Miközben már az iOS is elérhető magyar nyelven, a Google még angolul sem engedi nekünk a fizetős mobilszoftvereket a Marketen. Pedig nem kerülne túl sok munkába, hiszen a kártyás fizetés lehetősége éppen annyira elérhető technikailag itthonról, mint bárhol máshol.

Szóval e helyzet ellen indított néhány lelkes magyar Android-rajongó egy oldalt a Facebookon, melynek célja a Google figyelmének felhívása arra, hogy rengetegen akadnak Magyarországon (és Közép-Kelet Európában) akik szívesen vásárolnának alkalmazásokat az Android Marketben, ha az elérhető lenne nálunk is.

Fogalmam sincs, hogy egy maximum pár ezer kedvelőre számító oldal mekkora üzenet a Google-nek (bár néhány tippem azért lenne), viszont egy lájkolást mindenképpen megér a próbálkozás. Hajrá!

Természetesen egyikünk sem emlékszik pontosan névről vagy arcról az összes középiskolai/egyetemi diáktársára, így néhányan jóhiszeműen visszaigazolják az illetőt. Innen pedig már beindul a kör: mivel azt látom, hogy az engem bejelölő személy már 20-30 ismerősömnek barátja (ők voltak az első körös jóhiszemű visszaigazolók), így egyre inkább hajlamos vagyok elhinni, hogy biztosan csak én nem emlékszem rá egészen. Elvégre ha 20-30 ismerősöm visszaigazolta (azaz ismeri – gondolhatom én), ráadásul egy iskolába jártunk, áh, akkor biztosan csak csuklik a memóriám.

Megfigyeltem néhány közös vonást ezekben az ismeretlen ismerősökben: viszonylag frissen regisztráltak; iWiW-en (vagy éppen Google-ben) nyomuk sincs; az üzenőfalukon leginkább a bejelölések látszódnak; a nekik küldött, bejelölés okát firtató üzenetre nem reagálnak. E jellemzők mellett onnan is felismerhetők, hogy a “közös ismerőseink” közül bárkit megkérdezve a válasz mindig így kezdődik: “én konkrétan nem tudom, hogy ki ez…”

Ja, és hogy mi is ebben a spam: miután már összegyűlt néhány száz ismerőse, kedves barátunk hirtelen bedob egy energiaitalos/autós/valamilyenes promócióra mutató linket – ami aztán megjelenik minden ismerőse falán, páran pedig nyilván le is kattintják.

A szabályokkal megfogni nem nagyon lehet őket, hiszen egy több száz ismerőssel rendelkező felhasználóról elég nehéz a Facebook felé bizonyítani, hogy nem valós személy áll a profil mögött. A módszert jó eséllyel alkalmazhatják például ügynökségek: van egy csomó ügyfelük, tudnak váltogatni, így nem tűnnek fel azzal, hogy mindig ugyanannak a cégnek a promóját linkelik. A havi egy-két megosztással pedig még csak nem is riasztják el tömegesen “ismerőseiket”.

Nem kis gond ez üzemeltetési szempontból. A témára ráállított algoritmusokkal nyilván kiszűrhetők lennének a gyanús profilok, de nem hiszem, hogy a Facebook bármikor is bevállalná a megosztási szokásaik miatt gyanússá vált, de egyébként teljesen ártatlan ezrek/tízezrek eltávolításának kockázatát. És persze főleg nem az ezzel járó komoly tömeghisztériát.

Ha nem magáról a Facebookról, hanem saját életünkből akarjuk kizárni azt a lehetőséget, hogy 1-2 év múlva minden második “ismerősünk” csak promóciós linkeket osszon meg, akkor azért van egy egyszerű megoldás – csak nem a rendszer, hanem a személyes hozzáállásunk szintjén: azt igazoljuk vissza, akit legalább a létezés szintjén valóban ismerünk.

Talán az iPad beindítja a bizniszt – sokan legalábbis az Apple táblagépétől remélik az e-olvasás népszerűsítését. Mindezt többek közt arra alapozzák, hogy az első napon 250 ezer, az első hónapban pedig 1.5 milliónyi e-könyvet töltöttek le az iPad-júzerek az iBookstore-ból.

Szintén javíthatja az e-könyvek esélyeit az, hogy az okostelefonok terjedésével szaporodnak a mobilos e-könyvolvasó alkalmazások használói is. Én magam eddig 2 könyvet olvastam el mobilon, és hát nem volt a legnagyobb élmény. De egy 4-4.3 colos kijelzőjű telefon már valóban és érezhetően nincs is annyira messze az 5 colos e-könyvolvasóktól, ez pedig az elektronikus olvasásnak, azon belül pedig a mobilosnak kedvez.

A másik érdekesség szintén a mobilokkal kapcsolatos, de nem az olvasásról, hanem a vásárlásról szól. Az Amazont megálmodó és vezető Jef Bezos biztosan örül neki: vásárlóik éves szinten már 1 milliárd dollár értékben rendelnek tőlük mobilról. Jelenleg az iOS-en, az Androidon és a BlackBerry oprendszeren alapuló készülékeket jelentik, azaz nagyon nagy részben telefonokat, kisebb részben pedig az iPadet és az iPod touch médialejátszót. A tartalomfogyasztás mellett tehát szépen lassan a kereskedelmi értelemben vett fogyasztás eszközévé is válik a mobilunk. Ebben az esetben nem a hagyományos m-payment formájában, hanem a vásárlás egész folyamata – a nézelődéstől a fizetésig – megjelenik egyetlen programon belül.

Itthon – tudtommal – két majdnem hasonló mobilos app létezik, de vásárlásra egyik sem jó, csak árak összehasonlítására. Az egyik az Olcsóbbat, a másik pedig az Árukereső. Kíváncsi vagyok, a hazai piac szereplői közül ki fog kijönni elsőként mobilshoppal. A most fennálló helyzetből kiindulva az Extreme Digitalra tippelnék, de ez persze inkább csak amolyan vakon lövöldözés, mintsem megalapozott jóslat.

A zsűri, egészen pontosan Keserű Imre, a HVG Online közösségi média menedzserének értékelése így hangzik.

Tsabeeka blogja kiemelkedik a mezőnyből azzal, hogy folyamatosan kiemelkedő “teljesítményt” nyújt, bejegyzései érthetőek, informatívak, sőt, szerzőjének humora is van. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy magát a SÜN mémet a blog szerzője, Tsabeeka indította el hódító útjára, ami bejárta a hazai sajtót.

Szóval köszönöm a zsűrinek, és csöppet sem mellesleg nektek is.

A havi 1 fontos ár csak akció, később napi 1 font vagy heti 2 font lesz az olvashatóság ára – ekkor valószínűleg még nagyobb esés várható. Igazából havi 8 font sem sok, de ott már elgondolkozik az ember, hogy miért is költene erre évi közel 100 fontot, mikor  kb. minden információ megtalálható más szájtokon, lapszemlézve még az exkluzív Times-anyagok is.

Nem tudom, hogy az oldalon járó felhasználók mekkora része érkezik a Google-ről, de az biztos, hogy aki csak gyorsan szeretne rátalálni valami napi hírre, az nem fog semennyit fizetni, inkább továbbkattint, megkeresi máshol. Ők persze nem visszajáró törzsolvasók, de potenciálisan lehet belőlük az – máshol.

Valamiféle kartellezéssel kellett volna megoldani ezt a fizetőssé tételt, ha már Rupert Murdoch annyira nem hisz még a tartalmak egy részét ingyen kínáló freemium modellben sem. Hiszen ha a nagyobb kiadványok mindegyike egyszerre váltott volna fizetősre, akkor talán több lenne az esélyük, mint külön-külön: kevesebb ingyenesen olvasható minőségi helyre menekülhetne most volna a júzer. A Times-nak persze esélye éppen most is van, 50-50%: vagy bejön vagy nem.

A legnagyobb gond egyébként nem is feltétlen az olvasók x százalékának elvesztése, szerintem az új felhasználók megnyerése lesz csak igazán nehéz, például fentebb kifejtettek miatt.

Először is válasszuk ketté a témát: az egyháznak kell egyfajta belső kommunikációt folytatnia (nem feltétlen az egyházszervezetre értve, hanem a hívei mindennapjaiba belefonódva – a következőkben ezt fogom érteni a “belső” kommunikáció alatt); másrészt pedig kifelé, a társadalom nem hozzájuk kötődő része felé is tudnia kell kommunikálni értékeit, illetve egyáltalán saját magát.

A Magyarországi Evangélikus Egyház belső központi kommunikációja alapvetően jól működik. Tudomásom szerint ennek főbb csatornái a következők:

• Evangélikus Élet – nyomtatott hetilap
• Evangélikus.hu – az egyház hivatalos, portálszerű honlapja
• Fraternet – levelezőlista

Az elsővel és a harmadikkal itt most nem foglalkoznék, hiszen ezek annyira belső csatornák, hogy az egyházhoz szorosabban nem kötődőkhöz el sem érnek. (Nem is céljuk.)

Az Evangélikus.hu már egy érdekesebb dolog. Az egyház az oldalt láthatóan belső kommunikációra használja, és valószínűleg erre a célra meg is felel. (A komoly usability-gondokat és webidegen megoldásokat most tegyük félre.) Az egyház értékeinek közvetítésére már alkalmatlan az oldal, hiszen a nem kifejezetten az evangélikusok iránt érdeklődő olvasó nem nagyon talál számára érdekes tartalmakat; nincs olyan, ami a világit “behúzza” a szájtra. Ez egyáltalán nem lenne baj, ha lenne erre más csatorna/megoldás.

A probléma pedig itt kezdődik, hogy jelen esetben nem nagyon van. Pedig azt hiszem, hogy a hívek számában nem feltétlen és nem közvetlenül mérhető társadalmi presztízs el-/visszanyerése manapság éppen az egyházaknak lenne fontos. Ennek egyik leghatékonyabb közege az internet lehet, ehhez azonban a világiak számára is fogyasztható/érdekes tartalmakkal kell megjelenniük a weben. Na, ez az a szint, ami profi webes szakemberek nélkül már nem megy, maximum néha – a szerencsefaktor miatt – sikerülhet. Az “erre nincs pénz” kérdéskört rögtön rövidre is zárnám: az összes csatorna közül a weben lehet legkevesebb pénzből legtöbb embert leggyorsabban elérni; az emberek szolgálata és saját értékeinek közvetítése pedig nyilvánvalóan “kötelező” feladata minden egyháznak. De a társadalmi presztízsnek, a “na, ez már igen” szervezeti létnek egyébként anyagi előnyei is lehetnek, például a világiak SZJA 1%-os felajánlásai esetében.

Megosztók és megosztások: nem elég a jelenlét

Egy klasszikus, itthon szinte szokásos példa: az egyház jelen van a Facebookon, de nem oldalként, hanem személyes profilként. Amellett, hogy ez hozzá nem értésre vall és nem túl elegáns, két komolyabb hátránya is van: a Facebook teljesen érthető okokból 5 ezerben maximálja egy-egy személy lehetséges kapcsolatainak számát. Ergo a most kicsivel 700 alatt járó közösség 5 ezernél mindenképp meg fog akadni, onnantól kezdve pedig kezdhetik majd elölről az egész facebookosdit. A másik probléma a személyes profillal az, hogy nincs statisztikája, így az egyház munkatársainak fogalmuk sem lehet, hogy mennyire hatékonyan efbéznek, kiket érnek el vele, stb.

A beszélgetés során egyébként meglepően egyetértő színpadkép alakulhatott ki rólunk, hiszen kb. mindenben egyetértettünk, csak persze más-más szempontból láttunk rá az egyház+web témára. Már csak az kellene, hogy az a 75 perc és ez a poszt túlmutasson magán, elindítson, korrigálni tudjon online kommunikációs folyamatokat a Magyarországi Evangélikus Egyházban, vagy központi vagy pedig alulról építkező felhasználói szinten. Ez utóbbira minden szempontból remek példa a myLuther, ami némi központi érdeklődés-rátolással biztos, hogy jó kapu lehetne a nem evangélikus, egyszerűen csak beszélgetni szerető fiatalok felé is.

Másrészt viszont úgy gondolom, hogy ezek mellett igenis ki kell menni Facebookra, Twitterre, YouTube-ra, alkalmazásokkal a mobilokra – egyszóval minden olyan helyre, amiket a felhasználói tömegek már eleve használnak, ott vannak, “csak” jól kell megszólítani őket, az elérés potenciálja már adott. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a csatornákra való belépés csak a középkezdés, a gól a konkrét tartalmakon, azok megosztási módszerein és a felhasználókkal való kommunikáción múlik. Nem elég a jelenlét, meg az RSS-befűzésre hajazó kontentkitolás. (Nagyon hirtelen a példa, de mondjuk ilyesmi projekteket egy ekkora egyház is simán tudna YouTube-ra alkalmazni.)

Az internet olykor ellentétben állni látszik a keresztény üzenettel olyan, amilyen a felhasználó

Aminek még örültem az az, hogy az internetet démonizáló, annak az evangélikus erkölccsel  szembemenő mivoltát emlegető hang nem volt a beszélgetésünk alatt. II. János Pál pápa szavait, miszerint az internet “olykor ellentétben állni látszik a keresztény üzenettel, de páratlan lehetőségeket is kínál Krisztus üdvözítő igazságának hirdetésére az egész emberiség számára” csak azzal egészíteném ki, hogy a közhiedelemmel ellentétben viszonylag nehéz olyasmire találjunk a neten, amit nagyon nem szeretnénk elérni.

+ Mondjunk le az iWiW-ről a Facebook javára!

Akik a válaszokat keresik
Nagy Bence, a Moly.hu és a myLuther vezetője, az Evangélikus Élet hetilap Egyház és világháló rovatának vezetője.
Németh Zoltán pécsi evangélikus lelkész, kétbalkezes felhasználó, aki a gyülekezeti munkában – kezdetben kényszerből, aztán egyre több lelkesedéssel – használja az internet nyújtotta lehetőségeket.
én

Mivel a fenti feltevéssorozatnak legalább egy része valószínűleg sokunk sok ismerősére igaz, érdemes lehet megfontolnunk, hogy mennyi percet szánunk egy-egy napunkból a sorozatosan ismétlődő tartalmak olvasgatására/átugrálására. Én úgy döntöttem, hogy mindenesetre annyit nem, mint eddig.

Innentől kezdve pedig mindenki eldöntheti, hogy melyik csatorna a leggyengébb láncszem. Valamelyik teljes elhagyása helyett érdemesebb lehet a smart filtering, azaz konkrét személyenként eldönteni, hogy melyiküket hol érdemes követni (és hol nem). Ha egy ismerősünk például önállóan nem használja a Zümmöt, csak a Twitterjét és Google Readerjét köti be oda, akkor érdemes Zümmön elállni a követéstől – persze csak akkor, ha Twitteren és Google Readeren is követjük, hiszen ellenkező esetben pont hasznos a zümmös követés.

Mindez persze csak akkor probléma, ha sok ilyen behálózott ismerősünk van, vagy egy-két ismerősünk napi 10-20 elemet oszt meg a csatornákon, ami aztán 50+ elemként jelentkezik a különféle rendszerekben. Mindenkinek saját magának kell felmérnie, hogy melyik rendszerből mit/kit kapcsol ki, de érdemes ezt időben elkezdeni, mielőtt a fejére nő ez az egész, és már feszülten kezd bele egy-egy csatorna újdonságainak olvasásába.

A Telenor nemhogy Pannon, hanem még Pannon GSM néven tette le az asztalra a magyar mobilszolgáltatók reklámjai közül az egyik legemlékezetesebbet. Eső, csók és persze: Pannon GSM – Az élvonal.

Idővel berobbant az új szolgáltató is, melynek megjelenését hatalmas bevezetőkampány kísérte. Emlékszem, a nyitóestén minden valamirevaló magyar csatorna főműsoridejének minden egyes reklámblokkjában leadták ezt a szpotot, melynek hangulata, zenéje telitalálat, még mindig belebizsergek, amikor megnézem. A reklám végén pedig a kedves női “Te hangod” után elemi erővel becsapódva halljuk a piacon feltűnő új nevet: Vodafone.