A Műcsarnokban mától látható az immáron 13. hazai seregszemle bútorokról, dizájnelemekről, hogy még sznobbá varázsolhassuk a lakásunkat. Vannak persze hátborzongató cuccok is, de a varázslatosak ugyanúgy helyet kaptak.

Ismert és a piacra frissen belépett magyarországi forgalmazók enteriőr-szigetei, a hazai formatervezés befutott és kezdő alkotóinak standjai a “madeinhungary” szekcióban, esténként pedig divatbemutatók, élő zenei programok és vetítések várnak rátok.

Ha az ágy szót említjük, legtöbbször elsőre a sajátunk ugrik be lelki szemünk elé, esetleg valamiféle piktogram. Elméletileg ezt a dolgot nem kellene túlragozni, hiszen felhasználását tekintve az ágy nagyjából a vízszintes testületű tevékenységekre van kihegyezve javarészt, így funkcionálisan a legtöbb ember akár egy matraccal, vagy egy függőággyal is elélhetne.

Csakhogy egy ágy azért ennél többre is képes lehet, főleg manapság. Nyilván nem kell ecsetelnünk, hogy elegáns, szép kialakítású fekvőhely gyönyörködteti a szemet és ha megfelelő technológiával kerül kialakításra, mint mondjuk antiallergén, testhelyzethez igazodó matrac, vagy éppen a ringóképesség, jócskán fel lehet dobni, mint teszi azt a Lomme is, mely a tojásdad kialakítással ugyan azt nem érheti el, hogy kiskacsának képzeljük magunk, de az anyaméh biztonságérzetét kívánja nyújtani. Rossz alvóknak ajánlják.

Természetesen a mai világban egészen más szempontok is megjelenhetnek, így az optimális térkihasználás, a multifunkcionalitás, vagy éppen a trendi/funky/cuki elv. Az ugyan kizáró helyzet lehet azok számára, akik nem csak alváskor használják ágyukat, hanem dolgozni, pihenni, olvasni is, hogy egy eltűntethető verziót válasszanak, mindenesetre az egyedül, vagy kis lakásban élő sztachanovoknak ideális lehet a feldaruzható ágy.

Némiképp félmegoldásnak tartom, de a beteg hi-tech cuccok kedvelőinek mindenképpen ajánlatos a Bediator, mely elsőre is inkább radiátorhoz hasonlít, bizony függőlegesen a fal mellett játszik, azonban lehajtható és lehet rajta aludni is. Természetesen nem csak fűt a télen vacogósaknak, hanem a nyári tikkasztó hőségben hűt is. Mindenesetre nekem furcsa lenne egy ilyen vaskos kütyüre rádobni egy hálózsákot. Vagy nem is tudom pontosan hogyan gondolták. Nektek van ötletetek?

A kisded felmérésem kapcsán azonban úgy tűnt, hogy a legnagyobb kínálat az úszó ágyakból van, már persze a modern ízlésvilágú kuncsaftoknak és nem az aranyozott ágykárpitos, barokk ágyakra vágyó célközönségnek. Nincsen embertelen kilengése, de valószínűleg mégis ad egy olyan kellemes álomba ringató pár foknyi mozgást. Egy biztos, mindenképpen ki akarok próbálni egy ilyet, mint a Bernstein Architecture-é, csak félek attól, hogy minden alkalommal simán belerúgnék a kábelbe, reggelente kihullámoznám az ágyból a másikat, ha én kelek előbb, vagy éppen a 18 karikás programok esetén lehet még érdekes.

Eggyel finomabb verzió, amikor nem a plafonra vagyunk lógatva, mint a Housefish esetében is, bár ezeket az égbe kiáltó deszkákat nem tartom olyan rettenetesen esztétikusnak. Igaz, az egész olyan naturális, hogy nekem inkább nyers, mint otthonos.

A függők még tovább fejlesztett változata a Max Longin ágyikó, ami már teljesen esztétikusra és alapvetően ébredésbiztosra sikeredett. Viszont roppant helyigényes. Meg amúgy is, a legtöbb ember szereti a falhoz tolni az ágyát, hogy legalább az egyik oldalról legyen valami szilárd. Ez nem tudom hogy mennyire tartozik a kuckó érzés meglétéhez, vagy arról szól inkább, hogy  forgolódok legalább az egyik irányban ne essenek le az ágyról, minden esetre, ez jelen helyzetben kevéssé biztosított. Igaz akkor nem is ringana egyik sem, csak a gyémántformába applikálást valószínűleg sokaknak szokni kellene.

Olybá tűnt továbbá, hogy a vízágy abszolút nem menő dolog már, így mindenféle egyéb ringóságokkal próbálták helyettesíteni. Úgy látom azonban, hogy ez a kifejezett hintaágy, még ha jól súlyozott és nem 62 fokos kilengésű, akkor is nagyjából a stabil fekvésen kívül nem feltétlen alkalmazható másra is, vagyis én nehezen tudom elképzelni, hogy a Private Cloud csodán dolgozzak fél napon át, tekintve, hogy a kis laptopommal minden létező pozitúrát képes vagyok felvenni, s furcsa lenne, hogy ehhez egyensúlyi pontokat kelljen találni az ágyon, minden esetre fotózáshoz ideális lehet.

A konvertibilisekre, elpakolhatókra visszatérve azonban igencsak dekoratív megoldások is születtek, mint például a Doc Sofa, mely olybá tűnik, hogy alapvetően vendégágy funkciót tölthet be, hiszen szeparatíve lehet így altatni rajta két embert is, relatíve gyorsan és helytakarékosan lehet összepattintani, azonban a társas alvásra nem kifejezetten alkalmas, így szerelmeseknek nem ajánljuk.

Az ikeás puritánságra vágyóknak ott van viszont Karen Babel könyvespolcos ágya, s bár szerintem maguk a polcok egész frankón mutatnak, egy babapelenkázóhoz hasonlatos anyagú matraccal felturbózva már egész érdekes jelenség. Ezzel persze az a baj, hogy egy polcszettel csak egy egyszemélyes ágyat lehet összelegózni, továbbá, ehhez el kell takarítani mindent a szobából ahhoz, hogy lefekhess.

A Saba Italia teremtménye viszont roppant elegáns. Kör alakú fekhellyé változik, mindazonáltal szét lehet nyitni két félkaréj szófává is, ha az ember társaságot fogadna.

A végére tartogattam a nem titkolt kedvencemet, a Dylan ágyat, mely ugyan elsőre csalóka lehet, és rettenetes légies benyomást kelt, de valójában mégis négy lábon áll a földön. Ennek ellenére karcsú, finom, kidolgozott, szerethető. Ez az, ami egész egyszerűen csak kell és nem is ragoznám tovább a dolgot.

Te melyikre neveznél be?

ui: a repkedő felhőt ne felejtsétek, az is megért egy misét.

Hogy mesét nézni menő-e vagy sem, azt nem tudom, de nagyjából nem is érdekel. Én a mai napig szeretem őket, akár írni, akár olvasni, nézni, legyen az rajzolva, vagy filmesítve. Nyilván a legszebbeket (Szerelem a kolera idején, A Mester és Margarita, Szilmarilok), egy rajzfilm sosem fogja ütni, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az utóbbi évek legcsiszoltabb, legszerethetőbb alkotása ilyen oldalról az UP, vagy magyarul Fel.

A sztorit nem áll szándékomban lelőni, legyen elég csak annyi, hogy egész komoly jellemeket sikerült kidolgozni, még akkor is, ha az éppen egy buktafejű kölök, vagy egy madár. Inkább az érzelmek és a folyamatos változásra való képesség kapott hangsúlyt, semmint a folytonos, felhőtlen kacagtatás. Ennek folyományaként a film egyes pontokon egészen komoly, vagy szomorú, mondhatni sokkal inkább szól a felnőttekhez.

Sajnos a három déhez nem volt köszönőviszonyom - igaz, máskor sem -, mindenesetre így puritán monitoron vizsgálódva is kellően szép képi élményt nyújtott. Csak zárójelben jegyzem meg a tájékozottabb, ízléses humort kedvelőknek, hogy szinte azonnal a The curse of  Monkey Island ugrott be a vizuálról, míg ugyanezt mondjuk a L’ecsóról nem tudnám elmondani.

A történet egész korrekt, viszonylag kevés a valóságtól brutálisan elrugaszkodó elem van benne, így külön élvezhetőbbé téve a mozit. A szinkron hagyott némi kívánni valót maga után - bár manapság mikor nem -, szóval (főleg a trailer-ek alapján - Russell hangja miatt) érik egy eredeti nézés is. 10/9,5

Itt egy új megoldás az örökmozgóknak. Semmi különleges nincsen benne azon kívül, hogy balanszírozva kell ülni, mely apró, sokszor már-már tudatalatti mozgáskoordinációk eredménye a fogyás is, hiszen az ülés immáron nem statikus folyamat.

Te eljátszanál vele, elütnéd az unalmas perceket egy kis hintázással? Yoon-Hee Kim székét neked találták ki. Ritmust doboghatsz a lábaddal, javíthatod a tartásod, és mosolyra is derít. Beleülnél?

Egy időben ugyan nagyon trendi volt a kemény műanyag visszaváltható palack, de vélhetőleg annak a mosatási/fertőtlenítési, visszalogisztikázási, újratöltési, címkézési és boltban elszámolási költsége drágább, mint egy ásványvizes üveget összetaposni, beolvasztani és újat préselni belőle. Meg aztán kitalálták azt is, hogy lehet belőle dizájnos fotelt is gyártani.

A környezeti kárérték arány azonban általában nem kerül számításra, hiszen csak meddő jóslatokba lehet bocsátkozni, vajon milyen terhelést is okoznak a palackok. Mindig igyekeznek kísérletezni, hogy vajon hogyan lehetne kiküszöbölni ezeket a nehézségeket.

A Vapur nem nyújt ugyan világmegváltó megoldásokat a kis kulacsával, hiszen arra effektíve nem alkalmas, hogy tömegtermelésben ilyen csomagolásban kerüljön szállításra a nép egyik ópiuma, a kóla, vagy éppen a sör, mindaddig, míg mondjuk a benzinkutak mintájára nem szerelnek fel italutántöltő állomásokat, ahol megtankolhatjuk kis butéliánkat.

Ők ugyan azt írják, hogy a csapvíz hordozhatóvá tételétől azt remélik, hogy a palackos víz el fog tűnni a föld színéről, mégis úgy gondolom ez azért hiú ábránd, tekintve, hogy csak Magyarországon a fogyasztók 70%-a kedveli az ásványvizek egyetlen értéknövelt fajtáját, a buborékosat, az meg egyelőre nem jön csapról.

Mindennek ellenére nekem szimpatikus az ötlet, hogy adnak egy trendi, táskára is csatolható, összehajtogatható, környezetbarát flaskát, vagy ahogy hivatalos nevén fut: anti-bottle, azaz anti-palack. $8,95-ért meg el is lehet vinni egy fél literes félét, fekete, kék, zöld, vagy rózsaszín áverzióban.

Vennéd? Vinnéd? Innád? Tudja a fene. Persze van itt konkurencia is, ami ugyancsak valamiféle palack konkurens, bár ő nem az összehajthatóságra apellál, hanem, hogy valami szénalapú víztisztító rendszer kerül az üvegbe, így ha ugyan Kongó lápvidéki vizeit nem is tisztítja meg, a rossz minőségű csapvíz is bátran ihatóvá tehető. Bár gondolom ez nem kifejezetten Európára fejlesztett.

Éppen ezért is szeretnék végigutazni azon a több mint 9 ezer kilométeren, mely keresztülszeli az országot, Moszkvától Vlagyivosztokig. Akad közben füves sztyeppe, Bajkál tó, a Góbi és a Kara-Kum nyúlványai, végeláthatatlan fenyőerdő, Ural, s miegymás. A népek változatosságáról nem is beszélve. Ma már csupán alig több mint hat nap az út, bár a gyors fejszámoló olvasó láthatja, hogy ez így is alig 70 kilométer per órás sebesség, így aki a TVG/Shinkansen/ICE vonatozási élményre vágyik, az ne is induljon el. Igaz ugyan, olcsónak sem olcsó, hiszen a klasszik vonalon egy odavissza 920 euró, míg első osztályon 1500.

Nyilván az ember gyermeke nem ruház be simán fél milliót egy utazásba, de magam részéről több megállóval (kezdve egy hét Moszkvával) simán el tudnám képzelni nászútnak. A vonatok színvonalát ugyanis ezért az árért igen európaira tornászták fel, mondhatni jobb mint a híres Orient Expressz (tudjátok a gyilkosságos Agatha Christie-s), és ezért még csak nem is kell az Arany Sas névre hallgató train deluxe-ot választani. Elég korrektek a konvertibilis szobák. Simán lehet ágyat pattintani a kanapéból és első osztályon van már saját fürdő is, de a 4 ágyas haverokkal másodosztály is abszolút vállalhatónak tűnik.

A nagyravágyóknak azonban inkább egy Moszkva-Peking (transzszibériai-mandzsúriai) játékot érdemes bevállani, és abból is valami szervezett verziót, ami nem pusztán 6 napos robogás, olykor egy 20-30perces megállóval tűzdelve, hanem már két hetes játék, sok megállóval, városnézéssel, mini túrákkal, ahol már arra is figyelnek, hogy a kevéssé izgalmas tájakon éjszaka haladjon a vonat, míg amikor különösen érdekes tájak mentén visz a sínpár (Bajkál tó, Nagy fal etc.), akkor egészen lelassít, a szem gyönyörködtetése érdekében.

Az “orosz máv” meg most gondolt egyet, hogy népszerűsítse kicsit ezt az utat - azért tegyük hozzá, amíg egyáltalán nem garantált, hogy kapsz vízumot, addig ez necc - aztán jól felkamerázták az egész utat, majd a Googtestvérrel összeborulva ráapplikálták egy Maps-re. Természetesen az anyagot azért megvágták, de így is testes hat órát lehet végignézni, akár HD-ben is, miközben alul a térképen lehet követni, merre is jár virtuális vonatunk. Azért, hogy feldobják egy kicsit, lehet alatta hallgatni a zakatolást, orosz rádiót, balalajka zenét, vagy éppen a Háború és Békét. Katt a képre.

Bezzeg (ugyeugye) Bécsben nem duma van, hanem odateszik magukat. Ha kellett, olyan kiállítást szerveztek (Klimt-Schiele-Kokoschka: Die Nackte Wahrheit), amelyre ruhátlanul várták a vendégeket, ha már úgyis a meztelen igazságról volt szó, s éppen azok a képek kerültek a nézők elé, melyek a századforduló környékén csúnyán megbotránkoztatták a jónépet.

Persze ha kell, nem csak házat vernek bele a MUMOK tetejébe, hanem ha már Erwin Wurm állít ki, akkor mernek az emberek a műalkotássá válni, s nem csak bambán nézik a konceptuális szobrokat, hogy vajon mit is lehetne most ezzel kezdeni.

Bár mostanság úgy tűnik, még az osztrák ingerküszöböt is meg lehet ütni, ám a változatosság kedvéért egy svájci úr, Christoph Büchel követett el. Nemes egyszerűséggel a Szecesszió Palotáját alakította át úgy, hogy Gustav Klimt képeihez csak egy swingers klubon keresztül vezessen az út. Az Element6 elnevezésű 18 karikás játszótér persze nem vicc, igaz ugyan, hogy napközben nincs iparűzés, azonban paucis verbis esténként egy múzeumban lehet kefélni.

Büchel vállalt célja az, hogy legalább akkora visszhangot keltsen, mint egykoron Klimt a Beethoven fríz képével, melyet éppen a Szecesszióba festett fel. Másfelől további elképzelés volna az emberek szexuális gátlásainak felszabadítása, hiszen forradalom, szabadság ide vagy oda, manapság megint egyfajta válságban van a szex a művész szerint.

Tudom, Magyarországon nem kifejezetten divat a közutak megvilágítása, az autópályáké meg különösen nem. Hasonlót legközelebb Belgiumban és Hollandiában lehet látni, legjobb tudomásom (tapasztalatom szerint). Persze ha abból indulok ki, hogy rettenetesen utálok sötétben vezetni - kontaktlencse ide, vagy oda, szürkületben és éjjel sokkal rosszabb a szemem, mint egy hibátlan szemfényvesztőnek - reflektor, lámpa, fényvisszaverő tüskék ellenére. Ilyen közvilágításban azonban egész vállalható a dolog és nem kezdek el bekönnyezni másfél óra múltán.

Persze felmerül a kérdés, hogy mégis honnan a bánatból szakad egy államra annyi pénz, hogy fényárban úsztassa az egész úthálózatát. De olybá tűnik van megoldás. Alapvetésben általában nem a szélkerekekben látom a jövőt, meg a szén-hidrogén/nukleáris energia kiváltását, az azonban teljesen reális, hogy világításnyit összelapátoljanak egy lámpatesten.

A turbinák ugyanis (bár nem dönthetők szélirányba, mint a klasszik fehér gólyaölő szélkerekek, igaz függőleges irányban szereltek) egyfelől hasznosítják az úton, útmentén fúvó szelet, másfelől magukba lapátolják a járművek keltette menetszelet is, s azt a generátorok már képesek elektromos energiává alakítani, s ha hozzá tesszük, hogy átlagosan napi 8 óra fényt kell szolgáltatniuk, 24 órás működés mellett ez még szélcsendet feltételezve is vállalhatónak tűnik (a gólyaölők átlagosan a névleges kapacitás 25%-át képesek garantálni a nem konstans energiaforrás miatt, amit jelen helyzetben a forgalom valamelyest kárpótolni látszik).

Nekem még speciel tetszik is. Azt persze nem tudom, hogy milyen lehet a beruházási költsége, de ezért akár lobbizni is érdemes lehet. Természetesen egyelőre csak koncept.

via greenmuze

Ellentmondani a házi istennek, az apának, nem foglalkozni hagyományokkal, vallással és felvállalni a szerelmet a létbiztonság hiánya mellett is. Igen, a nő aki nem csak kinyitja szemét és elméjét, a hangját is hallatja már, s ha kell, hát dolgozni megy. Aztán a keserű csalódások, a kókler kurafikkal, a “zabigyerekkel” akit nem fogad el a környezet, a megtagadó apa és a gazdasági világválság okozta munkanélküliség és nyomor.

És mindeközben alattomosan kúszik be a nemzetiszocializmus Bécs hazug nyugalmába, bár nem vesznek róla tudomást, egyelőre. Aztán, ami mindig ott van az elkeseredett nőknek, immáron több ezer éve: eladja a testét. És ahogy az lenni szokott, amíg élvezik a gyönyört, rendben van, aztán leköpik, elítélik, kivetik maguk közül.

És nézzük a színészi játékot. Alfréd, a gondtalan kurafi, szerepében Nagy Ervin hibátlanul alakítja a kifinomult csábítót, a lóversenyek spekulánsát, kellemes hanggal. A nála jóval nagystílűbb, pénzügyi gondokkal sosem küszködő, meglehetős kapcsolati tőkével rendelkező Hierlinger Ferdinánd mellék szerepében Vajdai Vilmosra sem akadhat panaszunk. Nem így a Marianne-t alakító Rezes Judit. Rég láttam valakit, aki ennyire túljátszotta volna a szerepét. Mind a boldogság pillanataiban igyekezett őrületbe kergetni a nézőt a fejhangú ömlengésével, mind a nyomor és számkivetettség momentumait sikerült visongó hisztériává varázsolnia.

A régi idők dívájaként tetszelgő trafikos lányt játszó Fullajtár Andrea kiemelkedett teljesítményével a többiek közül, bár a fiatal, náci gondolatvilágot képviselő Erich  (Rajkai Zoltán) is tökéletesen adta elő a rá rótt szerepet. Akit még ki lehet emelni, az nem más, mint Lázár Kati, a bigott katolikus nagymama, aki közvetve meggyilkol egy csecsemőt, akinek egyetlen vétke az, hogy házasságon kívül született.

Azonban ez  az új virágcserép eléggé elnyerte a tetszésemet. Pofátlan koncepciója van, történetesen az, hogy az emberi tüdő mintájára lélegzik. A történet azonban vízmeghajtásos, így a folyamatos alakváltozást csak akkor hajtja végre, ha a növény is megkapja az esszenciális folyadékot.

Azt ugyan nem tudom, hogy liheg is, vagy énekel, netán bármi másmilyen légzős hangeffektet kiad-e magából, ámbátor elég látványos lehet így is