Szél süívt, a kpau tráva. Lneg.
Elstutgotot, smia szaavk –
vétrelen gyálazat. Flé-csned.
A ktyua frabáka haarp.

A seküetk bnűe, lsztáik:
a gynege eőrest jtáiszk. –
Te állsz, vrász. Nem haogyd mgaad,

dhoos picnék mlyéén az óobr,
az idő kiréell. S aagyd
tköeléets gpé: dekódol.

Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy

…a vers valóban megfelel azoknak a követelményeknek, melyeket magával szemben támaszt. Nagyrészt felsorolja, hogy miért boldog. De még akkor is, ha először olvassuk, hamar átláttat minket a szitán, és tudatja velünk, hogy nem boldog ő, itt csak arról van szó, hogy miért is lehetne boldog. Vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy vajon miből jöhetünk rá, hogy ezek a saját jelentésükön lényegesen túlmutató — elsődleges jelentésüket mintegy le is bontó — kontextusban szerepelnek. Én arra tippelnék elsőre, hogy a harmadik sor kérdése – Szivem minek is szomorítsam? — az, ami árulkodó lehet. Hiszen ilyet akkor szoktunk mondani, amikor valami nyilvánvaló veszteség ér minket, de tenni ellene úgysem tudunk, akkor meg minek rágódjunk rajta? De itt, kérem, nem erről van szó. Itt eddig csak az volt, hogy van kenyér, bor — erre mindjárt kitérünk külön is –, van gyermek, feleség, semmi olyan, ami egyáltalán felvetné az olvasóban, hogy valami baj van, és akkor derült égőbl szomorúság. Másképp nem is lehet magyarázni, minthogy eleve benne volt ezekben a szavakban, gondolatokban a bánat, és éppen az ellene való harc, mintsem a javak valódi elsorolása, és a velük való mintegy kérkedés az, ami az első két sorban történik. ÉS mivel válasz sehol sem jelenik meg — kivéve az utolsó 12 sort –, a hangulatunkon már nem javít semmi, köszönjük szépen.

Nézzük még meg gyorsan az első két sort, kenyér és bor. Ez a verseskötet címe is egyébként, és roppant beszédes. A krisztusi korba lépő költő, akiről általában az ateista felfogás valóban nem áll távol, éppen ezt a címet adta kötetének, a kötetnek, ami a szegény kisgyermek férfivá érésének kötete. Krisztus teste és vére, talán nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak. És ha már itt járunk, lapozzuk fel gyorsan a Hajnali részegséget is.

No, de mielőtt elkanyarodunk a tárgytól és végigolvassuk hirtelen Dezsőnk életművét, nézzük tovább ezt a verset. Jó sokáig sorolja még a javakat, és éppen ezzel a mennyiségi túlzással mintha azt érné el, hogy ezek az értékek múlandók, nincs bennük semmi, amiért érdemes. Van enni-innivaló, van meleg, pénz, siker, csillogás. De az az ember, aki ezt elsorolja, finoman, ironikusan, távolról szemléli mindezt, mert tudjuk már, neki semmit sem jelentenek — és az üzenet világos: annak, aki élni szeretne, és az életet valódi értékeiért élvezni, nem is jelenthetnek semmit. Figyeljük meg, ennél a résznél hányszor fordul elő a szó: “van”, ez később fontos lesz (egész pontosan akkor, amikor az egyetlen “nincs” ezerszer nagyob súllyal jelenik meg, és semmisíti meg a diót, mogyorót, az ezüst cigarettatárcát, sőt… Ne hallgassuk el, de a boldog családi életet is, a gyermeket és a feleséget). A sötétben, éjjel — már a borzasztó “De” után vagyunk! — szokásához híven gyötrődő Kosztolányi a családi élet békéjét, biztonságát is a hiábavaló örömök közé sorolja. Ez bizony csúnya leszámolás mindennel, ami a nyárs- — vagy nem is annyira nyárs- — polgár számára a boldogságot jelenti, jelentheti, és kimondja: ezek hajkurászása közben valamit — igazából nem tudjuk meg, mit — elveszített, nincs meg a kincs, és mintha a mennyekből is kitaszíttatott volna emiatt. Valószínű, hogy a költői hírnév, az embert túlélni akaró, de ebben megnyugodni képtelen művész szólal meg ezekben a sorokban. Vagy a múlt elvesztése, az ifjúság mindenképp-halála? Esetleg a boldogság platóni ideája, amit eleve lehetetlen megtalálni? Talán mindez együtt, és még talán sokkal több, amit a legnagyszerűbb gyűjtőszóval — kincs – ír le, ami minden mese alapja, és ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mert nincs konkrét képe róla senkinek, vagy van mindenkinek: a vágyott valamit jeleníti meg, amiért érdemes — vagy ebben a versben érdemes volt, lett volna — küzdeni.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen.

Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:

1. ritmikailag gyenge (az enjambement túlzásba vitelén kívül mást nemigen mutat)
2. ugyan ott van a szimbólum, a róka, amit a szerző végigvisz a versen, de Pollágh nem ad kulcsot a megfejtéshez, sőt abban sem segít az olvasónak, hogy rájöjjön, legalább hol keresse azt; ennek következtében létrejön egy olyan beszédhelyzet, amelyben a szerző szinte bármit megtehet, az olvasó pedig szinte semmit
3. a mindenütt jelenlevő, elhibázott szimbólum okán a tartalom is értékelhetetlen

Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:

1. Pollágh propagált státusza mellett merte ezt a verset elkövetni
2. elefántcsonttorony-hatás
3. elkötelezett és agresszív holdudvar
4. pozőrködés, megjátszás (posztmodern)
5. lehetetlen a szellemi találkozás szerző és olvasója között – olvasó semmibe vétele
6. konklúzió: a felsoroltak alapján az irodalom semmibe vétele

Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme:

1. ez fikázás, sárdobálás, nem kritika
2. argumentáció hiánya: “mert ez egy nagy nulla” (az idézett szöveg pontosan így szólt: „ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement”)
3. frusztráció
4. a szerzők nem értenek az irodalomhoz, 19. századi majdnem-érvek, csorba tőr
5. a Vörösróka egyéni, megfogott, a szerzők viszont dilettánsok (gyengék, irigyek, gyávák)
6. elképesztően gonosz, rosszindulatú, kicsinyes és gyűlölködő blog: sötét oldal, alázni akar
7. a Faustus nem lehet vitapartnere Sopotnik Zoltánnak
8. fantomszerzők, nevek hiánya, melyekből következtetni lehetne a beszélő irodalomban elfoglalt pozíciójára („A beszélő pozíciója miatt fontos a neve. Vagy nem fontos.”)
9. az írás jellegét tekintve meghatározhatatlan (Vélemény? Kritika? Asszociációs izé? stb.), a szerzők politikai diskurzust folytatnak: szarozás, baszogatás
10. összemossa a vélemény és a kritika dimenzióit, a kritikaíró kizárólag a személyes ízlését tekinti kiindulópontnak

Mint a fentiekből kiderül, sok mindent nem lehet kezdeni ezekkel az „ellenérvekkel”, talán az utolsó kettőt leszámítva. Mindjárt kitérek ezekre is, de előbb még el kell mondanom, hogy Sopotnik Zoltán reakciói döbbentettek meg a leginkább, annak ellenére, hogy bizonyos szempontból pont ilyesmit vártunk. Sopotnik úr volt ugyanis eddig az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy az egyén irodalomban elfoglalt szerepe igenis számít a véleménynyilvánítás szempontjából, s ennek okán arra következtethetünk, hogy a vélemény tartalma a véleményformáló pozíciójához képest másodlagos. Hát íme, eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt bizony ugyanaz a beszédmód dominál, mint a politikában. A mesebeli szegénylegény diadalának úgy látszik, nyoma sincs.

Ahány szerző, annyi kritikaelmélet, lássuk be, objektív kritika valójában nincs. Ezt számon kérni bárkin is teljességgel felesleges, azt meg pláne, hogy a blogbejegyzés szerzője hódoljon be egy vélt vagy valós státusznak. Érthető, hogy a mai irodalmi elitet bizonytalansággal és kisebb-nagyobb félelemmel tölti el egy olyan fórum létrejötte, ami akár potenciálisan beleszólhat abba, amibe eddig csak pedigrével lehetett (a felelősséggel, amit az ilyesmi jelenthet, mi tisztában vagyunk, merem mondani). A blog nem kritika, nem is teljesen személyes dolog, inkább a harmadik fél véleménye, egy új kommunikációs terep minden áldásával és átkával együtt. Az USA-ban már lezajlottak az első blogperek, sőt törvény is van (Communication Decency Act, 47 USC & 230) az ilyesmire, melynek (c) (1) cikkelye kimondja, hogy „egyetlen interaktív számítógépes szolgáltatás providere vagy usere sem esik ugyanazon kategória alá, mint más információs fórumok publikálói vagy gazdái”. Hoppá. Miért kéne hát úgy tennünk, mintha egyéb szempontból meg igen?

Ami biztos, hogy értünk az irodalomhoz, sőt máshoz is, érvelni tudunk, gyávák vagy irigyek sem vagyunk. Ez itt nem a Napiszarvers, nem dobunk el kaszát-kapát, mert néhány irodalmi gorilla ránk huhog. Ha a hangvétel néha nem tetszik az olvasónak, keressen simaszavúbb blogot vagy weboldalt. Idealisták sem vagyunk, de a posztmodernnel néhány vonatkozásában nem tudunk közösséget vállalni, így bizonyos posztmodern szerzőkkel sem. Amit teszünk, leginkább ahhoz hasonlatos, mintha a szerző ablakát kővel dobnák be. Első ránézésre barbár cselekedetnek tűnik, de ha végül kiderül, hogy odabent sötétebb van, mint idekint, hát magára vessen a szerző. Most éppen Pollágh Péter.

VÖRÖSRÓKA

„Nem láttam ilyen uralmat.
Nem láttam mocskos
mosolyát, nem láttam a rókát.”

Sorompódat,
mint múltat a rák,
lassan lépi át.
Fehér a hasa,
átüt rajta a máj.
Vörös és fehér:
„már megint a kórház”,
de nem lesz rózsaszín

ez a találka,
ez a rianás.

Úgy mozog, mint te,
de unatkozik közben.
Veszettnek mondják,
vérdíj van a fején,
a te koronád.

Lassú vagy hozzá,
hát vermet ásol,
sötéten vág az ásó,
meg az eszed,
s magadhoz nyúlsz,
ahogy megy ki belőle
a meleg: legyőzted,
azt hiszed.

Hagyta, hogy örülj,
míg letörte a vissza-
pillantódat, s már érzed:
van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy.

Ritmikailag könnyű dolgunk van, ugyanis a költő nagyvonalúan eltekint az efféle kötöttségektől, és — belecsempészvén egy-egy adys kevert ritmust, meg kiugró időmértéket –, megint csak szélhámoskodik, és a teljesen felesleges soráthajlásokkal bűvöl el egy-két tarisznyást. Hölgyeim és uraim, kérem, ne dőljenek be az ilyesminek, mert ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement, ha nagyon szerencsések vagy bátrak vagyunk, akár szó közepére is kerül, újabb elragadtatott kiáltásokra késztetve az állítólagos értő közönséget. Ha jó és hasznos és hatásos soráthajlást akarunk, vegyük elő az Anna örök című, sokkal kevésbé modern vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, ezerszer modernebb verset, és megértjük rögtön, hogy miért nevezhetjük bátran csalásnak az itt előfordulókat. Úgy gondolom, hogy a formáról, ami nincs, ezúttal ennyi elég is.
Következzen a Vörösróka másik agyonajnározott dolga, a szimbólum. Dicséretes törekvés, hogy annyira szeretne valaki hapax legomenont csinálni, hogy egybeírja, hogy vörös róka és kinevezi szimbólumnak, de itt megint csak valami átverés van, mert Ady legalább adott valami tartalmat minden ilyenjének, és hogy, hogy nem, ezek tényleg szimbólummá váltak. Értem én, hogy a róka is az akar lenni, sőt talán az is, valami logika szerint viszi végig a költő a versen a dolgot, de valami valahol elsiklik, és ahol teremtenie kellett volna (az olvasó gondolatai közt), ott csak zavart hagy, furcsa fintort, és az örömöt, hogy nem ismerősünk írta és mutogatta nekünk boldogan, mert ciki azt mondani, hogy “érdekes” valamire, ami egy kalap szar, de megbántani nem akarjuk a szerzőt. Zavart hagy, mert nem tudjuk végül is, hogy miről van szó, nem tudjuk, kicsoda-micsoda akar lenni a róka, mi a viszonya a világhoz meg hozzánk, nem érthető a az egyes szám második személy, mert önmegszólításnak összességében nem tűnik, kivéve tán a végét, de akkor meg micsoda az elején az az idézőjeles rész? Nem tudom, van-e értelme tovább vacakolni ezzel az egésszel, mert egész egyszerűen értelmetlen, és csak faszrágás, nevetséges belemagyarázás az egész, amit ez a vers kaphat, annál meg tényleg vannak sokkal jobbak a mai palettán. Hogy az utolsó strófában található, nem jól sikerült kifejezéssel éljek: ez az egész olyan szinten fáj (csendül az ember füle a gimis lányok szófordulatától), hogy nem lehet elmondani — eladni pláne, arra jók az egyéb összegek, de az már egy másik történet, és még a végén a faustus.hu is bezár, ha milliókról meg ilyesmikről merünk írni.
Akárhogyan is, a Vörösróka tele van fraktúrával: a grammatika és a tartalom szintjén is. Pollágh több szólamon akar beszélni, de ellentétben Bach-hal, ezek a szólamok nem érnek össze, nincs bennük semmi közös, sőt még olyan pillanat is csak elvétve akad, amikor képesek egymás mellett futni. Amit látunk-olvasunk, az messze nem a fúga művészete, csak valami gyenge szélhámoskodás a szólamokkal a posztmodern fogalmának égisze alatt: a szerző azt próbálja bemesélni nekünk, hogy a hibák tulajdonképpen erények. S ha fentebb a cellule-t emlegettük, változtassuk inkább szobafogságra, mert komoly ember nem ír ilyen verset, a hang, mely szól hozzánk, egy elkényeztetett gyereké, akinek fáj, hogy megpofozták, amiért gyufával játszott.

(Falcon,
hozzáfűzött, szerkesztett és egyetértett: Bendegúz)

Batman

De ha az utóbbi mondjuk 20-30 év igazán jó történeteit elolvassuk, tudjuk, hogy ennél sokkal több a fickó. Bolond, mániákus, félelmet nem ismerő, de minden cselekedetében a félelemtől hajtott, dúsgazdag, de pénzét hagyományos értelemben abszolút élvezni képtelen, a nők körében imádott, de a szerelmet csak egy szinte teljesen bolond szuperbűnöző személyében úgy, ahogy megtapasztaló, szerencsétlen, irigylésre méltó, szánnivaló ember.
Az igazán jó Batman-történetek – és ide bátran besorolhatjuk most már a Nolan-féle Batman Beginst és a The Dark Knightot – alkotói sosem voltak restek az emberi elme legsötétebb bugyraiban keresni meséik fő mozgatórugóit. Talán nem véletlen, hogy ezekben a sztorikban az Arkham elmegyógyintézet szinte mindig komoly szerepet kap. Több olyan is van, ami ott játszódik (Arkham Asylum), sőt egy olyan is, amelyikben Batman szinte alig szerepel (The Living Hell). Azért ez elég elképzelhetetlen a klasszikus figurák kapcsán: 4-5 füzetes Pókember-sztori, ahol a félőrült Green Goblin és társai dolgaival foglalkoznak, és a Spidey csak az elején egy kicsit, meg a végén egy kicsit belóg, hogy tudjuk, érezzük végig, hogy jelen van, és még ezeknek a fickóknak is van mitől tartani? Tényleg nagyon szeretem a Pókembert, de ez egyszerűen elképzelhetetlen. Míg Batman-nél éppen ez a fajta komor, de nagyon létező, az ellenfeleknél is emberi oldal az, ami miatt egy-egy történet akár évtizedeken át velünk marad és hat: őrület, kordában tartott, feszes, a jó ügyért megzablázott, de ki is használt őrület az egyik oldalon, és romlott, gonosz, szabad, a velejéig érthetetlen a másikon. És ez a két hatalmas erő – melyből a gonosznak képregényben a Joker, a filmvásznon pedig a Heath Ledger életre keltette Joker az egyik legtökéletesebb megjelenése – csap össze immár 70 éve. Hát persze, hogy letehetetlenek és örökérvényűek ezek a történetek, mert mindegy a ruha, mindegy, hogy mennyire tipikus egy csomó vonása a Denevérnek: ami mögötte van, mindig mi leszünk.

Because he’s the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now. So we’ll hunt him because he can take it. Because he’s not our hero. He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight.

Nincs hazafias művészet, mondja Goethe, kinek nevében s talán alkatában is benne rejlik a gótika, és valóban, annak ellenére, hogy Villon középkori és francia, meglehetősen egyetemes is. Azon kevesek egyike, akik megértették, mi lehet a szerepe az irodalomnak, pontosabban az író embernek. Megértette, hogy a trubadúros szépelgés (már) nem vezet sehova, élet nélkül nincs irodalom se, bár talán túl messzire ment mindkettőben. Az irodalomtörténet szépíti, amit lehet, de ne feledjük, többek között rablógyilkos volt, aki feltehetőleg tüdőbajosan halt meg az út szélén (de ezt se tudjuk biztosan), s legkirívóbb-legkihívóbb verseit egy kurváról írta.

Egy szó mint száz: Villon jól értelmezte szerepét, meglátta miről és hogyan kell írni, s ez minden korban, de manapság különösen dicséretes. A pusztulás szélén csodáljuk hát csendben zsenijét, ami lényegest és sallangot egyaránt megmutat nekünk, nemcsak az irodalomban, de az életben is. Metafizika.

François Villon: Ellentétek

Szomjan halok forrás vize mellett;
tűzben égek és mégis vacogok;
parazsas kályhánál vad láz diderget;
hazám földjén is száműzött vagyok;
csupasz féreg, díszes talárt kapok;
hitetlen várok, sírva nevetek;
az biztat, ami tegnap tönkretett;
víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos, csak a kétes a szememnek
s ami világos, mint a nap: titok;
hiszek a véletlennek, hirtelennek,
s gyanúm az igaz körül sompolyog;
mindig nyerek, s vesztes maradok;
fektemben is fölbukás fenyeget;
van pénzem, s egy vasat sem keresek;
és reggel köszönök jó éjszakát;
várom, senkitől, örökségemet;
befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
kínnal mégis csak olyat hajszolok;
csalánnal a szeretet szava ver meg,
s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott,
barátom, aki elhiteti, hogy
hattyúk csapata a varjú-sereg;
igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
mindent megőrzök s mindent feledek:
befogad és kitaszít a világ.

AJÁNLÁS

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
mert befogad s kitaszít a világ.

(Szabó Lőrinc fordítása)

1. The Empire Strikes Back

2. Star Wars

3. The Godfather

4. The Wrestler

5. A Tanú

6. Indul A Bakterház

7. Batman Begins

8. El Laberinto Del Fauno

9. Forrest Gump

10. Macskafogó

11. T2: Judgement Day

12. Saving Private Ryan

13. Aliens

14. Indiana Jones And The Last Crusade

15. Jaws

16. Die Hard II.

17. Lethal Weapon

18. First Blood

19. WALL•E

20. Robin Hood: The Prince Of Thieves

21. Bloodsport

22. Braveheart

23. Jurassic Park

24. LOTR: The Fellowship Of The Ring

25. Casablanca

26. The Silence Of The Lambs

27. The Matrix

28. Back To The Future

29. Mystic River

30. La Vita Ѐ Bella

Sorozat:

1. The Wire

2. 24

3. Band Of Brothers

4. True Blood

5. Rome

6. Dallas