Taskent az egy jó hely:
virágok, szép házak –
de Pestre mentél volna,
s most egy kicsit fázhatsz.

Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

Nyilván nem tetszhetett mindenkinek a pénteki műsor és tényleg sok minden nem volt rendben: a Puskás Stadion láthatóan nem alkalmas az ilyen koncertek lebonyolítására, a hangosítás eléggé pocsék volt, Ulrich sokszor elütötte, a karéjokban a közönség meg mintha családi mozidélutánra jött volna, de nem hinném, hogy ilyesmi például a Szigeten még sosem fordult elő, oszt’ mégis el lehet ott szórakozni, ha az ember nagyon akar. Szóval a baj talán inkább azzal van, ha valaki úgy gondolja, hogy a Metallicának adnia kellett volna valamit azon felül, amit ténylegesen adott május 14-én. Mert a Metallica lassan már 20 éve nem ad semmi pluszt, nálam a Blacknél állt meg az idő, bár tény, hogy voltak még értékelhető húzásaik később. Látványos vagy kevésbé látványos megújulásaik mindig is inkább arról szóltak, hogy színesítsék kicsit ezt a hatalmas stagnálást. Ha valami, akkor leginkább ez az ő igazi erényük: hogy itt vannak, megvannak (és most hagyjuk, hogy szerintük hányszor múlt már mindez csak egy hajszálon – PR, hah). Persze, nem olyanok, mint régen – nem is lehetnek –, de, mondom: vannak. Talán ezért is hülyeség ilyenkor a csodát várni, mert kint a koncerten a metálzene egyik ősteknőse kérődzött az orrunk előtt vastag páncéljában, komótosan.

Egy biztos: jó show-t nyomtak, hibákkal ugyan, de tisztességes iparosként. Az igazi rajongó tudta élvezni, ezt bizton állíthatom, mert egy mellettem is volt.

Kérem szépen: semmilyen. És szerencsére ma Magyarországon vannak olyan tevékenységek, melyekhez nem kell semmilyen végzettség vagy engedély. Ezek – nyilván – általában az olyan dolgok, amiket ha jól csinálunk, adnak valami pluszt, ám oly módon rosszul nem végezhetők, hogy azzal ártsanak. Ha egy műsorvezető nem okos, esetleg unalmas vagy bunkó, akkor – szerencsére – nem kötelező nézni a műsorát, és el van intézve. Szomorúnak tartom, hogy ezt ma Magyarországon le kell írni, márpedig le kell, mert egyszerűen úgy tűnik, hogy polgártársaink egy jelentős részének a fejében még torz képek (emlékek?) élnek olyan alapvető dolgokról, mint – patetikus vagy sem – a szabadság. Igen, ez a szabadság: hogy Horváth Éva mondhat, amit akar, hogy a bíráló írhat róla, amit akar, aztán ha ezek közül bármelyik törvénybe ütközik – bizonyos esetekben elég szerencsétlenül kitalált törvénybe –, akkor sem a kommentelő dolga vagy kötelessége, hanem a rágalmazott joga és az állam kötelessége ezügyben eljárni.

Nézzük a másik példát: a Velveten volt egy szavazás, hogy melyik a nagyobb tahóság, igazolvány nélkül mozgáskorlátozottak számára fenntartott paroklóba állni, vagy ilyen igazolványhoz jutni jogosulatlanul. Nem tudom, mi volt a végeredméy, de amikor én láttam, az előbbi vezetett. Nem is tudom, hogy milyen ostoba szintre kellene süllyedni ahhoz, hogy a kettő közti óriási különbséget érzékeltetni lehessen. Az egyik egy bunkó dolog, a másik meg egy zsigeri, aljas, szemét – és sajons a kelet-európai országokra, így Magyarországra is jellemző –, reflexszerű akció a jogosulatlan előnyök megszerzésére. És a szörnyű az, hogy az emberek ezt – a papír hatalma! – jóvá is hagyják. Ilyen országban élünk, és mielőtt bárki rohanna a Modorosra feljelenteni, tudom, hogy ez ócska és elcsépelt szöveg, de a tény tény marad: attól még, hogy felháborodunk Hajdú Péter parkolási szokásain, egy adott pillanatban a Tesco parkolójában a roki helyeken jogtalanul álló autók száma igen nagy. Mert megengedjük, mert nem vetjük ki magunkból az ilyeneket, mert nem ciki ilyet csinálni. Ez a baj.

És akkor van a másik oldal: hogy Magyarország házmesterland. Hogy itt mindenki attól érzi jól magát, ha beleugathat, feljelenthet, mutogathat, lehetőleg a hatalom képviselői mögé bújva, de senki nem tesz semmit erkölcsi indíttatásból, magáért, az ideálokért. Ahelyett, hogy eddig bárki odament volna HP-hez és jól pofán veri, fényképek jelentek meg a neten, hogy íme, a rohadék megint mit csinált, és akkor mindenki fújol mindenütt – talán azok is, akik tudják, hogy nincs rá joguk, de szereztek okosba egy ilyen kártyát.

Van ebben az egészben, ha messziről nézzük, valami kelet-európai báj, kialakult bennünk valami reakció, amit nyugodtan hívhatunk kádári reflexnek. Ez nagyából  azt jelenti, hogy igenis van felettünk álló hatalom (kicsit konkrétabb, mint a hívőké), és az az által szabadon hagyott sávban mindent ér, kicsit hazavisszük a gyárból a cuccot, kicsit lógunk, kicsit magunk érjük el, hogy mindenkinek egyformán szar vagy jó legyen, leginkább úgy, hogy bemártjuk, visszarántjuk. Házmesterland.

És ez nem múlik, visszük tovább ezt a mentalitást, aki bírálni merészel valamit, arra gyanakodva nézünk, aki kiáll a jogaiért (mert mondjuk langyos a leves), az észjátszó majom sokak szemében ma is. Szerepeket gyártunk, dobozolunk, és ha valaki az egyik dobozból a másikba átnéz és megszólal, az ebben a rendszerben hibásan működik, és joggal szólunk a szerelőnek, hogy javítsa meg. Nem individuumok, akiknek joga van észrevenni a dolgokat és joga van megszólalni, hanem a rendszer keretei között, eleve meghatározott módon létező figurák: a megszólaló legyen a megszólalós dobozban. És aki ebbe nem akar vagy tud beleszürkülni, az még mindig deviáns, 20 évvel a szabadság eljövetele után. Nem szeretném túlságosan részletezni, különösen, hogy régebben már volt róla szó, de a nyelvtannácik is valahogy ebbe a kategóriába tartoznak, képesek lennének büntetést fizettetni egy sük-ért, mert azt nevelték beléjük, hogy a magyar nyelvben vannak abszolút “helyes” meg “helytelen” jelenségek.

Vagy nézzük a legutóbbi aránylag zajosabb dolgot itt a Faustuson: Sopotnik Zoltán nyilatkozatait a pozícióról, illetve azt a sunyi magatartást, amit az állítólagos összeesküvés kapcsán tanusított. Képzeljük magunkat egy ideális országba (ahol pl. nem kell engedélyért menni kerekes székkel az Önkormányzathoz, mert senki nem áll oda jogosulatlanul az ilyen helyekre, ergo ha valaki ott áll, senkinek eszébe se jut, hogy nincs hozzá joga), és gondoljunk bele, hogy megtörténhetne-e az, hogy valaki, csak mert elismert író vagy költő vagy fogász, eleve olyan pozícióból szólal meg, ahol már igaza van. Egy ilyen nem létező világban nem fordulhatna elő, hogy a napiszarvers.blog.hu megszűnjön, mert bírálni merészelt. Ez, kérem, Magyarországon viszont (és a többi ilyen helyen) megtörténhet, ahol mindennél fontosabbak a – megérdemelt vagy kikönyökölt-kinyalt – pozíciók, státuszok. És még egyszer mondom, hogy a legszörnyűbb az, hogy ezt, úgy néz ki, igényeljük, mert adott esetben nekünk is milyen jól fog esni, ha a hivatal, a szerv majd jól megbünteti az ellenünk vétkezőket, addig meg igyekezzünk úgy viselkedni, hogy – és ez a lényeg – elkerüljük a házmesterek tekintetét. Hát a faszt, pardon my french.

Zelk Zoltán: Párbeszéd

- Honnét, szomszéd?
- Ahol voltam, onnét!
- Mit evett?
- Eleget!
- Mi jót?
- Hernyót!
- Hány volt?
- Egy volt!
- És még?
- Kukacot!
- Mennyit?
- Hatot!
- Hát még?
- Legyet!
- Hányat?
- Hetet!
- Mást még?
- Pondrót!
- Sok volt?
- Nyolc volt!
- Jó volt?
- Jó volt!