Remélem, megnyeri.

To show our concern for fundamental rights [...]]]> On the 21st of December the party holding the majority of the Hungarian parliament voted in favor of a new media law that is a collection of some of the most oppressive and undemocratic laws from all over Europe and with some worrying changes.

To show our concern for fundamental rights and free speech we black out our online presence on the 5th January 2011 for 24 hours.

Nádasdy Ádám: Nem. Ez a dolgom.

Faustus: Világos, de én úgy képzelem, vegyük például a betelefonálós műsorokat, ha a betelefonálók nagy része korábban legalább egy cikkét elolvasta volna, [...]]]> A Faustus első interjúját készítettük. Szó volt Dantétől (akit éppen fordít) Shakespeare-ig, a manysiktól az ősszittya álmodozókig mindenféléről. Nádasdy Ádám a tanszéken fogadott minket.

Faustus: Nem unja ezt az egészet?

Nádasdy Ádám: Nem. Ez a dolgom.

Faustus: Világos, de én úgy képzelem, vegyük például a betelefonálós műsorokat, ha a betelefonálók nagy része korábban legalább egy cikkét elolvasta volna, akkor a kérdések kilencvenkilenc százalékát nem tenné föl.

N.Á.: Talán Goethe mondta, hogy az igazságokat állandóan ismételgetni kell, mert a hazugságokat is mindig ismételgetik. Az ember abba a hibába esik, hogy azt hiszi: ha valami igaz, és elmondta, bebizonyította, akkor még mit mondjon. De nem így van, ez egy ilyen népnevelői feladat. Néha bosszant, amit csinálnak az emberek: meghallják, hogy nyelv-nyelvészet, és arra gondolnak, hogy milyen butaságokat hallottak múltkor a rádióban, vagy arra, hogy ismernek valakit, aki nagyon rosszul fogalmaz. Ez igaz persze, de nekem nem ez a dolgom.

Faustus: Épp most említette, hogy ebben nevelő szándék is van, ez a dolog működik?

N.Á.: Működik, igen. A múltkor levelet kaptam Lanstyák Istvántól, aki a pozsonyi egyetemen a magyar tanszék vezetője, az ottani nyelvi helyezettel kapcsolatban ő a fő szakember. Nagyon jól esett, hogy azt mondta, amiket írtam és az azokhoz kapcsolódó dolgok náluk is feltűnést keltettek, megmozgatták az emberek gondolkodását. Igazából persze van egy burkoltabb feladatom is, az pedig az, hogy föllelkesítsem a fiatalokat: jöjjenek nyelvésznek. A nyelvészet ugyanis érdekesebb dolog, mint amit sokan gondolnak, mert nem csak abból áll, hogy a nyelvtant be kell vágni. Azt veszem észre, azt vettük észre az elmúlt években, hogy főleg a magyarral kapcsolatban lanyhult az érdeklődése a tehetséges fiataloknak. Azt gondolják, hogy el van mondva minden. Kétségtelen, hogy ami száz évig nagyon izgalmas munka volt, a nyelvtörténet, az összehasonlító része a dolognak, az megvan, sokkal többet már a hantiból meg a manysiból nem fogunk megtudni. Amennyit lehetett (nyelvemléket, szöveget), feldolgoztak.

Faustus: A nyelvtörténet, ezek szerint, egy befejezett dolog?

N.Á.: Igen, nincs már benne kihívás. Ez van, mit csináljunk. De még rengeteg érdekes dolog van a nyelvészetben, remélem, hogy ezt sikerül-sikerült átadnunk, mert mintha javult volna az utánpótlás.

Faustus: Igazából egy nyelvész mit akar?

N.Á.: Ha az alkalmazásra gondol, akkor persze nekünk is van számos alkalmazási lehetőségünk, a gépi fordítást említhetném például. Én ugyan ezzel nem foglalkozom, de ettől még ott van, a computeresek azt mondják, hogy meg tudnak csinálni bármit, csak adjunk egy nyelvtant nekik. Mi meg nem tudunk adni. Tény, hogy még mindig számos olyan nyelv és nép van, ami nincs tudományosan leírva, és ha dolgoznánk rajtuk, akkor kiderülne, hogy ez igazából van olyan szép és érdekes, mint bármely más tudományág. A legérdekesebb azonban mégiscsak az, hogy hogyan működik ez az egész, maga a nyelv. Van egy olyan mély érzésünk, hogy minden nyelv egyforma, hiszen minden emberi agy egyforma. Egy gyerek bármelyik nyelvet meg tudja tanulni anyanyelveként: ha kivesszük a bölcsőjéből és elvisszük máshova, akkor az lesz az anyanyelve, amit ott beszélnek. Mert a készség az, ami öröklődik, az, hogy ő beszéljen valamilyen nyelven. Valami nagyon egyformának kell lennie bennünk, és erről még nagyon keveset tudunk. Azt mondta annak idején Telegdi professzor, hogy mint az erdőben, meg kell keresni a pontot, ahonnan végig lehet látni a fák között. De ezt a pontot még nem látjuk.

Faustus: Az Origón egy interjúban valaki megkérdezte öntől, állást foglal-e abban a kérdésben, hogy vajon egy tőről fakadnak-e a nyelvek vagy többről. Ön akkor ezt eléggé gyorsan elintézte. Nem érdekes kérdés?

N.Á.: Nagyon érdekes kérdés, de ehhez én nem tudok eleget. Ha jelenlegi tudásunk szerint vizsgáljuk a nyelveket, akár az előbbi is lehetséges. A nyelvek elég gyorsan változnak, párezer év alatt úgy ki tud cserélődni, hogy az anyja nem ismer rá. Attól, hogy ma annyira sokféle nyelv van, még nyugodtan jöhettek ezek egy pontból. Sokkal többet nem tud a nyelvész, hatezer évre visszamenően vannak nyelvemlékek, ez szinte semmi. Nyelv legalább hatvanezer éve van, azalatt az ötvennégyezer év alatt könnyen szétválhattak, például p-ből f lett, f-ből p, de innentől ez már antropológia, földrajz, biológia, egyebek. Azt mondják ma, hogy mindnyájan Kelet-Afrikából származunk és onnan sugároztunk szét.

Faustus: Mostanában a netes, az írásban történő kommunikáció felgyorsult, ezért szükség van-e a parole és a langue felülvizsgálatára? Nem tudom eldönteni, hogy a cset vajon élőbeszéd-e vagy írott. Érdemes-e egyáltalán gondolkodni erről?

N.Á.: Érdemes erről gondolkodni, csak a parole és a langue inkább tudománytörténeti kifejezések: Saussure mondta így, és ez nagy felfedezés volt akkor, az 1910-es években. A fonetika tudománya hirtelen nagyon nagyot szaladt előre. Megjelent a fonográf, majd a gramofon is, elkezdtek rengeteg fölvételt készíteni, a nyelvészeket pedig azzal kezdték bombázni vagy maguk a nyelvészek kezdtek csúszni afelé, hogy a beszélő nem is azt mondja, ami le van írva. Valójában ez egy filozófiai, episztemológiai kérdés, és Saussure vette a bátorságot, hogy azt mondja: nem azt vizsgálom, amit vizsgálok, nem a ténylegesen fölvett beszédet (ezt nevezte Saussure „parole”-nak). A nyelvésznek joga van idealizálni az adatokat, erről van szó, nem a beszédet kell leírnunk, ami kijön az emberek száján, bármilyen furcsa is. Elég kényes lépés ez minden tudományban. Ugyanis csak az érdekel minket, amiről észrevesszük, hogy a beszélő szisztematikusan csinálja. Felmentünk a első emeletre és ott találkoztunk a Editkével. – Ha valaki így beszél, azt már nincs jogom idealizálni, nincs jogom azt mondani, hogy ez csak parole volt, mert aki ezt mondja, annak ez a langue-ja, a nyelvi rendszere, ez van a fejében. Nagyon fontos, hogy az idealizálásnak nem szabad a standardizálással összekeverednie. Nem mondhatom azt, hogy ó, csak nem járt eleget iskolába, nem ezt akarta mondani. Érdekes kérdés, hogy ez hogy jelenik meg az interneten, de akár az utcai beszédben is: mindig el kell dönteni, hogy mi az, ameddig még idealizálunk és mi az, amikor már azt kell mondani, ez van a beszélő fejében.

Faustus: És ebből következik-e az, hogy a langue változásait mindig megelőzi a parole változása?

N.Á.: Igen, ezt szokták mondani. A parole és langue nagyon szépek, de valójában egy sokkal fontosabb kategóriapárt vezetett be Chomsky az 1960-as években, aki azt mondta, hogy inkább nevezzük kompetenciának és performanciának, mert így pontosabb. Vegyük például azt, hogy egy zeneművet megtanul a zongorista, de sose adja elő pontosan: kicsit melléüt, de az még nem jelenti azt, hogy átírta volna a darabot. Ilyen ez a különbség. A kompetenciának a változására szokás mondani, hogy ez máshonnan nem jöhet, mint a performanciából, mert a következő generáció már másképpen értelmezi, amit hall a felnőttektől. Neki, mint kisgyereknek, az inputból meg kell konstruálnia a saját nyelvtant. Látjuk, hogy ezen dolgozik, mert néha melléfog, azt hiszi, hogy az úgy van, de valójában nem úgy van; hibázik, de okos hibákat csinál: a kisbaba alud – mondja ő, mert a kisbaba aludni fog; levágja a végződést. Látszik, hogy ő építi a nyelvtant. Sőt, néha másképp is lehet értelmezni, amit csinálunk, például nazalizáció: kazánház. Nincs igazi n konszonáns, nazalizálunk helyette. Lehet, hogy egy napon ez elég gyakori lesz ahhoz, hogy a következő generáció azt mondja, ez így van. És akkor innentől kezdve talán átáll a nyelv, a langue, és nekik ez lesz a kompetenciájuk. A j-ly esetében például így történt, egy időben volt egy generáció, aki hol j-vel mondta, hol ly-nal, és a következő generáció már azt mondta, hogy akkor inkább legyen j.

Faustus: Több cikkében is kitér a nyelvész számára még ugyan érthető-értelmezhető, ám esetleg kevéssé gyakorlatias akadémiai szemléletre: az ly-j vagy unió-únió különbségekre gondolok.

N.Á.: Azt gondolom, hogy egy nyugodt, stabilitásban élő kultúrnemzetnél az írásnak lehetőleg ugyanolyannak kell maradnia. És mivel a nyelv óhatatlanul változik, egyre nagyobb lesz ez a távolság. A franciában, a németben, az angolban, de még az oroszban is azt látjuk, hogy elég nagy a távolság aközött, amit mondanak és ami le van írva: például a tej oroszul leírva „moloko”, de valójában ”mölakó”-nak kell ejteni. Nincs is ezzel semmi baj, sőt. Van abban valami elegáns, ha különbözik az írás a beszédtől, mert azt mutatja, hogy mi már régen itt élünk, régen így írunk, régen van műveltségünk, nem vagyunk mindenféle szeleknek kitéve, nem fordulunk arra, amerről éppen fújnak. Ezért én ebből nem csinálnék nyelvészeti vagy logikai kérdést, hanem azt mondanám, hogy ilyen a hagyomány. Ilyen az ly-nak az írása is, vagy az, hogy a franciában s betűt írnak a szó végére: les garçons [a fiúk], pedig nem ejtik. Ellenkező érvek is vannak: a hagyományőrző írás megnehezíti a tanítást, különbséget tesz az emberek között, fölöslegesen a gúny céltáblájává tesz olyanokat, akik tudnak rendesen magyarul, csak nem tudták a helyesírást bevágni, márpedig ez nem is intelligencia kérdése, hanem egyszerűen meg kell szokni. Sőt, egyes esetekben azt a hamis látszatot kelti, hogy jobban tud magyarul az, aki az ly-okat mindig következetesen használja. Talán írtam is valahol, hogy az öreg Bakos Feri bácsi, aki az idegen szavak szótárát szerkesztette, miként vélekedett. Ő erdélyi származású volt, jól tudott románul, és egyszer elmesélte néhányunknak, amikor szóba került ez az ly-dolog, hogy volt egy általános újító láz az ötvenes években. Kétségtelen, hogy ebben benne volt a kommunizmus is, ami azért sok mindent tényleg fel tudott lazítani: felforgatni ezt-azt, társadalmi mobilitás, töröljük el az ly-t. Bakos Feri bácsi bevallotta, hogy ő volt az egyik, aki ezt megakadályozta minden eszközzel, mert tudta, hogy a Román Tudományos Akadémia magyar szekciója kénytelen lesz kijelenteni, hogy nem teszi magáévá a budapesti Tudományos Akadémia döntéseit. Arra fognak hivatkozni, hogy Az egy másik ország, érdekes, hogy ott is beszélnek magyarul és furcsa döntéseket hoznak, de miért is kellene a Román Szocialista Köztársaságban ennek érvényt szerezni. Az ottaniak kérésére ezért az ly eltörlését megakadályozták, mert nem ez az elsődleges cél és ezzel egyetértek. Ott és akkor a legszentebb cél az volt, hogy a magyar helyesírás egyben maradjon.

Faustus: Ezek szerint eléggé mélyre nyúlnak ezek a dolgok.

N.Á.: Igen.

Faustus: Munkám során különböző szövegeket kell levélpapírra tennem. Évek óta használunk levélpapírt, a szövegek nagy része össze-vissza van, főleg a különírás-egybeírás nem ment azoknak, akik ezeket kitalálták. Szívem szerint ugyanúgy hagynám, mert mindenki azt szokta meg, ugyanakkor benne van az is, hogy legalább össze kellene rántani, hogy úgy nézzen ki, ahogy ennek kéne. Ebben az esetben vajon mi lehet a követendő út? Sznobnak nézzenek? Itt fut az ember bele, hogy használják a nyelvet, működik is, teljesen jól, és mégis az az elvárás, hogy jól legyen leírva.

N.Á.: Ez inkább emberi kérdés. Vegye elő az akadémiai helyesírási szabályzatot és aszerint nyomja rájuk, avagy hagyhatja is úgy, ahogy írták. Olyan ez, mint a szabó; az emberek régen szabóhoz jártak: a kuncsaft bement, hogy szeretne egy keskeny derekú ruhát. A szabó mondta, hogy ne reszkírozzuk, csinálok én szép ruhát, de ilyet ne, mert önnek inkább egy ilyen kellemesen zsákszerűt kellene csinálni. Aztán ráhagyta, hogyha ez kell neki, hát ez kell neki. Tehát ott egy alkuhelyzet volt, ez az egész valójában egy emberi alku. Az, hogy éppen a nyelvben nyilvánul meg, tulajdonképpen mellékes. De ha a kuncsaft maga nem szól bele a dologba, ránk bízza, hogy rázzuk gatyába az ő szövegét akkor meg kell csinálni. Egyébként az amatőr filmfesztiválról volt egy érdekes vita. Akik ezt rendezték, azt mondták, ők így írják: amatőr filmfesztivál. A logika és a helyesírási szabályzat szerint ennek amatőrfilm-fesztivál-nak kellene lennie, hiszen nem a filmfesztivál az amatőr. A rendezők mégis azt mondták, hogy „amatőr filmfesztivál” és kész. Egyetértek egyébként, mert tényleg valahogy jobban néz ki, csúnya volna, hosszú volna a kötőjellel. Ilyen szempontok lehetségesek.

Faustus: Ha az embernek van egy egyébként értelmes, de igazi nyelvtannáci felfogású vitapartnere, akkor ezeket egy jóérzésű, a nyelvet szerető ember hagyja a francba vagy van valami, amivel tenni lehet az ilyesmi ellen? Én úgy gondolom, hogy ön már elég sokszor került ilyen helyzetbe.

N.Á.: Önmagában lehet értéknek nevezni, hogy valaki ismeri a hagyományt, ha valaki tudja, hogyan vannak elvileg a dolgok. Szoktam az öltözködést példának mondani, ha valakinek van öltönye meg szép nyakkendője, és azt időnként fölveszi a megfelelő pillanatban, persze hogy rendben van, de ha nem veszi föl, nem veszi föl. Többnyire ráhagyom. Attól is függ, hogy ki az. Ha nagyon dohog, hogy ez rettenetes, ahogy ma beszélnek-írnak, akkor ráhagyom, hogy igen, rettenetes. Lehet példálózni azzal persze, hogy régen miket írtak az emberek, lehet idézgetni a Károli-bibliából meg a Bánk bánból, hogy őtet, meg persze minden nyelvésznek meg magyartanárnak tudni kell, hogy a mai helyességi norma is csak egy állapot, ami nem mindig volt így és nem mindig lesz így – de aki nagyon dogmatikus, az azt hiszi, hogy mindez valahol le van fektetve, mint egy törvénykönyvben, vagy hogy az Akadémián van egy nagy kőtábla és arra vannak ráírva a ma érvényes helyességi szabályok. Ez persze nem így van. Író barátaim szokták kérdezni néha, hogy akkor most írják-e ezt vagy azt, és én mindig azt mondom, hogy írják, mert a Tudományos Akadémia száz év múlva a mai magyar nyelv című munkájába honnan máshonnan gyűjtene adatokat, mint a legjobb íróktól. És ha a legjobb írók elkezdik másolni azt, amit az Akadémia előír, akkor az Akadémia „saját vizét issza vissza”. Jellegzetesen dekadens, úgynevezett ezüstkori tünet, amikor a szerzők követnek egy akadémiai standardot és nem a tudós szalad lihegve a szerzők után, hogy följegyezze: mit találtak ki már megint.

Faustus: Olvasva a cikkeit és látva azt, hogy mennyire népszerűek a nyelvészeti sorozatai, nem gondolt-e arra, hogy magyar nyelvtant ír?

N.Á.: De, gondoltam. Néha elég komolyan is gondoltam rá, de nem nagyon fér bele.

Faustus: Az emberben felrémlenek középiskolai példamondatok, melyek sokszor kínosan rosszak. Az antilop fészket rak. – Az ön írásaiban ezek azok a példák, amik számomra sokkal közelebb hozzák a problémát.

N.Á.: Chomsky példája egyébként az antilop. Egyetértek. Nem fér bele, és azért nem, mert nagyon meg kéne gondolni, nagyon utána kéne nézni. Ön ugye egy népszerű, közfogyasztásra is alkalmas nyelvtanra gondol, de az sok szempontból még kényesebb: van, amikor az ismeretterjesztésben a dolgokat bizony el kell mismásolni, nem lehet mindent elmondani – ugyanúgy, ahogy egy népszerű biológiakönyvben. És akkor az egész szakma elkezdi csóválni a fejét, hogy ez nem ilyen egyszerű, ez nem így van. Persze az ismeretterjesztést lehet jól csinálni, hogy a szakma is azt mondja, jó, értem, ilyen terjedelemben kétségtelen, hogy az ebihalról már nem lehet beszélni. De hát ez nehéz. Igazi felelősség, ezért is szép ez a munka persze. Hazudni is kell, magyarán mondva. Azt kell leírni, hogy valami mindig úgy van, és közben nem mindig.

Faustus: Belenézett a blogba? És hadd beszéljek haza, volt ott valami, ami miatt ezt az interjút vállalta? Volt köze hozzá a blognak?

N.Á.: Érdekes volt és komolynak tűnt. Kik a látogatók? Arról tudnak valamit?

Faustus: Egy jól körülhatárolt rétegről mindenképp tudunk. A Rubophen Versíró versenyről hallott?

N.Á.: Nem.

Faustus: Pedig érdekes.

N. Á.: A Rubophen egy gyógyszer, nem?

Faustus: Igen, lázcsillapító. Csináltak egy versíró versenyt, amatőröknek.

N. Á.: Az ő terméküket kellett népszerűsíteni?

Faustus: Nem egészen, a versek témája elvileg kötetlen volt, a terv úgy szólt, hogy a győztes verset egy levelezőlapra rányomják, másik oldalra meg hogy Rubophen, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy mindenféle versek megjelentek, mi pedig azokat, akik népszerűnek tűntek a fórumokon, elkezdtük – hogy úgy mondjam szakmai szemmel – végigelemezni. Nos, nem lett volna szabad. Elképzelhetetlen indulatok vannak a mai magyar amatőr költészetben.

N. Á.: Megsértettek embereket?

Faustus: Azt hiszem, meg. Ők legalábbis úgy vették. Az egész nagyon tanulságos volt. No, de nézzük az irodalmat. Felírtam egy nagyon hosszú kérdést, de igazából egyszerűen fel tudom tenni: miért Dante?

N.Á.: Miért Dante… (gondolkodik) Szeretem a középkort. Nyelvtörténettel foglalkozom, és minél jobban visszamegyünk az időben, annál egységesebb Európa, minden mindennel összefügg. Chaucer is hivatkozik a Canterbury mesékben (1400-ban fejezte be) Dantéra, hogy „mint Dante mondja”. Hozzá is olvastam egy kicsit, értem, miről beszél, például tudom, mit jelent az „avignoni fogság”. Olasz szakot végeztem az angol mellett. Ez bizony régen volt, akkor még modern meg kommunikatív nyelvoktatás nem volt, valaki vagy tudott egy idegen nyelvet, vagy nem. Abból állt, hogy Dantét olvasunk, Petrarcát meg ilyesmit. És én szerettem a lábjegyzeteket nézegetni hozzá, nehéz szövegeken törni a fejemet. És a véletlen is szerepet játszott: egy barátommal beszélgettünk két éve, és bevallotta, hogy ő bizony nem nagyon érti Babits fordítását, egyszerűen nehéz neki. És megkérdezte, hogy miért nem csinálok egy újat, hiszen értem a régi szövegeket. Tulajdonképpen ennyi az egész. Csak úgy jött.

Faustus: De – szemben akár Shakespeare-rel – egy Dantéba belevágni nem mindennapi feladat.

N.Á.: Igen, mondhatjuk, de bizonyos értelemben könnyebb. A színpadon azt kell elérnem, amit a szerző is el akart érni: ha egy viccet csempészett a szövegbe, akkor nekem is viccet kell csempésznem a szövegbe, mert a szerző azt akarta, hogy ott nevessen fel a közönség. És ha nem nevetnek fel, esetleg leül a darab, vagy nem úgy megy tovább, hiszen a színész várja a nevetést, abból tud tovább dolgozni. Világos, ugye? Azért egy ilyen irodalmi műnél, mint az Isteni Színjáték, a dolog nem pont így van. Persze a gondolati tartalom esetleg nehezebb. Meg kell mondanom, hogy mivel hosszú az Isteni Színjáték, ezért gyakran híg a szöveg. Nagyon helyesen egyébként, mert Dante is tudja, hogy az olvasó időnként belefáradna, ha minden sorba tenne valamit. Shakespeare viszont bizony erősebben pakolja. Hogy is mondjam: mint az a kolbász, amelyik fullasztó egy kicsit, ha harapja az ember. Dante viszont inkább olyan, mint a parizer, nedvesebb talán (nevet) no, hát ez nem hangzott valami tudományosan, de valahogy így van. Néha meglepően egyszerű a szöveg, csak a gondolati tartalom bonyolult, de hogy azt megértse az olvasó, sokkal inkább a lábjegyzeteken múlik, mint a fordítón. Csinálok én is lábjegyzeteket egyébként, például arról, hogy a purgatóriumban levők már biztos, hogy üdvözülnek, onnan már nem lehet visszacsúszni a pokolba. Viszont az ott töltött időt jelentősen lerövidíthetik a még élőknek ilyen irányú imádságai, sőt ezt akár adományokkal is el lehet érni. Ezt hívták búcsúnak. Aztán persze tudjuk, hogy mindez Dante idejében vagy nem sokkal utána csúnyán elharapózott, egészen odáig, hogy pénzért árusították, kezébe nyomván a cédulát az illetőnek, mondván, hogy akkor rendben is vagyunk, az ön hozzátartozója most már kevesebb ideig fog szenvedni… Ez például a szövegből így nem derül ki, hiszen Dante mindezt közismert dologként kezeli, csak annyit mond, hogy „és mondja meg az unokahúgomnak, hogy imáival rövidítse le az én purgatóriumi időmet”. Pont. Ezt a színpadon meg kell oldani, ugyanis Shakespeare is gyakran célozgat erre-arra, nekem pedig muszáj addig ügyeskednem, míg valahogy a színész szájába adom a lábjegyzetet is, hiszen azt mégsem olvashatja fel. Ezért például a rokoni viszonyok érzékeltetése céljából gyakran olyanokat kell beleírnom, hogy „tudod, X, az én ilyen-és-ilyen kicsodám”. Mert akkoriban mindenki tudta, hogy a kicsodája, de ma nem biztos.

Faustus: De ön mintha ennél a fordításnál egyfajta színpadképességet is szem előtt tartott volna, legalábbis az első részlet felolvasásánál talán színészek is jelen voltak?

N. Á.: Nem, nem, az csak egy zártkörű dolog volt, barátaimmal felolvasást tartottunk, egyik volt a Beatrice, másik a Vergilius… Végül is van valami színdarabszerű a műben, hiszen szereplők vannak benne, de nem mondhatnám, hogy színpadra szánom a fordítást. De bevallom, hogy még egy célom van vele: a keresztény tudásanyagnak, kultúrának a továbbadása, felélesztése. Például hogy mi az, hogy Krisztus pokoljárása. Ismerős ez? Amikor meghalt, az első dolga volt, hogy lement a pokolba, és onnan kihozta a még nem keresztény, de nagyon jóéletű embereket. A régi zsidókat tulajdonképpen: Ábrahám, Izsák, Jákob, Ádám és Éva, akik tehát méltóak voltak arra, hogy a Paradicsomba kerüljenek, csak maguktól nem tudtak fölmenni, hiszen nem voltak keresztények, de Jézus ezzel a speciális aktussal őket onnan kivitte. Ezeket a dolgokat – függetlenül attól, hogy valaki hisz-e vagy sem – fontos és érdemes tudni. Pontosan úgy, mint azt is, hogy például ki volt Julius Cézár. És az ilyesféle tudás nagyon lecsökkent a világban – a kommunizmus miatt is, de általában is. A Magvető fogja kiadni, és éppen ma gondolkoztunk, hogy például amikor említés történik Szűz Máriáról, odaírjam-e lábjegyzetbe, hogy ő Jézus Krisztus anyja.

Faustus: Mert esetleg szóba kerül, hogy az olvasó nem tudja?

N.Á.: Elképzelhető, hogy van egy 15-16 éves becsületes gimnazista, akit érdekel a mű, de esetleg csak annyit tud, hogy Mária valami fontos szent, de pontosan mégse ismeri.

Faustus: Akkor viszont vastagon kell lábjegyzetelni.

N.Á.: (nevet) Igen, az egyébként is érdekes feladat, hogy mi kerüljön lábjegyzetbe. Szűz Mária extrém példa persze, de bizony szóba került.

Faustus: Azt hiszem, éppen a Dante-fordítással kapcsolatban készült interjúban olvastam, hogy ön szerint a verseskötetek nem fogynak, viszont a színházak tele vannak. Jó ma a színház?

N.Á.: Én szívesen járok színházba, és látok szép előadásokat. Elég konzervatív vagyok, szeretem, amikor úgy rendesen előadják a darabot. Még ha láttam is már, meg ismerem is, akkor is szeretem, ha elmondják nekem. A Lear királyt fordítottam nemrég, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház felkérésére, színre is került. Telihay Péter rendezte, és volt bátorsága azt mondani, hogy egy olyan darabot rendez – és meg is csinálta –, amelyikből a szappanopera is kiderül. Így fogalmazott. Tehát hogy ki kinek a mije, miért haragszik rá, és kitől van a gyerek, és ki ölte meg, és mi baj van, és mittudomén. És valóban megcsinálta, én pedig nagyon örültem neki, mert szerintem kell ilyen a színpadon. Ritkán élvezek olyan rendezést, amelyik nagyon széttöri a darabot, és csak célozgatnak erre vagy arra, mondván úgyis tudja a közönség, hogy ki az a Ványa bácsi és mi baja van. Egy Molnár Ferenc-darabot láttam nemrég a Vígszínházban, a Játék a kastélyban-t. Csodálatos volt. Benedek Miklós volt a főszereplő, Fesztbaum Béla az alfőszereplő, és Lukács Sándor volt a hülye színész. És hiába tudom kívülről a darabot, úgy röhögtem, mint egy gyerek a bábszínházban. Persze erre mondhatják sokan, hogy ez nem mutat előre, olyan ez, mint amikor valaki szeret hangversenyre járni, ahol a kedvenc szimfóniáit tisztességesen előadják, de ez nem viszi előre az általános emberi kultúrát.

Faustus: Shakespeare-fordításainak egyik okát ebben talán meg is határozhatjuk? Modernebb, játszhatóbb szöveget adni a színházaknak? Mintha azt mondta volna valahol, hogy régi költőink túl mívesen fordították ezeket a szövegeket.

N.Á.: Igen. Nem mertek az angolhoz hozzányúlni. Azt szoktam mondani, hogy nem vették észre, hogy hol banális a szöveg, márpedig időnként az, persze szándékosan. A legjobb darabokban is van olyan, hogy „jónapot kívánok, itt van a nemtudommicsoda?” „nem, kérem, egy ajtóval arrébb”, és kész, ennyi az egész. És ilyen is kell a színdarabhoz. Az ilyesmit is túlzottan költőien adták a régiek, pedig az eredeti csak nekünk furcsa: egyszerűen nem akart Shakespeare azon a ponton éppen semmi különöset. A másik része a dolognak az, hogy az elmúlt száz évben a tudomány rengeteg dolgot kibányászott, Shakespeare-korabeli, nem irodalmi szövegeket is előkerestek, elolvastak, kiadtak. És kiderült egy csomó mindenről, hogy ja, hát ezt akkoriban mindenki ismerte, nem volt ez vagy az olyan speciális, vagy az egy szleng szó volt, volt másik jelentése is, és akkor mindenki röhögött a színházban. És tény, hogy egy Babits, egy Arany vagy pláne egy Vörösmarty ezekhez nem juthatott hozzá.

Faustus: Sőt, Shakespeare közönsége sem az a közönség volt, mint a mai.

N.Á.: Nehéz eldönteni. Anglia nagyon modern volt akkoriban. Pénzért bárki bemehetett a színházba. A kontinensen ilyen nem volt, itt csak arisztokrata házaknál volt színház, oda pedig nem lehetett pénzért bemenni. Míg Angliában ha valaki rendesen fel volt öltözve, és le tudta tenni a pénzt, az bemehetett. Elképesztő különbség, 1590-ben, képzelje el. Nos ezért van az, hogy minden Shakespeare-darabban megjelenik ez az alacsony réteg is, sokszor egészen durva bohóckodások vannak, trágárságok, ilyesmi: azért, mert úgy érezte, röhögtetni kell azt a közönséget is. Hogy kapjanak valamit a pénzükért. De ezzel párhuzamosan a fejük fölött elbeszél, és a felsőbb karzaton ülőkhöz szól, hogy olvastuk Ovidiusnál, meg ilyesmi, és akkor azok mosolyogtak. Hogy aztán ezt a földszintiek értették-e, azt nem tudjuk. Például: azon viccelődik a Szentivánéji álom-ban, hogy a mesteremberek előadnak egy jelenetet, ami Ovidiustól van, Pyramus és Thisbe történetét. Benne van a Metamorphoses-ben. A Szentivánéji álomból az látszik tehát, hogy volt egy olyan írni-olvasni tudó réteg – nem melós tehát, leginkább kispolgár –, amelyikben élt egy ilyesféle ambíció, hogy ők verseket írjanak – mint ugye a Rubophen-pályázatnál is látjuk –, és elő is adják. Erről tehát tudniuk kellett a színházban ülőknek, mert ha senki ilyesmire nem vetemedett volna, akkor a humornak nem volna semmi alapja – nem is lehetne vicces. Mai példával: ha egy tréfás jelenet arról szól, hogy Kovácsék jacuzzit vesznek, mert az asszony azt mondja, hogy a tanácselnöknek is van, nekik is kell, és kiderül, hogy nem tudják használni stb. De ennek csak akkor van alapja, ha ilyen társadalmi mozgás valóban létezik. Nevetni tehát ezen a jeleneten csak azért lehet, mert ilyesmi létezett. Ha teljesen ellőtt volna a fejek felett, akkor egyszerűen ennek a jelenetnek nem volna értelme.

Faustus: A végére néhány könnyedebb kérdést esetleg…

N.Á.: Kérem, természetesen.

Faustus: Kicsoda Mátrai?

N.Á.: (nevet) Nincs Mátrai.

Faustus: Nincs? Kár.

N.Á.: Nincs, nincs, ez csak egy olyan jól hangzó név.

Faustus: Sajnáltam volna szegényt. Vannak-e kedvencei? És ha vannak, meg tudja-e őket nevezni? Lehetetlen kérdés talán, de engem mint olvasót mindig úgy érdekel az ilyesmi, hogy vajon a Nádasdynak ki lehet a kedvence? Költő, vers, ilyesmi.

N.Á.: Költő? (gondolkodik) Kosztolányi… Arany…. és Pilinszky.

Faustus: Amikor legutóbb a Klubrádióban a Pa-dö-dős lányokkal beszélgetett, kiderült, hogy a támpont a kedvenc szava. Külföldi van-e?

N.Á.: Angolul? Például a failure. Olyan finoman lehet mondani, mintha nem is kudarc volna. Magyarul a kudarc olyan kemény és csúnya.

Faustus: Olasz is van?

N.Á.: (nevet) Ó, hát talán a palpebre… [szemhéj] Olyan furcsa, görögös hangzású szó.

Faustus: Ez talán nem is olyan könnyed kérdés: közéleti dolgokkal, azon túl, hogy elmegy – vagy nem megy el – szavazni…

N.Á.: Mindig megyek szavazni.

Faustus: Mindig? Most is?

N.Á.: Most is.

Faustus: És ezen túl van-e erről nyilvános üzenete, vagy mindenki olvassa ki ideológiailag a Nádasdy Ádám-jelenségből, amit akar. Sőt: zavarja-e, ha mindabból, amit tesz, ideológiát olvasnak ki?

N.Á.: Hmm. Nem, nem zavar. Végül is mindenkinek van egy gondolatrendszere, egy álláspontja. Érdekes egyébként, hogy sok helyről hallottam, hogy én egy liberális nyelvész vagyok. Holott valójában nagyon konzervatív nyelvész vagyok, ezt a kollégáim is megmondhatják, csak hát ők ezen azt értenék, amit tényleg jelent. Mert a közember azt szokta ez alatt érteni, hogy én nyelvész vagyok és liberális gondolkodású ember. Ez igaz, rendes nagypolgári családból jövök, liberális hagyományok alapján álltunk. De a konzervatív nyelvész alatt azt értjük, mint pl. a konzervatív sebész alatt: aki úgy csinálja a dolgokat, ahogy régen is, és nem kísérletezik, műtét után tessék négy napig feküdni, míg a másik azt mondja, hogy már másnap fel lehet kelni. Ilyen értelemben vagyok konzervatív: a modernebb vagy nem konzervatív nyelvészek sokkal többet vonnak be pl. a szociolingvisztikából. Én meg azt mondom, hogy a nyelv nem arról szól, hogy mit mondunk, csak arról, hogy hogyan. Nincs köze ahhoz, hogy hazudok vagy nem. Például a magázódás-tegeződés kérdéséhez a nyelvésznek semmi köze, az leírja, hogy van ilyen ragozás meg olyan, és jónapot kívánok, innentől kezdve engem nem érdekel, hogy hogy tetszik használni, hiszen az nem nyelvészet. Ez iszonyú konzervatív hozzáállás. Szóval aki engem liberális nyelvésznek tart, az csak olyan lehet, aki azt gondolja, hogy a nyelvészet feladata megmondani, hogy ki mit mondjon. És ezek szerint aki nem elég szigorúan vagy egyértelműen mondja meg mindezt, az a liberális, ilyen megengedő fajta. Pedig hogy lehet itt megengedni bármit is, amikor a feladatom az, hogy leírjam? De ha egyébként a munkásságomból kiderül, hogy én liberális gondolkodású vagyok, annak örülök, mert az vagyok.
A múltkor egyébként írt egy bácsi egy levelet nekem az említett Pa-Dö-Dős műsor után, szépen írógéppel papírra, régimódian, hogy ő meghallgatta a műsort, és nagyon furcsállja, hogy én ilyeneket mondok. Ráadásul – írja – „elolvastam több munkáját is, és meglepő módon egyetlen lófaszt sem találtam benne”. Hát visszaírtam neki, hogy drága uram, én sosem mondtam, hogy ilyeneket kell leírni, vagy hogy ne tartsák be a stilisztika szabályait, és végül kénytelen voltam megkérdezni, hogy ön szerint aki szexuális felvilágosítást tart az ő maga összevissza kefél? És sajnos azt hiszem, hogy a bácsi valahol azt gondolja, hogy aki ilyesmivel foglalkozik, ott azért valami gyanús. Nagyon meglepő volt egyébként, meg is írta, hogy ő nyugdíjas mérnök, és akkor (nevet) egyszer csak előjön ezzel a szóval, expressis verbis.

Faustus: Önöket, nyelvészeket, az egész nyelvésztársadalmat nem háborítja fel az ősszittya álmodozók hőbörgése, és ha felháborítja, miért nem állnak ki jóval határozottabban nyilatkozatszerűen az ellen, hogy a nyelvtörténetet pl. elkezdik úgymond kikezdeni?

N.Á.: Nagyon felháborítanak az ostoba ősszittyák. Írogatjuk mi, mondogatjuk mi, nekem az ÉS-ben jelent meg egy cikkem, A gonosz Budenz volt a címe. Emlékeznek erre a névre? Budenz, Hunfalvy, Munkácsi, ez a társaság volt. Azért volt ez a címe, mert egy magyartanár felszólalt egy előadásom után, hogy azt hallotta, hogy ez a Budenz egy Habsburg ügynök volt.

Faustus: Igen, ez a sláger mostanában.

N.Á.: Igen, igen. És azért terjesztette ezt az ostobaságot. Én erről azt írtam, hogy még az is lehet, hogy ügynök volt, emberek vagyunk, nem álltam mellette. De ez nem változtat azon a tényen, hogy amit leírt, az áll. Azzal példálóztam, hogy mi van akkor, ha Galilei mondjuk ottomán ügynök volt, akit megbíztak azzal, hogy ássa alá az egyház tekintélyét. Lehet, hogy így volt, mondom, emberek vagyunk. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a gravitáció törvénye áll. És itt van a baj. Hogy emberileg diszkreditálják, hát édes istenem, bánom is én, mert a lényeg nem ez, hanem az, hogy mit írt. De ennél érdekesebb ám, és az ősszittyák ezt nem tudják – és ez talán a mi hibánk is, de olyan nehéz ez… – hogy ez egy elvágólagos szakma. A p-ből f lett, vagy nem. És ez vizsgálható, bizonyítható. Ám ők azt gondolják, hogy a nyelvtörténet olyan, mint a történelem: vannak adatok, de azokat nagyon másképp is lehet interpretálni. Mondjuk Trianonról egy magyar és egy román történész egészen másképp fog nyilatkozni, vagy a Bécsi döntésről mondjuk. A nyelvtörténet nem ilyen, az inkább a régészethez hasonlít. A bal kezén volt az a gyűrű vagy a jobb kezén? Vagy: a cserépedényben volt-e valami, és mi volt az, vagy nem volt? Egyébként az igaz, hogy miután a régész lefektette a tényszerű alapokat, jön a történész, és megpróbálja narratívába foglalni: miért éltek ott, hogy kerültek oda, milyen vallásúak lehettek. Ez mind nagyon érdekes. És ugyanígy jön a történész itt is, és azt mondja, hogy jó, a nyelvészet bebizonyította, hogy finnugor, de hogy került ide egy finnugor nyelv? Mert az biztos, hogy a magyar finnugor. De ennél többet a nyelvész nem mond, mert nem is mondhat. És én nem tudom, hogy maguk vagy én finnugorok vagyunk-e? Én egyébként biztosan nem, mert félig osztrák félig sváb származású vagyok. De tegyük fel, hogy élnek itt olyanok, akik Vereckénél jöttek be. De hogy azok hogy kerültek ide, miért ezt a nyelvet hozták magukkal? Ezek borzasztó érdekes kérdések, de olyan igazi magyarázat most sincs. Hiszen ugye a finnugor sosem volt valami presztízzsel rendelkező nyelv, olyan kis szegény erdei népek beszélték, tehát senkinek nem lehetett az a célja, hogy átvegye tőlük. Ezért szoktuk azt mondani, hogy akik ide bejöttek, azok maguk is finnugorok voltak, különben mi a fenének beszéltek volna egy ilyen nyelvet? De ez már mind csak elmélet. Azt, hogy a finnek nekünk rokonaink, a nyelvészet nem mondhatja, mert a nyelvészet nem erről szól, nem a biológiai rokonságról. Szoktunk példálózni az amerikai négerekkel. 20 milliós közösség, akiknek angol az anyanyelve. De ez nem jelenti azt, hogy a dánoknak ők rokonai volnának. Ugye? Ilyesmi az ókorban is bőségesen megtörténhetett. De míg az előbbi példánál van okom feltételezni, hogy a feketéknek egyfajta presztízsemelkedést jelentett megtanulniuk az angolt, addig miért tanulták volna meg Árpád és társai a hantit vagy a manysit vagy a magyart? Sőt azt is megértem, hogy a fantáziáját is megmozgatja valakinek, mikor valami nem egészen stimmel. De az, hogy ez egy finnugor nyelv, biztos. Ott nincs mese. Érti, ugye? Hogy a piramisok hogy kerültek oda, az egy nagyon érdekes kérdés, de hogy ott vannak, azon nem lehet vitatkozni. De a kérdés jogos, hogy miért nem állunk ki határozottabban? Emlékeznek a magyar szakról, ezek olyan nagyon csöndes emberek, akik a finnugort csinálják, nem az a fajta, aki nekiáll…

Faustus: De mégiscsak bosszantó lehet…

N.Á.: Igen, igen, fájdalmas barázdákkal az arcukon járnak, higgyék el. Megpróbálnak ők tenni valamit, írnak. A Magyar Nemzetben jelent meg néhány évvel ezelőtt Csúcs Sándor tollából egy cikk. A Csúcs testvérek egyikéről van szó, igazán derék, jobboldali, konzervatív emberek mindketten, keresztények is, a nyelvész a Pázmány egyetem tanára. És jól emlékszem, hogy ő írt kétségbeesetten, hogy álljon már meg a menet, hagyják már abba, és higgyék el neki, hogy finnugor nyelv a magyar.

Faustus: És ilyenkor az embernek eszébe jut – az aktuálpolitikát tényleg kerülve –, hogy manapság hallani arról is, hogy majd akkor DNS-vizsgálattal eldöntik, hogy hogy is van ez… Kezd kínossá válni.

N.Á.: (nevet) Igen, rettenetes. És van, aki a rovásírást használni szeretné. Bizonyára tudják, hogy az angolnak is van ilyenje, rúnáknak hívják őket, számos 6.-7. sz.-i nyelvemlékük őrzi. Ott mégse jut senkinek az eszébe, hogy mától használjuk a rúnákat.

Faustus: Köszönjük az interjút.

N.Á.: Én köszönöm, és remélem, hogy sikerült választ adnom a kérdéseikre.