Idén is Goldenblog. Rangos magyar blogverseny, ahol a blogok egyébként végtelen seregéből kiemelkedik néhány arra érdemes. Van sok kategória (Gasztró, Kult, egészség, IT stb.) Én a Komplex blogok kategóriájába neveztem:

“Olyan webnaplók, ahol a szerző személyes bejegyzéseit, tematikus írásait, fotóit, közéleti észrevételeit egy felületen publikálja. A középpontban a sorokat jegyző személy áll, ő értekel, elemez többféle témában.”

Ebben a kategóriában az első fordulót az olvasók döntik el. Az az 50 blog kerül a zsüri elé, amit a legtöbben ajánlanak, ezért arra kérlek titeket kedves errejárók, hogy nevezzétek be kedvenc blogotokat az itt látható dobozba ejtve ímélcímeteket… Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy nem fogtok spamet kapni, én viszont bejutok, és az jó. Nektek is, nekem is.

Az iskolák bénák, talán egyezzünk meg ebben. Illetve attól, hogy szeretem a matekot, még nem tudom, hogy matematikus akarok-e lenni, vagy mérnök, vagy egyik sem, és különben is, ki tudja, hogy mit csinál egyik vagy másik? Elmondásból? Aligha. Ennyiben lenne értelme az apáról fiúra szálló szakmáknak, ott azért a gyerek lát egy életmintát, van fogalma, hogy hova megy, bár ebben a modellben éppen minden van, csak választás nincs.

A pályaválasztás szerintem ennél sokkal absztraktabb szinten kéne történjen. Általános önismeret kell hozzá: mi motivál? miben vagyok nagyon jó? mi a sikereim kulcsa? mikor, mitől vagyok a legboldogabb? milyen helyem szokott lenni a közösségekben? mi kell nekem ahhoz, hogy boldog, elégedett életet éljek? – a kedvenc tantárgy csak laza orientáció, ha egyáltalán.

Én péládul semmit nem tanultam középiskolában ami tananyag szintjén kapcsolatban lett volna azzal, amit most csinálok. Máshogy persze volt köze, de ezt akkor még nem tudtam felismerni.

Szóval sokan járnak úgy mint én, és ezek közül csak kevésnek adatik meg, hogy újrakezdhessen, sokan ott maradnak ahol vannak, hiszen el kell tartani a gyereket, sajnálják a sok “elpazarolt” energiát, vagy egyszerűen csak nem tudják, hogy hova kell menni, hiába utálják azt ami van.

Itt egy gyors közbevetés: Srácok! Váltani kell! Találjátok meg, hogy miben vagytok jók, és mi motivál, és azt kell csinálni! Sok dolog hat évet tanulni, és nem könnyű kidobni, de egyrészt még mindig jobb, mint 40 évig azt csinálni, amit nem szeretsz, másrészt nem igaz, hogy kidobod. Benned marad, esélyed sincs, hogy ne használd. Találd meg magad, és vállald be, bármi is az!

Szóval azon gondolkodtam, hogy mit lehetne csinálni, ami egy jó rendszer lenne arra, hogy a fiatalokat önismeret és pályaválasztás ügyben segítse.

Bár a gimnazisták zöme teljesen rá van parázva a felvételire, valójában teljesen jelentéktelen, hogy elsőre felveszik-e őket, sőt, ha képesek értelmesen tölteni az időt, akkor az a jobb, ha nem veszik fel.

Szánjunk egy évet arra, hogy életprogramot alkossunk!
Na jó, inkább mondjuk úgy, hogy tartsunk egy pályaorientációs önismereti évet!

Sorkatonaság helyett, legyen kötelező egy évre elmenni önkénteskedni egy civil szervezethez. Ez a civil szervezet senkinek nem lehet a szülő-településén. A programban csak egy központi minősítőrendszerben résztvevő civil szervezetek vehetnek részt. Kiírhatnak akárhány önkéntes-helyet, ha képesek munkát adni nekik, és minden ahhoz szükséges körülményt is képesek biztosítani, beleértve a szakértő felügyeletet, szállást és élelmet. Ez utóbbiakra esetleg lehet valami központi finanszírozást, vagy cserediákprogramot indítani.

Civil szervezetek dolgoznak az élet minden területén, de mégis azt kell mondjuk, hogy a magyar civil szféra nagyon csökevényes mind méretében, mind aktivitásában.

• Nagy lehetőség lenne ez a civileknek, hiszen olcsón jutnak sok munkaerőhöz, és jellemzően olyanhoz, aki valóban érdeklődik a tevékenységük iránt (természetesen lenne egy személyes, szóbeli felvételi).
• Nagy lehetőség a diákoknak, mert viszonylag biztonságosan és tét nélkül próbálhatják ki a munka világát, kapnak egy fél évet, hogy megismerjék magukat, felnőjenek és leszálljanak a földre.
• Mivel ellenőrzött szervezetekhez kerülnének, valóban értelmes és szakmailag is megfelelően előkészített és felügyelt munkát kapnának, ami sokat segít a pályaválasztásban.
• Megszokják az értékorientált gondolkodást, ami a legtöbb civil szervezetben valamennyire jelen van, kapcsolatokat építenek, gyakorlatias tapasztalatokkal érkeznek be az egyetemre.
• Az erre akkreditált civilek adhatnának plusszpontokat az egyetemi felvételihez, és egy szűkebb keretből adhatnának ösztöndíjat az önkéntesek egy részének, ami jó ösztönző rendszer.

Sok zöld szervezet örülne ilyeneknek, de az alapítványi mentőszolgálatok, egyházi karitatív szervezetek, kulturális egyesületek is tudnának mit kezdeni velük. Diák azonban sokkal több van, mint hely, ezért nem bánnám, ha egyetemi tanszékek mellett létrejönnének alapítványok és egyesületek, akik élőmunkaigényes kutatásokat végeznek, például kérdezőbiztosos szociológiai felméréseket, természetitőke állapotfelméréseket. Dolgozhatnának erdei iskolákban, szociális munkásként, régészeti ásatáson, gyakorlatilag bárhol, ahol minőségi munka zajlik – de csak, ha nonprofit formában.

Fontos, hogy ingyen dolgozzanak, vagy csak kevés ösztöndíjat kapjanak: meg kell találniuk, hogy mi az, ami magától is örömet és motivációt ad nekik.

Kötelező állami program aligha lesz ebből, de lehetne nemkötelező is, vagy ha néhány nagyobb civil szervezet összefogna, szinte biztos vagyok abban, hogy meg tudnának csinálni egy pár ezer fős rendszert, az EU szokta szeretni az ilyen projecteket… win-win-win

Ez a rendszer erősítené a civil szférát, jó vidékfeljesztési és egyéb programokat lehetne rákapcsolni, mivel a tudás és képesség jobban orientálódna a megfelelő irányba, hosszú távon gazdasági hatásai is lennének valószínűleg, talán még az életmódhoz kötött betegségek is csökkennének. És nemmellesleg boldogabbak lennének az emberek egy kicsit.

“Ha egy gyárat lebontanak, de a megfontolás, ami a gyárat létrehozta megmarad, akkor ez a megfontolás egyszerűen egy új gyárat fog létrehozni. Ha egy forradalom elpusztít egy kormányt, de épen hagyja a rendszernek azt a gondolkodási mintázatát, ami a kormányt létrehozta, akkor ez a rendszer meg fogja ismételni azt, amit előzőleg tett… Olyan sokat beszélünk rendszerekről. És milyen kevéssé értjük őket.”

Így kezdi Donella H. Meadows Thinking in Systems* c. könyvét.

Szeretettel ajánlom a fenti sorokat a Magyar Köztársaság Kormányának, Országgyűlésének, és egész Népének.

* D. Meadows a Növekedés Határai egyik szerzője, világhírű rendszerdinamikus, a Sustainability Institute alapítója, a Balaton Csoport és a Római Klub tagja stb.

Korábban Svájcban tiltották be a minaretek építését népszavazással. Mindkét esetet nagy nemzetközi figyelem kísérte, ami nem csoda. Bár a mohamedánok elég sokan vannak, a kendő betiltása mindössze 2000 körüli nőt érint. Szerintem meglepő, hogy alig volt ellenvélemény, a franciák 335:1 arányban szavazták meg néhány tartózkodással.

Lehet mondani bármit (tótaw szerint ez a nők érdekében és a hülyeség ellen született törvény – gratulálunk) a törvény az iszlám bevándorlás elleni, illetve az iszlám asszimilációt segítő beavatkozás. Ebből a nagy többségből látszik, hogy tényleg aggódnak a dolgon, ami végső soron érthető.

A dolog persze nem annyira tiszta mint a franciák szeretnék. Végül is, jócskán részt vettek a világ gazdasági és kulturális globalizálásában, aminek köszönhető nem csak a bevándorlás lehetősége, de azok a körülmények is, amik a tömeges népvándorláshoz vezettek. Hasonló nyomás nehezedik a németekre, angolokra és amerikaiakra is, bár ez utóbbiaknál más népek jönnek, a jelenség hasonló.

Nagy kérdés, hogy mihez van joga Európának és a franciáknak. Ugyan kinek a mijét sérti, ha nem látja az arcát valakinek? Párizsban az öngyilkos-merényletek még cseppet sem olyan gyakoriak, hogy ez az indoklás erős lehessen, egyértelmű, hogy kulturális kiszorítósdi zajlik.

De vajon megengedheti-e ezt magának egy olyan ország, aki ezzel párhuzamosan Afganisztánban állomásozik, hogy részt vegyen az ország “rendbetételében”. És vajon megengedheti-e magának egy ország, aki a Danone-tól a Suez-ig mindenhol ott van a világ gazdasági színterein, alaposan kizsigerelve a befogadó országokat.

A dolog szokás szerint disszonáns és igazságtalan.

Mert bár a mohamedán nyomás ellen ennél lényegesen erősebb lépéseket is megengedhetőnek tartanék (egy valóban hatékony integrációs politika mellett), ez csak akkor védhető erkölcsileg, ha közben a gazdasági globalizációt is visszafejlesztik, és nem használják ki többé azokat az országokat, akiknek a szegényei Párizsban keresnének menedéket.

Amíg azonban a franciák szuverén joguknak tartják, hogy G8 találkozókon döntsenek a világ dolgairól, távoli országokat gyarmatosítsanak és mások rovására hízlalják a saját GDP-jüket, addig az iszlám világgal is jóval toleránsabbnak illene lenni, merthát Liberté, Egalité, Fraternité

A kőolaj és a kőszén előnye, hogy elég jó hőfokot lehet velük előállítani, ami az egyik legalapvetőbb igénye az iparnak.

Hogy fogjuk ezt pótolni?

Én Hidrogénnel próbálkoznék. A hidrogénben az a jó, hogy fenntartható energiaforrás (vízbontással készül, elégetve víz keletkezik, így az ipari “hulladék” végtelenszer újra hasznosítható). Hőmérsékletet pedig jócskán lehet vele csinálni, többet is mint szénnel.

A hidrogén nagyon kényelmes lenne, mert éppen olyan sokoldalúan használható mint az olaj, könnyen előállítható (az olajjal szemben korlátlanul és fenntarthatóan), tárolható, szállítható és már elég jó technológiáink vannak a felhasználására.

Ha én lennék egy nagyváros polgármestere, egy hatalmas szélfarmon termelném a hidrogént a város mellett (nem egyenletes a termelés, de egy éves átlagot simán hoz, ezt ki lehet számítani, és megoldódika  szélkerekek fő problémája…) és néhány kutat telepítenék a forgalmas helyekre, ahol hidrogént lehet tankolni. Létrehoznék egy céget, ami H meghajtású robogókat árul és kölcsönöz, így nem kellene az országos technológiaváltás hatalmas nehézségeivel szembenézni, és fokozatosan épülhetne fel a technológia.

Sok pénzt nyomnék az alapkutatástól az alkalmazásig a háttértudás fejlesztésébe, hogy olyan szellemi tőkénk legyen, amivel megtehetjük, hogy magyar állami multicégek használják Nyugat-Európa óceánparti szeleit. És örüljenek, hogy ott vagyunk.

Talán triviálisnak tűnik mindez, de a fenntartható technológiák néhány nagyon jellemző problémáját megoldaná:

• a teljes rendszer működése sehol nem épül fosszilis energiahordozóra
• a teljes rendszer fenntartható, nem csak az üzemeltetés
• jól lokalizálható, ezért a rendszer felépítése nem elviselhetetlen teher a gazdaságnak

Ez körülbelül a századik dolog, amiben Magyarország simán lehetne a legjobb…

Először is az Erzsébet pincéről. Tokaj belvárosában egy kis családi pince. A pince története az 1700-as évekre nyúlik vissza, szolgálta a cári oroszországot, az Andrássy grófokat, ma pedig a Prácser családot. 15 hektáron gazdálkodnak természetbarát módon művelve a szőlőt, és kímélő eljárásokkal készítve a bort. 3 féle bort kostoltunk. Az első egy száraz Tarcal-7 volt, ami -mint megtudtuk- még kísérleti állapotban van, ennek ellenére tényleg fantasztikusan finom, vettem is belőle egy üveggel. A neve B7, termőhelye, a Betsek dűlő után. Ezen kívül egy kövérszőlőt és egy 5 puttonyos aszút kóstoltunk, ezek is nagyon szépek voltak – igazából a sok pince közül rájuk emlékszem a legszívesebben: kedves fogadtatás, szép pince, és nagyon jó borok.

A Tokaji borvidék nem azonos Tokajjal. A legtöbb időt Erdőbényén töltöttük, ahol jónéhány pincét megismertünk, akik ún. “kézműves borászattal” dolgoznak. A kedvencem valamiért az Ábrahám pince lett, ahol két filozófus készít kiváló borokat, de beültünk a Karádi és Berger féle romkocsmába is. Ide telepítette a Béres család is a hatalmas pincészetét, ami méretei miatt már inkább egy gyárra emlékeztet, de a boraik nekik is nagyon jók.

Beszélgettünk Homonna Attilával is, aki az egyik legmenőbb borász a környéken. Bio műveléssel gondozza a szőlőit, rendszeresen végigjárja és kézzel szedegeti le a beteg leveleket. A borkészítésnél csak hagyományos eljárásokat használ: “technológia nélküli technológia”. Így elmesélni kicsit meseszerű, hogy korábban marketinges volt, és rájött, hogy ez valahol egy értelmetlen életforma, és elment segédmunkásnak francia borvidékekre, így lett belőle borász – nem félt nagy kockázatot vállalni.
A személyisége ma is nagyon agilis, fontos szerepe van az erdőbényei fesztiválok szervezésében, nem bízza a véletlenre a dolgokat. Tényleg fantasztikus borai vannak, tőle is vettem egy palackkal: 2005-ös “Édes hármas” – egyszerre aszú, kései szüret és szamorodni.

Szóval Erdőbénye hatalmas. Ha tehetem visszamegyek még idén, a Bor Mámor Bénye fesztiválra augusztusban…

És végül pár fénykép. Nem én készítettem őket, mert én kedvenc borászaimhoz hasonlóan hagyománykövető eljárásokkal dolgozom, azaz filmre, de a tükröződő pohár azért az enyém, ezt talán nem túlzás kiemelni…

Arra, hogy nyomtál egy lájkot a gimnáziumi osztálytársad youtube videójára a facebook-on. Meg a partyfotókra, meg a blogodra, twitteredre, flickredre, stb stb.

Hisztinek tűnik.

1. Pedig, ha valaki szeretne, az internetes profiljaid alapján elég sok dolgot össze tud szedni rólad.
2. Sőt, ha nem vigyázol, a tudtod nélkül is összeszednek rólad minden félét.
3. És amit összeszedtek, azt jobban tudják hasznosítani, mint ahogy el tudod azt képzelni.

Nem akarom túlcifrázni: töröld magad az iwiw-ről, szigorítsd meg jelentősen a facebook adatvédelmi beállításaidat, és nézd meg, mit mond rólad a google… Ha úgy érzed túl sokat tud, távolítsd (távolíttasd) el a tartalmat az adott oldalról, ezután itt már ki tudod törölni az ő emlékei közül is a dolgot.

Vagy ne törődj vele…