Beszélhetnék a pszichológiai fenntarthatatlanságról, a lelkierőről, mint megújuló erőforrásról, ami menthetetlenül elfogy, ha túlhalásszák. Mondhatnám, hogy a lélek közgazdaságtana nem ismer kereszt-finanszírozást, a dolgok önmagukban kell, hogy működjenek. Az ember életében pontosan egy dolog fér el, ami a személyiséget, mint aktív erőforrást használja, nincs értelme többel kísérletezni.

Be kéne tartanom a fogadalmamat, hogy ha még egyszer el kell küldjek valakit, inkább én megyek. 2007 őszén tettem.

Szabad ember vagyok. A vágyaimat és a céljaimat nem definiálhatja más ember helyettem. A szabad ember nem úgy dönt, hogy a fogadtatást mérlegeli, hanem azt teszi, amiről tudja, hogy meg kell tennie. Nem vállal olyat, amit vállalhatatlannak tart. Tudja, hogy a béke nem cél, hanem melléktermék. A válaszok belül vannak.

Ahhoz, hogy elérd, amit el kell érned, szükség van egy egészséges individualizmusra. Empatikus önvédelem nem nagyon létezik. Cseréljük le az elvárásokat célokra. Minden új világ elpusztít egy régit.

Hát így.

Igen, most és végleg. Abbahagytam a vezetést.

Ideje lenne felfogni, hogy az emberiség (magyarság) nem a környezettel szemben létezik, hanem benne. Két módon lehet élni: a többi emberrel (netán önmagunkkal) és a természettel harmóniában, vagy ezer gond között.

Ne valami mélyzöld túzokmentő szövegnek értsétek. Az ökológiai politika azt jelenti, hogy az ember megtalálja a helyét a világban, a természetben, az emberi közösségben, a valódi rendeltetésére törekszik és nem absztrakt rendszerek kiszolgálására. Nem nagy meg kicsi mer lenni, hanem önmaga. Ha ez a szemlélet működni kezd, akkor nem kell már környezetvédelem, de ez még messze van.

Megjelent az Élőlánc Magyarországért ökopárt politikai vitairata. Büszkén árulom el, hogy tőlem is került bele néhány sor, elsősorban az oktatáspolitikába, de máshova is.

Vitairat, nem frankómegmondás. Mi is elvitatkozgattunk amíg írtuk, hogy mi legyen a cigányokkal, hogy hogyan fognak megjavulni az iskolák, ha egyre hülyébbek a tanárok, hogy mit lehet kezdeni ezzel a szerencsétlen egészségüggyel, ha nincs pénz. És kultúra, és alkotmány, és globalizáció, és EU…

Az Élőlánc félig párt, félig civil szervezet. Nem indul a választásokon, mert nincs rá egymilliárd forintja, de őszinte társadalmi vitát szeretne a valódi problémákról, részvételi demokráciát szeretne, hát részt vesz. Tegnap sajtótájékoztatót tartott, ahol hatalmas zöld molinó helyett csak egy biobüfé várta az újságírókat, és a Szíjjártó féle agyzsibbasztó szlogenek helyett egy kevésbé előregyártott beszélgetésben mutatták be a kötet fő szerzői a programot.

A mandiner.hu fiatal újságírójának ez már sok volt. Talán hiba volt, hogy a 140 oldalas programot elfelejtettük egy oldalba tömörítve is a kezébe adni, hiszen a cikket hamar meg kell írni, a programot elolvasni nincs idő, marad hát a külsőségek valóban szegényes halmaza, és a modern újságírás mindenkinekbeszólunk cinikus attitüdje.

Végül is mindegy, nem vesztettünk szavazókat, csak Bukovics Martin elvtársat is regisztráltuk a középszerű és látványosan felkészületlen újságírók viszonylag népes táborába ahonnan bár könnyű lenne távozni, mégse szokott soha senki.

Ez most egy ilyen ország. Aki elolvassa a programot, az megtudhatja, hogy szerintünk innen van kiút…

Az újfajta kommunikációs, közlekedési lehetőségek lényegében egy új társadalmat hoztak létre, ezt már unásig tudjuk. A dolog lényege, hogy régen fontos volt a szomszéd, meg a szembeszomszéd, meg akivel itt-ott, a munkahelyen, a kocsmában, a templomban együtt ültünk, és eseménynek számított vidékről a közeli városba utazni.

Ma minden hálózatosan működik. A pénz és az információ tetszőlegesen mozgatható, ezer és egy platform áll rendelkezésre, hogy megszervezzünk valamit. A hálózat pedig annyira elvont, hogy nyugodtan mondhatjuk, hogy lényegében hely-független.

Például civil szervezetek. Régebben nagyjából csak a szerzetesrendek és hasonlók működtettek hálózatokat, azokat is elég korlátozottan, a bencés apátságok például lényegében autonómok voltak, és aki az egyikbe belépett, az ott is halt meg. Ma a civilek az egész világon összefoghatnak, Greenpeace, cserkészet, Wikipédia, bármi.

Van ennek egy csomó jó oldala, és egy csomó rossz, de ez van, és nem is lehet rajta változtatni.

Haiti és a koldusok
Az egész kérdést az vetette fel bennem, hogy miért van az, hogy a világ gazdagabbik fele szívesen segít, ha Haiti bajban van, vagy, ha cunami sodor el egy országot, de a saját nagyvárosaink tele vannak koldusokkal? Az emberekben igen is van szolidaritás, csak valahogy furcsán működik.

Az végül is nem meglepő, hogy megszokjuk a hajléktalanokat, hiszen nem nagyon van más választásunk egyéni szinten: vagy folyamatosan tudatában vagy a dolog súlyának és szentté válsz, vagy megőrülsz, vagy mégis inkább megszokod és elfelejted. Az első nehéz, a második nem annyira kívánatos, a harmadik viszont könnyű.

Persze az is Haitinak kedvez, hogy azért nincs hetente ilyen katasztrófa, hajléktalanokkal viszont naponta találkozunk. Az ilyen kampányok, mint hogy segítsünk egy távoli világ katasztrófájában jellemzően a közösségi médiában: levelezőlistákon, twitteren terjednek, tehát az ismerőseinktől kapjuk a felhívást, ami nyilván jóval erősebb, mint a “hé főnök, van egy százasod?”

És itt vissza is értünk a hálózatba.
Még a hagyományos média is ide tartozhat, ahhoz se kell felállni a fotelből, hogy véres végtagokat lássak kilógni a romokból, ahhoz viszont fel kell állni, hogy a szomszéddal beszéljek.

Ha viszont felállunk a fotelből, akkor azt nem azért tesszük, hogy a szomszédhoz átkopogtassunk, nézne is nagyot.

Érdekes, hogy a hozzám legközelebb lakó barátomat egy nemzetközi konferencia félén ismertem meg. A közeli rokonaimon kívül egy olyan ember sincs, akivel napi szinten tartom a kapcsolatot és bármilyen szempontból helyi alapon ismertük volna meg egymást.

Még a különböző iskolai barátságokból is alig maradt valami, gondolom elsősorban azért, mert ők is hasonló cipőben járnak.

Az én közösségeim például ideológiai alapon szerveződnek, elsősorban a zöldek és Regnum.

Az a szép, hogy a közelmúltban persze megjelent az igény arra, hogy a valós kapcsolatainkat helyi alapon is közelebb vigyük egymáshoz. Ez azonban nagyon nehéz dolog, elsősorban gyakorlati okokból. De azért akad ilyen, láttunk már baráti alapon szerveződő albérleteket, amikben távoli városokból származó egyetemisták laktak együtt, és létesítettek hatalmas partyközpontot.

A legjobb életforma.

Egymásra épülő rendszerek
A baj az, hogy a hálózatos társadalmi rendszerek rettenetesen homogének, éppen ezért érezzük magunkat ennyire otthonosan bennük. És éppen ez az, ami nehézzé teszi, hogy mondjuk vidéken együtt élhessen egy csapat ilyen ember, egyszerűen nincs realitása annak, hogy egy emberi léptékű település befogadjon és munkával lásson el ennyi hasonló embert. Már, ha egyáltalán meg tudna születni az elhatározás arra, hogy odamennek.

Így aztán maradnak a városok, és az agglomeráció életforma (amit egyébként szerintem lehetne fenntarthatóan is csinálni, és akkor jó lenne).

A hálózatos társadalom tehát nagyon törékeny, mert sok másik rendszerre épül rá. Ha a városiasodás, a globális áru és információáramlás, a közlekedés nem működik, akkor a hálózatos társadalom se fog.

A helyi alapú társadalom simán megvan ezek nélkül. Ott sokkal egyszerűbb megoldani bármit. Ha a hálózatos társadalomhoz köthető igényeket elvetjük, akkor tényleg bármit. És kisebbek a társadalmi különbségek, és TV helyett csak fröccsözgetünk a patakparton az egész napos kapálás után.

Vergiliusi pásztoridill.

Csak egy a baj: a hálózatos társadalom jobb. Több embert tud eltartani, és bár elméletileg jobban tűri a problémákat (azaz képes halogatni a megoldást) hatékonyabb tud lenni az emberi életminőség javításában is. Nyilvánvaló, hogy ha nem-ipari módszerekkel végezzük a munkákat, akkor sokkal energiatakarékosabbak és zöldebbek leszünk, csak esélyünk se lesz 6 milliárd ember életben tartására.

Ha viszont baj van, akkor nagy a baj, mert minden összefügg mindennel. Tudjuk, hogy ebbe az irányba tartunk. Akkor most mi legyen?

Nem lehet visszamenni a történelemben: én a pásztoridilleket csak Vergilius formájában tolerálom, alkalmatlan vagyok arra hogy bennük éljek, és ezzel nem vagyok egyedül.

Szubszidiaritás
A gazdaság hálózatosságát csökkenteni kéne úgy, hogy mindent olyan szinten oldjunk meg, ahol az a leghatékonyabb. (Ezt nevezzük egyébként szubszidiaritásnak.) Az energiatakarékosságra és karbonsemlegességre kéne fordítani szinte minden elérhető erőnket, modernizálni kéne a közlekedést és a szállítást.

Mindezek egy sor más problémát is megoldanának, és talán megőriznék a hálózatos társadalmat, amit szeretünk.

Igyunk a vén, lila Hölgyre,
Nem adja fel a reményt,
Nem jut el soha a völgybe,
Mit papja neki ígért!

Igyunk a sápadt árvára,
Bûnérõl, õ nem tehet,
Igyunk a hûtlen anyára,
Ölére, mit úgy szeret.

Oly sokáig voltunk lenn,
Hogy nem is tudjuk, milyen fenn.

Igyunk az új Istenekre,
Mosolyuk egyre nagyobb,
Nem tettem ellenünk semmit,
Azt hiszik, nem is vagyok.
Gondolj egy összetört arcra,
Gondold el, mitõl ilyen,
Gondolj a holnapi napra,
Ne legyen ugyanilyen!

Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.

Hobo Blues Band

Városháza iktatórendszere, sokmilliárdos önkormányzati sikerdíjsztori, nyírkátai segélyügy, újabb házkutatások a BKV ügyben, előzetesben a Zrínyi Egyetem rektora, lemondott Telki polgármestere, előzetesbe került 5 magas rangú katonatiszt, házkutatás a Rác fürdő ügyében, stb.

Ez csak egy egyhetes lista, talán nem is teljes. 7 nap, 7 vizsgálat. Mi lehet az oka ennek?

Nekem a BKV botránynál tűnt fel, hogy ezek már Demszky-t is támadják, ami azért szokatlan volt, és tényleg, már vagy 5 ember előzetesben van, a sajtó és az ügyészség is elképesztő mennyiségű adatot talált. Nem értem teljesen. Elképzelhetőnek tartom, hogy a média kezd jobbra igazodni, elképzelhetőnek tartom, hogy az ügyészségnél kevésbé félnek a közelgő választások miatt, elképzelhetőnek tartom, hogy a Fidesz hosszú gyűjtőmunka eredményét adagolja a háttérből, afféle kampányként, sok más elméletet lehet gyártani, de ez így-is úgy-is elképesztő.

Egyrészt tetszik, végre, talán valamennyire rendet raknak, másrészt azért durva, hogy mennyi trágya van a padláson…

Vajon azok az emberek, akik azt hirdetik, hogy az életük célja az önmegvalósítás, azok honnan tudják, hogy megvalósultak-e már? Egy jelenidejű szubjektív érzésre vágynak, vagy van valami objektív indikátoruk a dologra? Ez azért egy elég népszerű nézet ahhoz, hogy ne tartsam túl filozofikusnak azt a kérdést, hogy mit jelent az, hogy ön és mit az, hogy megvalósítás.

Tudok egy bloggert, akinek az a célja, hogy kreatív önkifejezéssel keressen pénzt. Nem arról beszél a fickó, hogy művészet, vagy ilyesmi, hanem ez az életcélja, hogy abból éljen, hogy önmaga. Valamiféle koncepciószerű személyiségfejlődésen akar keresztülmenni, ha jól értem, és még azt se tartom kizártnak, hogy megy neki. Az elmélet szerint, aki tökéletesen a helyén van, az hasznos is, innen már nem nagy ügy.

Vajon milyen az a társadalom, ami a legjobban kedvez egy személy fejlődésének? Persze a társadalomtól valamennyire függ az optimális végcél is, szóval lehet, hogy inkább az a kérdés, hogy ma mit jelent egészséges embernek lenni. Vagy szabadnak, ez már mindegy.

Huszonhétszer Isten, az ön hangján. Meg akarja tartani?

Ezeknek a buzgó racionális tudományos elméknek általában nem futja odáig, hogy olyan szintig megismerjék a kereszténységet, hogy valódi tanokat kérdőjelezzenek meg. Ennek egyik szép példája amikor egy sorba állítják a kreacionistákat és a keresztényeket/zsidókat, de van még egy halom ilyen. Vannak a kereszténységben nehéz kérdések, de ezeket még csak hard core katolikus körökben hallottam feltenni.

Az is érdekes, hogy majdnem mindig a kereszténységet támadják, én legalábbis sose láttam még Shiva vagy Allah elleni okoskodást. (Erre mondta Lányi András, hogy Európában az emberek még ateisták is csak keresztény módon szoktak lenni)

Ha viszont már kereszténység, akkor megjegyeznék két dolgot: a kereszténység oly sok hibájából nem következik logikusan a hittételek hamissága a tényeknek ugyanis van egy hierarchiája. A felismert igazság nem követése, sőt az igazság fel nem ismerése nincs hatással magára az igazságra, ahogyan Krisztus korában is volt radioaktivitás, csak épp senki nem tudott róla.
A másik pedig az, hogy a keresztények is megérdemelnek annyit, mint a többi történelmi szereplő: tetteiket értékeljük saját koruk eszmei környezete szerint, ha másért nem, legalább tudományos igényességből.

A harcos ateistákat nagyjából tekinthetjük materialistának is. Másként teljesen logikátlan lenne. Ekkor azonban felmerül bennem a kérdés: ha csak anyag van, akkor miért teszik azt, amit tesznek? Van köztük környezetvédő, mindenféle felvilágosult újliberális mozgalmár, médiaszemélyiségek és hasonlók… De, ha nincs célja az életnek, csak az anyagi körforgás célszerű és véletlen eseménye vagyunk, akkor minek erőlködnek a világ megmentésén, mások jogain, a gazdasági helyzeten? Vagy ez is mind az atomok törvényeinek komplex következménye?

Én, ha ateista lennék, bérgyilkosként vagy tőzsdecápaként keresném a mindennapi betevő jakuzzimat, semmilyen normát nem tisztelnék, hiszen az élet rövid, a társadalom pedig csak az anyag egy formájának stabilitását előidéző kozmikus jelenség, ami lényegében érték nélküli, mit törődöm én, a fehérjecsomó egy másik fehérjecsomó hormonális megingásaival? Megyek a saját hormonális megingásaim után…

Isten léte valóban nem bizonyítható tudományosan, ez igaz.
De mondja meg valaki: hogyan bizonyítod az anyag öröklétét? Vagy mivel magyarázod azt, hogy valahány milliárd éve egyszer csak előtűnt a semmiből a valami? Ez talán nem hit kérdése?

Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy elég hosszú sort kellett kiállni, de végül a többség úgy tűnik a Boticellire ment, legalábbis ezen a kiállításon nem volt tömeg. De mivel azt vasárnap bezárták, talán ezután könnyebb lesz bejutni.

Aki sztárokat akar látni, annak van Sarkantyúvirág Matissetól és Híd tavirózsákkal Monettól. Úgy tükröződik a folyó, hogy szinte bele akarsz nyúlni a vízbe.

Van egymás mellett egy Braque és egy Picasso, és végre sikerült megfogalmaznom magamnak, hogy miért különbözik olyan jellemzően a két kubista: az előbbi mindent szabályos testekre redukál, az utóbbi a valóságot tördeli. Tényleg érdekes, azt hiszem ez általánosságban is elmondható róluk. Persze nem halmoztak el, összesen két Picasso van, de megbocsátjuk.

A legjobbak nem a leghíresebbek, és nem csak azért, mert a leghíresebbek legjobbjai nincsenek itt. Nálam Jean-Louis Forain Bál a párizsi operában-ja vitte el a pálmát meg Amédée Ozenfant Kompozíciója.

Van Gogh persze zseni, még talán nagyobb zseni, mint a többiek. Egyetlen közepes képe sincsen, csak óriási, hatalmas, fejbeverő, nincs kivétel.

Maurice Denis feleségéről készült képe is nagyon érdekes. Ez a kép sajnos nem tudja tökéletesen visszaadni a színeket, de azért valamit mégis elárul a nő különös aurájából, a háttér furcsa fáiból és felhőiből. Különleges hangulatú kép. Van benne valami túlvilági, valami nagyon lágy.

Egyébként érdemes a képeket nagyon közelről is megnézni: kiderül, hogy hogy mozgatta az ecsetet, mennyi festéket tett fel, és ha a teremőr rád nem szól, amikor öt centiről nézed, egy egészen új arcát mutatja meg a kép. Megértheted, hogy miért sugározza azt a hangulatot, hogy milyen mozdulatokkal festett a festő, milyen a vászon szövése, szóval egy egészen más világ.

Végül pedig a másik nagy kedvenc, ami előtt hosszasan álltunk: Felix Valotton Kikötője. Nem tudom megmondani, hogy miért pontosan. A móló vonala, a hajók nyugalma, a víz tükröződése, a színek… csak azt tudom, hogy el szeretnék menni erre a helyre, leülni a kikötőbe egy nyári estén és nézni, hogy nem történik semmi.