2010. július 5-én elfogadták a közoktatási törvény változtatásait – természetesen csak az mszp és az lmp frakciója szavazott nemmel. Ezek az első konkrét lépések az oktatás átalakítására. Már hetek óta lehet olvasni a neten nyilatkozatokat, véleményeket, de ezek az első konkrét lépések. Olvashatunk róluk a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának honlapján, de természetesen foglalkozik vele például az Index is.

Hoffmann Rózsával számos interjú készült, a saját honlapjára ezt tette ki, nyilván azért, mert úgy gondolja, hogy ebben minden lényeges benne van. Mielőtt a konkrét, megszavazott lépésekről gondolkodnánk érdemes elolvasni ezt az interjút. Tökéletesen látszik, hogy milyen irányt fog venni az oktatás. Most csak két dolgot emelnék ki, a többire majd akkor reagálok, amikor valóban aktuális lesz.

Először is a kompetencia kérdése. Hoffmann a (többek között) NAT által biztosított szabadságot tartja felelősnek a minőség romlásáért és kiemeli az ismeretszerzés háttérbeszorulásának helytelenségét. Ehelyett jöhet központosított tanterv, ami ugye nem száz százalékig fogja megmondani, hogy mit kell tanítani, de sokkal több segítséget fog nyújtani. Ez persze nézőpont kérdése. A NAT szabadsága nem feltétlenül rossz, de ha nem tudnak mit kezdeni vele a pedagógusok akkor tényleg az – ez egyébként mindenre igaz, majd az osztályozással kapcsolatban érdemes is visszatérni rá. Szóval megmondhatjuk a kedves birka tanítóknak, tanároknak, hogy mit tanítsanak és hogyan, vagy felkészíthetjük őket arra, hogy kreatívan használják fel a NAT iránymutatásait. Ez most eléggé sarkított természetesen, csak azt akarom vele mondani, hogy egyrészt bízni kell a pedagógusokban, de ha nem tudunk bízni bennük akkor át kell gondolnunk a képzésüket. A NAT-ot gyakran állítják úgy be, mintha nem mondana semmit, és ezáltal mindenki azt csinál, amit akar. Ez nyilvánvalóan nincs így. Éppen az államvizsgámon beszélgettünk a kompetenciákról és az azokkal szembeni (főleg konzervatív) ellenvetésekről. Éppen a Hoffmann által is emlegetett ismeretszerzés hiánya a legfőbb érv, de ilyet csak dilettáns ember mondhat, hiszen a kompetenciafejlesztés nem zárja ki az ismereteket, ugyanúgy azokkal dolgozik, csak a hangsúly nem pusztán azon van. De majd meglátjuk, hogy pontosan milyen lépések következnek a NAT-tal kapcsolatban.

A másik fontos probléma a pedagógusok megbecsültsége és itt idézni szeretném az interjút, mert ez remek hozzáállás, az elképzelésekkel sincs baj, csak jó ideje már senki sem képes véghezvinni. Hátha most.

- Melyek azok a konkrét lépések, amelyeket a tárca a pedagógusok megbecsülésének emelése iránt tenni kíván? Milyen pedagógus szervezetekre számítanak munkájuk során partnerekként?

Mihelyt az ország anyagi teherbíró képessége lehetővé teszi, emelni fogjuk a pedagógusok életszínvonalát. Addig is csökkentjük az értelmetlen adminisztratív terheiket, kidolgozzuk a pedagógus életpálya-modellt, és minden szavunkkal, tettünkkel, megnyilvánulásunkkal és jogalkotásunkkal azt üzenjük a társadalomnak, hogy értékeljük a Kollégák munkáját, és nem hagyjuk becsmérelni, megszégyeníteni vagy bántani őket. Természetesen minden pedagógus szervezet együttműködésére, szellemi támaszára számítunk. Ennek megvalósítása érdekében, valamint a pedagógushivatás presztízsének növelésére tervezzük az egész pedagógus társadalmat reprezentáló hivatáskamara életre hívását.

A buktatásról és az osztályozásról sokan és bőven írtak már, többek közt olyan szaktekintély is, mint Nahalka István. Nekem ezzel kapcsolatban a legtöbb bajom az érvekkel van. Például, hogy az osztályzatokat jobban össze lehet hasonlítani. Tényleg? Mutasson már valaki két ugyanolyan négyest. Én például majdnem felrobbanok attól, hogy sokan szintén ötöst kaptak az államvizsgán, pedig kevesebbet tanultak, és véleményem szerint kevesebbet is tudnak, stb.. Jobban örülnék egy hármasnak, ha tudom, hogy valaki, aki rosszabbat érdemelt volna kettest kap. Így számomra értéktelen. Annak is jobban örülnék, ha szöveges értékelést kaptam volna, amiből kiérződik a differencia, mert lehet, hogy a két ötös is különbözik – az átlagban viszont ugyanannyit ér. Hogy gondolhatjuk, hogy jól működik az osztályozás, amikor alákkal, főlékkel, mindenféle törtekkel, kisjegyekkel meg matematikai képletekkel próbálkoznak a tanárok. Egy ötfokú skálán semmit sem lehet kifejezni, és éppen ezért alkalmatlan arra, hogy embereket összehasonlítsanak és differenciáljanak. Egy állásinterjún senkit sem érdekelnek a jegyeid vagy a nyelvvizsgád, rád kíváncsiak, a konkrét tudásodra, képességeidre. Nem hiszem el, hogy van olyan gyerek, akit ne motivált volna jobban egy beszélgetés, mint egy jegy. Persze bizonyos szempontból meg csak a jegy, mert az dönt el mindent, attól függ az előmenetel, de az érdeklődés felkeltése, a szorgalom élénkítése sokkal valószínűbb egy jól irányzott beszélgetéssel, tanácsokkal, véleményekkel a tanár részéről. Én legalábbis így gondolom. A bukás pedig szintén lényegtelen kérdés a szememben. Hoffmann azt mondta valahol, hogy meg kell tanulni megfelelni az elvárásoknak, hogy teljesíteni kell, stb.. Bravó! A gyerek azért tanuljon, mert különben megbukik. Így van, ezt a motivációt kell kialakítani, mert ez hasznos. Nem érdemes megértetni a gyerekkel, miért fontos a tudás, miért kell tanulni, nem kell megszerettetni az olvasást, sokkal egyszerűbb az egész: TANULJ VAGY MEGBUKSZ! Véleményem szerint egy bukott tanuló a pedagógus sikertelensége is, neki mégse kell visszamennie a tanárképzőbe. Az pedig, hogy a szöveges értékelést nem tudják alkalmazni, szintén a pedagógus sikertelensége. És azzal, hogy felmentjük őket ez alól, nem fejlesztünk, éppen ellenkezőleg.

Van olyan is, amit örömmel fogadtam. A heti öt testnevelést. Nagyon helyes, de én továbbfejleszteném és a felsőoktatásban is komolyabb szerepet adnék neki. Aki már látott egyetemistát tudja, hogy a legtöbbjükre ráférne. Az egészséges életre való nevelés, így a rendszeres testmozgásra való nevelés az egész oktatás feladata kell hogy legyen, és ez alól nem kivétel a felsőoktatás sem. Nekünk öt év alatt csupán egy szemeszternyi kötelező tesink volt, amit amúgy is mindenféle igazolásokkal meg lehetett úszni.

Emellett fontos intézkedés, hogy meg lesz szabva, melyik szakhoz, milyen emelt szintű érettségi szükséges. Én annak idején még felvételiztem, és a mai napig azt gondolom, hogy jobb rendszer volt. Az érettségivel az egyetemek kézhez kapják a diákokat anélkül, hogy valaha látták volna őket, vagy megfeleltek volna az elvárásaiknak. Az emelt szint kötelezővé tételével valamivel jobb lesz a helyzet, egy kicsivel többet kell tanulni ahhoz, hogy valaki egyetemre menjen. Nem tudom, hogy ez mennyire lényeges lépés, de jelen rendszerben valószínűleg a maximum.

Szóval elindultak a változások a közoktatásban. Ha minden igaz jövőre már konkrét lépések várhatók a felsőoktatással kapcsolatban is, ahol a bolognai rendszer felülvizsgálata várható. De készülhetünk még sok minden másra is, aztán az évek során majd figyelgethetjük a hatásokat. Hiszen az igen szavazatok csak a folyamat indulását jelzik, a változtatások bevezetése is évekbe telik, azok eredményeinek értékelése pedig még messzebbre tolódik. Éppen ezért nehéz okosat mondani és éppen ezért szörnyű, hogy egyszer így, egyszer úgy vannak dolgok, éppen ahogy adott oktatáspolitikus gondolkodik a világról. Persze ezzel szemben meg az az érv, hogy ha tudjuk valamiről, hogy rossz, akkor nem szabad úgy hagyni. De hát ki tudja?

Na, de most itt a nyár, van idő és van is miről írni. Elsőként érdemes majd reagálni a politikai változásokra, hiszen új oktatási vezetőnk van Hoffmann Rózsa személyében, akinek az elképzeléseiről már olvashatunk. Ezekkel kapcsolatban igyekszem majd összehozni majd egy bejegyzést a napokban. Ezen kívül jó lenne folytatni a folyóiratokkal kapcsolatos, éppen csak elkezdett sorozatot – majd meglátjuk. Meg ki kéne találni még sok mindent.

Felhívnám a figyelmet arra, hogy Nahalka István elkezdett blogot írni, érdemes lesz követni. Remélhetőleg egyre több hazai szaktekintély adja erre a fejét.

Szóval igyekszem felrázni a blogot újra és hamarosan jelentkezem.

Van egy átfogóbb fejezet is, ami kifejezetten az oktatással foglalkozik, de azt lehet mondani, hogy szinte minden megállapításuk ugyanazt a dolgot járja körül, amire a fejezet címe is utal: igazságosság és esélyteremtés az oktatásban.

A demokráciára nevelés fejlesztésének lehetőségét abban látják, hogy a NAT-ban nagyobb hangsúlyt kell fektetni az állampolgári részvételhez szükséges készségek és tudás fejlesztésére. Emellett szeretnék, ha a diákönkormányzatoknak valódi szerepe, valódi munkája lenne. Szerintem sokan ismerik saját tapasztalatból is, hogy az egész intézmény igazából súlytalan, és legtöbbször csak játéknak lehet tekinteni. A demokráciával kapcsolatban kiemelik, hogy visszaállítanák az Iskolaszék intézményét, hogy a diákok, a szülők és a pedagógusok egyaránt képviselve legyenek. A közös képviselet, az érdekek egyeztetése és a kapcsolatteremtés tényleg kulcskérdése az oktatásnak, csak az a probléma, hogy az emberek hozzáállásán kéne leginkább változtatni. Saját középiskolás emlékeimet felidézve az jut eszembe, hogy a szülők már a szülői munkaközösség létét és ritka összeüléseket is rühelték, nem is történt semmi érdemleges. Intézmények léte és működtetése önmagában semmit sem jelent.

Az alapkészségek hangsúlyozása az egyik jelmondata a programnak az oktatással kapcsolatban. A foglalkoztatást érintő problémák megoldásának látják, ha az oktatás átalakítás olyan módon történik meg, hogy a technológiaigényes munkakörök betöltésére, szakmaváltáshoz, felnőttkori tanuláshoz szükséges alapkészségek elsajátítására alkalmas legyen. Erről szól ugye a kompetenciaalapú oktatás, ami elméletileg jelenleg is zajlik hazánkban. Persze évek múlva derül ki, hogy azok, akik már elsős koruktól (kompetens tanároktól) így tanulnak, jobban megállják-e a helyüket a munkaerőpiacon.

És akkor jön az a rész, ami a leghangsúlyosabb az egész programban: az esélyek kiegyenlítése. A problémák a korai szelekcióban illetve az iskolák közötti hatalmas különbségekben keresendők. A hátrányos helyzetű gyermekeket szelektálják, így nem tudják elsajátítani az alapkészségeket, és itt el is visszafordíthatatlanul elindulnak a lejtőn. Ezen helyzet megoldására amúgy azt javasolják, hogy összpárti egyetértés szükséges, nemzeti stratégia. A kérdést tekintve céljaikat és javaslataikat négy pontban foglalták össze. Érdekes módon az oktatásra fordított pénzt nem tartják feltétlenül kevésnek, inkább a jobb elosztáson gondolkodnának, ami elég tetszetős gondolat. Vonzóbbá szeretnék tenni a tanári pályát, például azzal, hogy emelnék a pályakezdő tanárok bérét (idén diplomázom, kérlek siessetek!), illetve azzal, hogy elitszakokká tennék a tanári szakokat, amihez felül kell vizsgálni a tanári mesterszakok akkreditációját. A harmadik pontban ismét az alapkészségek kulcsszerepét emelik ki, valamint az iskolai teljesítményméréseket. A negyedik pont az esélyt minden gyermeknek címet viseli: korai fejlesztés, védőnői szolgálat, bölcsőde, óvoda. Felszámolni a teljesítményalapú szelekciót! Egyéni segítségnyújtó szakszolgálatok. Tömören ezek a kulcsszavak. Ami még itt felmerül és az előzőekkel ellentétben igen aggályos az az, hogy jutalmat kapnának az átlagon felüli számú halmozottan hátrányos helyzetű tanulót oktató intézmények. Számomra ez azért problémás, mert félő, hogy a pénzért, támogatásért ugyan elkezdenének az intézmények küzdeni ezekért a tanulókért, de ez semmire sem garancia, és semmire sem megoldás: hm, szerezzünk még tíz halmozottan hátrányos gyereket, kapunk még X milliót és tök jó lesz, stb.. Az ilyen megoldások számomra mindig furcsák és visszaélésekre alkalmasnak tűntek.

A vidékkel és a cigánysággal kapcsolatban hasonló dolgokról beszélnek, hiszen ezek a témák is az esélyegyenlőséghez kapcsolódnak. Ami fontos, és érdekes, hogy írnak egymás kultúrájának megismeréséről, kiemelik az interkulturális nevelés fontosságát, illetve azt, hogy a pedagógusokat fel kell készíteni a bevándorlók tanítására.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy nagyjából erről szól az oktatást tekintve az LMP programja. Két furcsaságot emelnék ki, én aki nem vagyok hátrányos helyzetű, és aki egyik kisebbséghez sem tartozik. Velem mi lesz? Mármint nem hiszem, hogy probléma az említett két csoportba tartozó egyéneket érinti. Olyan képet fest az LMP programja, hogy az oktatás marha jó minden szinten, csak bizonyos rétegeket kizárnak belőle. Nem hiszem, hogy ezzel bárki is komolyan egyetértene. Azt gondolom, hogy az oktatás egész rendszerével kell foglalkozni, nem lehet mindent azzal elintézni, hogy esélyteremtés, mert ez csak az egyik fontos kérdés, hiszen közel sem csak azoknak vannak elhelyezkedési problémái, akik hátrányos közegből érkeztek. A másik érdekesség, hogy a felsőoktatásról jóformán nem is esik szó. Egy 228 oldalas programban. Ez valami egészen elképesztő, amiről egyszerűen nem is lehet mit mondani.

Az LMP oktatással kapcsolatos gondolataival nincsenek hatalmas problémák, de egészen szűk területtel foglalkoztak, ami bizony nagy hiányt hagy az emberben, pláne, hogy most már tudjuk: parlamenti párt lesz a következő négy évben és nem is éppen hogy átcsúszva a küszöbön.

A másik jó hír, hogy rövidesen elkészül az Utópia konferencia kötete is, melyről azonnal beszámolok, pláne, hogy ott lesz olvasható a második publikációm.

A mai nap pedig remélhetőleg tudunk még választási programokkal jelentkezni, de ha a két választás között közöljük őket, az se lesz nagy baj.

Fontos különbség a Fidesz programjával szemben, hogy ez Mesterházy Attila programja, nem találhatunk sem ajánlásokat, sem különböző emberek által írt fejezeteket, ami azért talán hitelesebb lenne, hiszen úgymond szakértők beszélnének a különböző területekről.

Örömmel láttam viszont, hogy van oktatási fejezet: Oktatás, kultúra – befektetés a tudásba, befektetés a minőségbe. Azt gondolom tehát, hogy ezt a nagyjából öt oldalt érdemesebb figyelmesen áttekinteni, előtte viszont nézzük meg azokat a részeket, ahol még feltűnt az oktatás kérdése.

A közoktatásban növelni szeretnék az állam szerepét. Hatékony, fejlesztő, szolgáltató államot szeretnének és bár elhangzik néhány elképzelés (7.-8. old.) nem túl sok konkrétumot kapunk. Például nem derül ki, hogy miként szeretnék növelni az állam szerepét, vagy hogy ez mit is takar.

A kutatás, fejlesztés, innováció kulcskérdések és ezzel kapcsolatban kiemeli a program a kutatóegyetemi hálózat kiépítését. Erről sok helyen lehet részletesebben olvasni, például itt. A gazdasági és az oktatási szféra együttműködésének fontosságát sokszorosan hangsúlyozzák. Egy olyan törvényjavaslat elfogadását szeretnék kezdeményezni, mely adókedvezményeket biztosít olyan vállalkozások vagy önkormányzatok számára, mely közvetlenül felsőoktatási intézményeket támogat vagy doktoranduszokat, mesterszakos hallgatókat támogatnak. Ez akár még jól is hangozhatna, de több kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban. Egyrészt, hogy erre van e pénz, hiszen az adókedvezménnyel jelentős bevétel esik ki. A másik, hogy nem károsak-e ezek az erőltetett kapcsolatok. Azt gondolom, hogy a gazdasági szférának egy minőségi felsőoktatással mindenképpen hasznos együttműködnie, szoros kapcsolatot ápolnia, de ha ez a kapcsolat ezért alakul ki, mert akkor kevesebb adót kell fizetnie akkor kimerülhet ebben. Ráadásul én azt gondolom, hogy a gazdasági szférához inkább az egyetemeknek kellene közelednie – gondolok itt arra, hogy olyan tudást, olyan minőséget kell szolgáltatni, ami a versenyszférában szükséges -, ez pedig fordított útnak tűnik. Ettől persze még akár működhet is - amennyiben van rá pénz! És persze szívesen vettem volna, hogy a program készítői kifejtik, hogy milyen támogatásokat várnának a vállalkozásoktól, önkormányzatoktól. A pénznél talán a gyakorlati-, majd munkahelyek biztosítása fontosabb lenne. 

Bővítenék a szakképzési hozzájárulás felhasználási körét, egyenesen az intézményekre bíznák, hogy mire költik. Micsoda szabadság! Kérdés, hogy tudnának-e élni vele, és persze az is kérdés, hogy az eddigi korlátozások milyen hatással bírtak.

A szakoktatás és az oktatás és a munkaerőpiac kapcsolata többször megjelenő megoldásra váró probléma, megoldási javaslatok nélkül.  Mint az előző bejegyzésben is utaltam erre, szerintem is fontos kérdés ez és az a furcsa az egészben, hogy rendszeres párbeszéd folyik a kérdésről, az embernek mégis az az érzése, hogy egyhelyben toporgunk. Ha biztosan tudnám, hogy egy párt meg tudná oldani, hogy a közoktatás meg a felsőoktatás során olyan tudásátadás folyjon, mely mind tartalmában, mind eszközeiben megfelel az elvárásoknak, hát szó nélkül megkapnák a (rengeteget érő) szavazatomat. Persze ez nem ilyen egyszerű, mégis, néhány javaslat jól esne, mert az nem számít annak, hogy azt mondják, hogy majd jobb lesz, ne izgulj.

Félreértés ne essék, a szociális támogatások nagyon fontosak, és jó dolog, hogy a hátrányos helyzetű tanulók ingyen jutnak tankönyvekhez, de ennél fontosabb kérdés lenne például a tankönyvek vagy az oktatás minősége, mert ha már hozzájutnak valamihez, az legyen jó. Így például jobban érdekelne egy leendő kormány álláspontja a tananyag-, és tankönyvfejlesztésről, gondolok itt különösképp a digitális változatokra. Az oktatás modernizációja, az IKT, az e-learning, vagy fogalmazzunk bárhogy egyelőre egyik programban tűnt fel. (Arról egyébként meg ne is beszéljünk, hogy ismerek olyan embereket, akik sok mindent ingyen kapnak de futja laptopra, iphonera meg mobilinternetre…)

Szociális kérdésekkel kapcsolatban kiemelik az általuk bevezetett többletpontrendszert. Ez számomra mindig kényes kérdés volt, ugyanis nem gondolnám, hogy az a végleges megoldása a kérdésnek, hogy valakik azért kapnak pontot mert fogyatékkal élnek vagy mert hátrányos helyzetűek és így bekerülhetnek a felsőoktatásba. És még mielőtt bárki megvádolhatna rasszizmussal, egy romológiás órán jutottunk arra a következtetésre, hogy az, hogy valaki azért mert cigány, ne kapjon többletpontot. Az oktatás egész rendszerének kell úgy átalakulnia, hogy mire 18 lesz valaki, legyen esélye elnyerni a felvételt. Ehhez az kell, hogy az óvodától elkezdve mindenkinek biztosítani kell azt, hogy a lehető legtöbbet kihozza magából, hiszen, ha valaki nem tudja a kellő pontszámot elérni, akkor feltehetőleg tudásbeli hátránnyal indul és így értelmetlen “berakni” a többiek közé. Ha képességeit tekintve érdemes a felsőoktatásra – bár manapság azért ez nem olyan hatalmas dolog! – akkor aduk meg neki a lehetőséget, hogy ugyanott tartson 18 éves korára, mint szerencsésebb társai. A többletponttal csak azt érjük el, amivel itt a programban is villognak, hogy statisztikailag több fogyatékkal vagy szociális hátránnyal élő személy van a felsőoktatásban. És ezek csak számok, semmit nem jelentenek. Természetesen a program is említi ezt, például a cigánysággal kapcsolatban (pl.: Roma Integráció Évtizede program) ugyanakkor amíg azt nem oldják meg, hogy 6 évesen az első pillanattól ne legyenek például nyelvi hátrányban addig minden mindegy, mert csak görgetik maguk előtt a lemaradást – általában nem szellemi visszamaradottság az oka annak, ha nem tudnak megoldani egy feladatot, egyszerűen nem értik, hiszen tudjuk, hogy az oktatás nyelvezete a középosztály nyelve, és nem a mélyszegénységből érkezőké, akik esetleg még azzal is hátrányban lehetnek, hogy otthon cigányul beszélnek… Éppen ezért üdvözítő, hogy pénzről esik szó a leghátrányosabb térség óvodáival kapcsolatban, ugyanakkor sok helyen lehet olvasni, és én is sokakkal beszéltem már arról, hogy különböző roma-programok, ösztöndíjak elég sok pénzt kapnak, de valahogy a pénzek nem érnek célba. Ezt kellene megoldani. Én egyszerűen nem tudok azzal egyetérteni, hogy valaki azért jusson egyetemre vagy azért kapjon állás, mert cigány, vagy mert hátrányoshelyzetű, vagy mert fogyatékkal élő, stb., ezek a programok ráadásul sokakban ellenérzést váltanak ki – szerintem. Egyenlő esélyeket kell teremteni, segíteni kell, ahol lehet, de tudása és érdemei miatt jusson diplomához és aztán álláshoz. Szerintem ez két nagyon különböző politika, az egyik preventív jellegű, hosszútávú, míg a másik felületi kezelés, statisztika-díszités és kampányszöveg.

Megjelenik még eléggé érintőlegesen a határon túli magyarok oktatásának támogatása, de konkrétumokra nem akadtam, maximum arra, hogy ők mennyivel több pénzt költöttek erre, mint a polgári kormány. Ettől függetlenül van szabadkai csoporttársam és tudom, hogy bár vannak ösztöndíj-lehetőségek például, de félévente tartózkodási engedélyt kell intéznie, illetve rendszeresek a kollégiumában a rendőri ellenőrzések, amit én konkrétan szánalmasnak találok: nyilván az egyetemre járó, kollégiumban lakó külföld állampolgársággal rendelkező magyarokat kell zaklatni, hiszen ez egy “óriási probléma”…

Érdekes intézkedésük lenne, hogy csak az érettségizhetne, aki tud életet menteni. Ezt kifejezetten jó ötletnek tartom: kötelező elsősegély-oktatást a középiskolákba! Persze csak úgy, ha komolyan veszik.

Az oktatással foglalkozó fejezet az elmúlt 8 év eredményeit vonultatja fel. A nagy részébe nem akarok belekötni, mert sok iskolát újítottak fel, de sokat meg bezártak és sokat fel sem újítottak, szóval mindenhol lehetne vitatkozni. De ami kiverte a biztosítékot, az, hogy az oktatásban dolgozók bérének hatalmas mértékű emeléséről beszélnek. Pont nem érdekel, hogy átlagban 2008-ban kétszer annyit kerestek, mint 2001-ben, az összeg még mindig nevetséges és állandó vita tárgya, nem hiszem, hogy bárki beveszi, hogy az MSZP-nek köszönhetően milyen jó tanárnak lenni, mert milyen jól keresnek. Mellesleg az új NAT-ot is sikerként könyvelik el, ami végre kulcskompetenciákra helyezi a hangsúlyt. Még a végén csak kiderül, hogy a spanyolviaszt is ők találták fel…

Örömmel látom, hogy megjelenik a hátrányos helyzetű gyermekek korai óvodáztatása, mint fontos feladat. Elég sok sikeres programot sorol fel, melyet folytatni szeretnének, ugyanakkor az egyikbe van szerencsém kicsit jobban belelátni. Az Arany János Tehetséggondozó Program egy remek elgondolás, és amikor tanultam róla valami elképesztő idilli kép lebegett a szemem előtt, ami azért jócskán lerombolódott, de erről majd júliusban írok bővebben.

Újra feljön az állami felelősségvállalás növelése, és nagyon érdekes, hogy van egy rész, amit egyszerűen be copypaste-eztek pár oldallal ezelőttről. Ez az állami beavatkozásról szól, amennyiben az adott intézményfenntartó nem látja el rendesen a feladatát.

Azt írják, hogy az interneten minden iskola számára elérhetővé teszik a tanterveket, melyekbe beépítenek dokumentumfilmeket, videokat, interaktív anyagokat. Ezek a tantervek alkalmasak lesznek tanórai használatra és az interaktív tábla bevonására. Ez még nincs megoldva???!!! Wow, remek gondolat így 2010-ben… Na mindegy, legalább beszélnek róla.

Tetszik a Nemzeti Nyelvtanulási Program, melyben a 35 év felettiek alapfokú nyelvelsajátításának költségeit fedeznék, persze részleteket nem tudunk meg. Ezzel is csak az a bajom, hogy reklámfogásnak tűnik és igazából nem lenne rá pénz.

A szakmunkásképzéssel kapcsolatban újra nem hangzanak el komolyabb részletek, de újra megemlítik az átalakítás fontosságát.

Jelentős eredmény a felsőoktatás tömegesedése. Ezzel ahol lehet szeretek vitatkozni, hiszen el sem tudom képzelni, miért kéne mindenkinek 23 éves koráig iskolába járnia. Azt azonban jól látják, hogy ezzel nem tartott lépést az oktatás, mely a minőség rovására ment, viszont irreális elképzelés, hogy újra az elitoktatás legyen a cél, hiszen a tömegek oktatása nem az. A minőséget viszont emelni kell, ez nem vitás. Többek között elemzik a bolognai folyamat eddigi tapasztalatait és korrigálnak, ahol kell. Ezzel pedig deklarálták, hogy mindazok, akiket eddig bedobtak a mélyvízbe, kísérleti nyulak voltak…

Az esélyegyenlőséggel kapcsolatban itt azt írják, amit én is mondtam fentebb: 18-19 éves korukra versenyképessé kell tenni mindenkit. Így viszont nem értem mit akartak az előbb a többletpontokkal, nem túl egységes a gondolatmenet.

Csak megfelelően felkészült diákokat akarnak egyetemre engedni, egy vagy két emelt szintű érettségivel. Nem tudom, hogy ez segít-e, én a magam részéről régi vágású vagyok és többre tartom a felvételirendszert. Viszont támogatnék egy olyan rendszert, ahol a teljesítménytől függ az állami finanszírozás vagy a költségtérítés mértéke. Sosem voltam tandíjellenes, számos lusta, az egyetemet akár hét évig végző ismerősöm van, akik ingyen tanulnak, pedig nem is érdekli őket a szakjuk, és teszik ezt tényleg a lehető legkisebb energiával, nagyjából kettes átlaggal. Szerintem sokan ismerünk ilyeneket, akikkel persze nincsen semmi gond, hiszen a rendszer ezt lehetővé teszi. Vagy jobban tanultak volna, vagy abbahagyták volna az egyetemet, ha az első gyenge átlag után kijött volna egy százezres számla. Ezt a reformot valakinek végbe kellene vinnie, ez biztos, de jó hogy itt kissé részletesebben is felmerült (29. old.).

Hihetetlen, hogy még a pedagógusképzésnek is jut egy alfejezet. El kell érni, hogy a tanári pálya valódi karrier legyen! Ehhez megfelelő bérezés és társadalmi megbecsültség szükséges! Remek meglátások, persze arról nem esik szó, hogy ez miként fog sikerülni a következő években, nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra komoly béremelésre számíthatnak a pedagógusok és hirtelen mindenki becsülni fogja  a munkájukat. Ez még nagyon messze van, de el kellene indulni az úton, és jó lenne, ha valaki konkrét tervekkel állna elő ezzel kapcsolatban.

A bejegyzés hosszából is látható, hogy az MSZP programja lényegesen bővebben foglalkozik oktatási kérdésekkel. Lényegében minden fontosabb dolgot érint, és bár néha ellentmondásba keveredik és elveszti egységességét a szöveg, sok dolgot jól látnak. A konkrét javaslatok néhol hiányoznak, ugyanakkor részletesebb, mint a Fidesz programja. Ez persze nem garancia semmire, én leginkább azt látom, hogy a választók szempontjából fontosabbnak tartják az oktatás kérdését. Azt értem ez alatt, hogy a kampánynak sokkal inkább a részének tekintik az oktatás területét, úgy érzik kell róla írni a programban, mert fontos a választóknak. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy nekik is az. Nekem például tényleg hiányzott, hogy az oktatásról főleg az a személy írjon, aki esetleg majd az oktatási tárcát vezetné, így, hogy a miniszterelnök-jelölt “szájából” hallhattuk még inkább reklámízű. De mégegyszer mondom, komplexebb, érdekesebb, mint a Fidesz pár sora az oktatásról. Hiányérzetem talán leginkább abban mutatkozik meg, hogy a kormányzásuk alatt felmerült rezidens-képzéssel kapcsolatos problémákra nem reflektál a program.

Várjuk a hozzászólásokat!

Ha minden jól megy, a napokban jelentkezünk a Jobbik programjának elemzésével.

Már a tartalomjegyzéket átböngészve is látható, hogy az oktatást nem választották kiemelt fejlesztési feladatnak, hiszen a fő témák: nemzeti ügyek politikája, magyar gazdaság, a rend, egészségügy, szociális biztonság, demokratikus normák. Természetesen mindegyik témához kapcsolódhat valamilyen formában az oktatás kérdése, de ez azt mutatja, hogy nem érdemes túlságosan nagy várakozásokkal olvasni a programot, ha oktatási reformokra vagyunk kíváncsiak. Az oktatás vagy a képzés szó pusztán két alfejezet címében található meg, mindkettő a gazdasághoz kapcsolódik.

A program számos területről érkező, neves emberek ajánlásával kezdődik, közülük néhányan kiemelik az oktatás fontosságát. Járai Zsigmond szerint többek között a modern gazdaság igényeinek megfelelő oktatás kialakítása a gazdasági növekedés egyik kulcskérdése. Vizi E. Szilveszter pedig kiemeli a kreativitást, a magyar szellemi tőkét és a kutatások, fejlesztések támogatásának fontosságát, és ebből a szempontból vált mindennél fontosabbá többek között a nevelés és az oktatás kérdése is. Persze most rövid, pár soros ajánlásokról beszélünk, ahol nehéz lenne (és nem is cél) bővebben foglalkozni témákkal, de majd látható, hogy a későbbiekben a program sem mélyül el oktatási kérdésekben.

Az Orbán Viktor által írt, általánosabbnak tekinthető fejezet csupán annyiban érinti az oktatás kérdését, hogy olyan oktatási rendszerre van szükség, mely megfelel a nyugati normáknak és gazdasági elvárásoknak, mert ez elengedhetetlen a tisztességes bérekhez és munkahelyekhez, mely lehetővé teszi, hogy mindenki gondoskodni tudjon a családjáról. Látható, hogy ez is csak egy általános kampányszöveg: nyugati színvonalú oktatást! Arról nem esik szó, hogy ez mit is takar vagy arról, hogy jelenleg miben vagyunk elmaradva és, hogy ezzel kapcsolatban mit kellene változtatni.

Matolcsy György: Itt az idő, hogy megváltoztassuk a magyar gazdaságot! című fejezetében egy kicsit konkrétabb kitekintés történik. Bár A felsőoktatás és a szakképzés célszerűsítése című alfejezet alig több, mint egy oldal, a program legjelentősebb része az oktatás témáját figyelembe véve. Kiemeli az elméleti képzés sajnálatos túlsúlyát, jól látja, hogy a gazdasági felzárkózás és a versenyképesség nagyban függ a szakképzések gyakorlatiasabbá tételétől. Németországi példát említ, ahol az elmélet csupán a kiegészítés a vállalatoknál zajló gyakorlati képzés mellett. Megjelenik tehát az igény a szakképzési rendszer átalakítására, ráadásul pozitív példák felmutatásával. És jó arról is olvasni, hogy a szakképzések presztízsvesztésén bizony változtatni kellene. Kíváncsian várom, hogy megoldható-e a gyakorlatiasabb szemlélet, illetve az, hogy az emberek nagyobb része válasszon szakképzést, és ne mindenki azon felsőoktatási szakokon tömörüljön, amiknek ráadásul kevés a piaci értéke (ebből a szempontból Matolcsy jobb tájékoztatást ígér a felvételizőknek). Érdekes és hasznos gondolatnak tűnik a gyakorlatorientált vállalkozásoktatás. A pozitív vállalkozói szemlélet formálását már az általános iskolától kezdve szükségesnek tartja Matolcsy, így a fiatalok, mire kikerülnek az iskolából, néhány év tapasztalatszerzés után biztosabban indíthatnának saját vállalkozást. A következő alfejezetben az átképzések fontosságát hangsúlyozza a foglalkoztatottság kiemelkedően fontos kérdéskörével kapcsolatban. Erre vonatkozóan több sikeres kísérleti program standardizálását sürgeti. Ebben a két alfejezetben láthattuk, hogy igen rövid terjedelemben is lehetséges kiemelni fontos problémákat és lehetséges vázlatos ajánlásokat is tenni a megoldásokra, amikből a választó legalább az irányvonalakat viszonylag jól láthatja.

A következő fejezet, ahol egyáltalán megjelenik az oktatás szó: Pesti Imre: Itt az ideje, hogy megmentsük az egészségügyet! Azt mondja, hogy biztosítani kellene, hogy az orvosok több időt fordíthassanak az egészségnevelésre és oktatásra, amihez adminisztrációs terheiket csökkenteni kellene. Azt gondolom, hogy nincs olyan terület, ahol az adminisztráció nem okoz óriási problémát, gondolhatunk itt az oktatásra is, ahol bizony az oktató-nevelő munka rovására megy a pedagógusok számtalan adminisztrációs kötelessége. Mindent örömmel fogadok, ami visszaszorítja a bürokráciát. Az egészségügy és az oktatás kapcsolata manapság legjobban a rezidensképzéssel kapcsolatban éleződött ki, aminek ékes bizonyítéka, hogy az orvostanhallgatók tüntetést szerveztek. A program ezzel kapcsolatban annyit mond csupán, hogy az egész rezidensképzést újra kell gondolni. Hát ja, de sajnos ez is csak üres frázis, nem ír a gondokról, megoldási javaslatokról. Mint ahogy az is elég semmitmondóan hangzik, hogy új alapokra kell helyezni az egészségügyi oktatás, mely többek között abból a szempontból is kulcskérdés, hogy az orvosok, szakdolgozók ne távozzanak külföldre. Ötleteket viszont itt sem találunk, ráadásul a Semmelweis Egyetem oktatási színvonala egyértelműen felveszi a versenyt a nyugati egyetemekkel, így nem tudom, mit változatnának az oktatásban, hiszen éppen a minőség teszi lehetővé, hogy külföldre távozhassanak. Persze lehet, hogy nem minőségi változásra gondolt Pesti Imre, de sajnos nem derült ki, hogy akkor mire.

Kidolgozzuk, hogy az oktatási rendszer végre minden szinten alkalmas le¬gyen a fogyatékossággal élő emberek speciális igényeinek kielégítésére, úgy, hogy figyelembe vegye és támogassa a sajátosságaikat. Azokat a képzési, szolgáltatási formákat kell támogatni, amelyek hatékonyabbá teszik a fogyatékosok munkaerőpiacon való elhelyezkedését. – írja Soltész Miklós az Itt az idő, hogy megteremtsük a szociális biztonságot! című fejezetben. Ez is tipikus kampányszöveg, adjunk mindenkinek pár jól csengő szót, hátha ránk szavaz. Azt gondolom, hogy ez az, amit bárki leírhat, hiszen a sajátos nevelési igényű diákok, hallgatók kérdése nagyon fontos, itt a ped2-n is bemutattunk néhány pozitív példát. Sajnálatos, hogy a program ezen a téren is nélkülözi a konkrétumokat. A frázisok puffogtatása folytatódik: a cigányság oktatási helyzete katasztrofális, a nyomorban tengődő gyermekek által elérhető oktatási és nevelés lehetőségek a fejlett világban nálunk a legrosszabbak. Az egész fejezet nem szól másról, mint hogy siralmas képet  fest napjainkról – komolyan olyan érzésem van az elolvasása után, hogy valami harmadik világbeli országban élek, ami azért erős túlzás, de tényleg az a fő probléma, hogy konkrét ajánlást nagyon keveset találhatunk. Az oktatással kapcsolatban csak egy ilyet találtam: a közoktatásba be kell vezetni a mindennapos testnevelést és az egységes évenkénti felmérést. Ezzel viszont végtelenül egyet tudok érteni, sőt, én azt is támogatnám, hogy a felsőoktatásban is legyen kötelező a rendszeresebb testmozgás, hiszen nálunk, a pécsi BTK-n csupán egy félév volt, ami édeskevés… És akkor zárjuk a programra leginkább jellemző túlságosan is általános gondolattal: Az oktatás-nevelésnek kiemelt feladata van a társadalmi szolidaritás, az egyenlőtlenségek kiegyenlítésében. A tenniakarás és a tisztes munka, a tudás és a művelt fő érték, ezért az iskola feladata az, hogy ezek kibontakoztatásá¬ra lehetőséget biztosítson mindenki számára.

Nincs tehát nagy baj az oktatással kapcsolatban felmerült gondolatokkal, de ritkán lépik túl az általánosság szintjét. Persze most hazabeszélünk, de jót tett volna a programnak egy az oktatásról szóló fejezet, ami tényleg azt mutatná, hogy kiemelt terület számukra. Nem kaphattunk képet arról, hogy milyen oktatáspolitikára számíthatunk a következő négy évben, ami persze nekik mindenképpen előnyös, hiszen szinte semmit sem lehet ezzel kapcsolatban számon kérni rajtuk.

Ha bárki olvasta a programot és van véleménye róla, ossza meg velünk. Például olyan kommenteket várnánk nagyon szívesen, amik arról szólnak, hogy miket hiányolnak a programból az oktatással kapcsolatban.

Folyt. köv.

ped2: Nagyon röviden leírná nekünk a Taní-tani történetét?
Knausz Imre: A lapot 1996-ban hozta létre az azóta elhunyt Oroszlány Péter kezdeményezésére az Alternatív Közgazdasági Gimnázium alapítványa. Oroszlány volt az első főszerkesztő. Keze nyomán olyan lap jött létre, amely elsősorban a gyakorló pedagógusoknak szól, és egyrészt arra keresi a választ, hogyan tehető az iskolai tanulás hatékonyabbá, másrészt azonban az iskolát legalább ennyire a közösségi élet terének tekinti, olyan térnek, ahol akár jól is érezhetik magukat az iskolapolgárok. Kezdettől erős volt a Taní-tani közéleti, oktatáspolitikai érdeklődése is. Ami még jellemző, hogy nem tudományos közleményeket akar elsősorban megjelentetni, hanem részben gyakorlat közeli írásokat, részben számos esetben narratív beszámolókat az életről a naplótól akár a szépirodalomig. Ezt a vonalat követte a második főszerkesztő, Takács Géza, aki a 26-tól a 40. számig szerkesztette a lapot. Jómagam 2007-ben vettem át a szerkesztést a 41. számtól.

ped2: Milyen gyakorisággal jelenik meg a lap?
Knausz Imre: Negyedévente jelenünk meg.

ped2: Nyomtatásban is vagy csak online?
Knausz Imre: A helyzet éppen a fordítottja annak, amit a kérdés sugall. Mi egy nyomtatott lap vagyunk, amelynek az online változata még gyerekcipőben jár. Ez abban mutatkozik meg, hogy e pillanatban kevés szám hozzáférhető a weben. Én ezt szívügyemnek tartom, de egyedül csinálom, és így elég lassan megy. Azt gondolom, az online felület akkor lép ki a béta állapotból, ha már elég sok archív anyag van rajta, és a friss számok kevés késéssel a nyomtatott megjelenés után online is megjelennek. Ekkor szeretnék egy nagyobb kampányt kezdeni annak érdekében, hogy a szerzőgárda a honlapot használja rövidebb, aktuálisabb közlemények megjelentetésére, egyfajta közös blogként.

ped2: Nem gondolnám, hogy remek üzleti vállalkozás manapság egy pedagógiai folyóirat kiadása, és nyilván nem is ezért csinálják, de érdekelne, hogy sok-e a nehézség? Meg tudnak mindig jelenni gond nélkül vagy van, hogy kimaradnak számok?
Knausz Imre: Számok nem szoktak kimaradni, tehát az évi négy szám viszonylag pontosan megjelenik, de jól érzi, hogy állandó anyagi nehézségek között dolgozunk, és soha nem biztos, hogy meddig tudjuk folytatni. A szerkesztést ketten csináljuk Papp Ágnessel, ez valójában kevés, jó lenne egy valódi szerkesztőség, de erre biztosan nincs pénz.

ped2: Vannak jövőbeni tervek?
Knausz Imre: Én azt szeretném minél hamarabb elérni, hogy legyen egy olyan „kemény mag” a lap körül, 4-5 ember, akik az ország és a pedagógiai élet különböző területein megszülető jó írásokat felénk csatornázzák. Ez egyébként borzasztó nagyratörő terv, de ha nem sikerül, akkor hosszú távon nem lesz érdekes lap a Taní-tani.

Ha bárkinek további kérdései lennének nyugodtan tegye fel itt vagy a lap honlapján. A folyóiratra természetesen elő lehet fizetni.

A videó

Mivel cikksorozatról beszélünk, folyamatosan frissíteni fogom a bejegyzést, ahogy megjelennek az újabb részek, így végül mind az öt felkerül majd. Szeretettel várjuk a kommenteket, különösen olyanokét, akik találkoztak már a művészeti neveléssel. Akkor itt az első, bevezető rész.

Első rész (febr. 09.)

Második rész (febr. 10.)

Harmadik rész (febr. 11.)

Negyedik rész (febr. 15.)

Ötödik rész (febr. 16.)

A tanulmány ide kattintva olvasható el.