Kincsesládikó

Janet Evanovich: Egy fejvadász

2012-02-26T17:05:00.001-08:00

Töredelmesen bevallom, hogy amikor először láttam a magyar kiadás borítóját nem éreztem túl nagy késztetést, hogy kezembe vegyem. Mert mégis mire számíthat az olvasó, ha egy forrónadrágos, combig érő tűsarkú csizmában pózoló (szigorúan könyékig érő kesztyűvel) macho nőt láthat?! Az én egyéni válaszom az, hogy tuti nem sok jóra. Most már elmondhatom, hogy régen csalódtam ekkorát pozitívan (utoljára amikor Harry Potter első részét olvastam. Akkoriban azt gondoltam – mint kiderült tévesen – hogy amit ennyire hypolnak az nekem tutira nem tetszene. Hála Istennek, hogy végül csak belekezdtem!) és ezennel megfogadom, hogy a jövőben megpróbálok borító témában előítélet mentes lenni.

Annak oka pedig, hogy végül mégis rávettem magam a regény olvasására nem más, mint Katherine Heigl és a nevével fémjelzett Szingli fejvadász című film. Pontosabban annak előzetese. Mindamellett, hogy megdöbbentem a színésznő barna hajszínén és lelkesen bólogattam az előzetes zenéjére (Pink: Trouble) nagyon is ismerősnek tűnt a címe. Rövid internetes keresgélés után rá is jöttem miért: ez az a tűsarkúscsizmásköyékigkesztyűscsajszisborítós könyv. Közben az is kiderült, hogy azóta másik borítóval és címmel is megjelent. Minél többször láttam az előzetest, annál többször éreztem úgy, hogy adnom kell a könyvnek egy esélyt. Végül neki is kezdtem és náthás korszakom kellős közepén, az ágyban kiterülve, taknyos zsepik társaságában olvastam végig. Egyetlen délután kellett csupán hozzá.

Vicces, kellemesen szórakoztató és olykor még izgalmas is. De a legtöbbször tényleg szerethetően humoros és könnyed. Itt a hangsúly elsősorban nem az üldözéseken van, hanem egy talpraesett, de anyagi gondokkal küzdő nő találékonyságán. Stephanie humorában a sajátomra ismertem, talán ezért is tudtam jókat derülni rajta. Ennek azért is örültem nagyon, mert az utóbbi időkben oly annyira humorosnak tartott könyveken a szám széle sem rezzent (példának okáért a sokak által sokszor felemlegetett Wodehouse könyvek. Én részemről az első rész után feladtam.).

Kedvenc szereplőim (mert többen is vannak) Stephanie, Morelli és a nagyi. Mazur nagyi egyszerűen fantasztikus, nem egy aranyköpést produkált a regény során. Stephaniban pedig az optimizmusa fogott meg leginkább, és persze humora neki is van, mind saját maga mind a környezete irányába (biztos a nagyitól örökölte). Morelli meg a szemtelensége miatt fogott meg (amolyan aranyosan, kisfiúsan szemtelen, a női szívek megrontója). Kegyetlen fajta – Bridget Jones anyja után szabadon.

Akit viszont kifejezetten rühelltem az Ramirez volt.

Ráadásul már a történet első felében kiderül, hogy főhősnőnk bizony félig magyar félig olasz, és anyja a mai napig előszeretettel főz magyar ételeket. Az egyik kedvenc idézetem a könyvből:

Hazamentem, ettem még egy kicsi zabpelyhet, és felhívtam az anyámat.
– Csináltam egy nagy fazék töltött káposztát – mondta.
– Hazajöhetnél vacsorázni.
– Jól hangzik, de dolgom van.

– Micsoda? Mi lehet olyan fontos, hogy nincs időd töltött káposztát enni?

Ezen párbeszéd és két másik mondat (Százhetven centi vagyok, és elég erős csontú a Mazurok jó magyar paraszti fajtájára ütve. Tökéletes felépítés ahhoz, hogy paprikaföldeken dolgozzak, húzzam az ekét, és potyogtassam a csecsemőket, mint madár a tojásokat.) függvényében azt hiszem kijelenthetjük, hogy Janet Evanovich nem pusztán a városi legendákra támaszkodott amikor magyar származásokról írt. Egy átlag amerikai ha megkérik, hogy mondjon egy magyar ételt (ha tud egyáltalán válaszolni erre a kérdésre) akkor valószínűleg a gulyás levest fogja mondani, ahogy a világ nagy részén mindenhol. A töltött káposzta és a paprikaföldek megemlítése vagy utánjárásra, rokoni kapcsolatra vagy nagyon jó magyar származású barátra utal. Először azt hittem, hogy az egyetlen bibi a Mazurokkal van, de aztán rájöttem, hogy az bizony a nagyszülők és anyja vezetékneve. :P

Az írónő születési dátumát pedig leesett állal konstatáltam. Még két helyen meg kellett néznem, mert egyszerűen nem tudtam elhinni. Mind a róla készült fényképek, mind a stílusa alapján sokkal fiatalabbnak gondoltam volna. 1943-ban született, tehát 69 éves! 15 évet szerintem simán letagadhatna.

Ami a filmet illeti, nagy lelkesedéssel álltam neki, hogy máris vetítési időpontot nézzek a mozikban, amikor megakadt az IMDB értékelésen a szemem. 4,9/10. Ez nagyon nem jó. És a Porton is iszonyatosan lepontozták. :-( Ezek után fájó szívvel de lemondtunk róla barátnőmmel és inkább másik filmet néztünk meg. (Utólag azt mondom még az is jobb lett volna, mint az, amit végül kiválasztottunk de ez egy másik történet).

Végezetül pedig annyit, hogy egy harmadik (vagy első, nézőpont kérdése) címmel is bekerült a magyar forgalomba ez a könyv még a ’90-es évek második felében. A Magvető adta ki (egy – öhm, hogy is mondjam csak – roppantul érdekes borítóval. Valahogy Fritz Lang 1927-es Metropolis című filmje jut eszembe róla.) Egy - mérgezett a meggy címmel. A fordítás ugyanaz volt, mint az Ulpius jelenlegi kiadásában. Csáki Judit egyébként szerintem nagyszerű munkát végzett.

Már rágom a körmöm, hogy minél előbb olvashassam a folytatásokat! Szeretnék még jókat hahótázni!

Magyarul eddig négy rész jelent meg.

rész: Egy – mérgezett a meggy (Magvető) / A szingli fejvadász 1. (Ulpius) / Egy fejvadász (Ulpius)
rész: Kétesélyes játszma (Beholder) / A szingli fejvadász 2. (Ulpius) / Két ravatal (Ulpius)
rész: Hárman a pácban (Beholder) / A szingli fejvadász 3. (Ulpius) / Három díler (Ulpius)
rész: A négy fejvadász (Beholder) / Négy lövés (Ulpius)

Az egyetlen kissé elszomorító tényállás a sorozattal kapcsolatban számomra az, hogy 18!! részes. Komolyan! És még ehhez csapjunk hozzá négyet, ugyanis ennyi kiegészítő (ünnepi) könyvet is írt hozzá Evanovich. Van egy Karácsonyi, egy Valentin napi, egy Szent Patrik napi és egy Halloween napi különkiadás. (Csodálkozom hogy Hálaadás napjára semmi). Eddig átlag évente jelentek meg a könyvek idehaza. Ha jól számolom, akkor a tavaly év végén született unokaöcsém érettségije körül fogom olvasni a befejező részt :S Remélem gyorsabban jönnek majd azok a kötetek! :-)

Susan Hill: A fekete ruhás nő

2012-01-14T16:17:00.000-08:00

Hiába régi megjelenés (Egyesült Királyságban 1983-ban jelent meg, itthon csak 1995-ben a General Press által), megvallom őszintén semmit sem hallottam erről a könyvről egészen múlt év tavaszáig, amikor azt taglalták az újságok, hogy Daniel Radcliffe mihez is kezd majd a Harry Potter befejező része után. Akkor írták, hogy egy bizonyos kísértet történetet forgat éppen, ami egy híres könyv alapján készül. Akkor olvastam utána, hogy mi is ez a híres könyv. A General Press által kiadott könyv fülszövege enyhén szólva is semmitmondó:

„Kipps megtudja a helybeliektől, hogy ahányszor a fekete ruhás nő feltűnik, nemsokára egy gyerek meghal a városban, és végül a saját bőrén kell megtapasztalni, hogy a kísértetekkel nem lehet büntetlenül szembenézni.”

Ez a csigákat éppenséggel fel nem izgató semmiség engem nem hozott lázba, így hát aztán nem is keresgéltem tovább a könyvet illetően. Gondoltam Daniel R. majd csak tudja mibe vágott bele. Aztán jött a nyár és vele az előzetes. Csak pár másodperc volt az egész (szám szerint 49), mégis rögtön feltűnt két dolog:

semmi Harry Potterest nem láttam a színészen
fenntartással ugyan, de első blikkre azt gondoltam, hogy ez aztán mégiscsak egy izgis kísértethistória lehet.

Ezek kapásból rávettek, hogy adjak még egy esélyt a kutatásnak. Nem sokkal később ki is derült, hogy a Partvonal Kiadó újra kiadja, így már csak várnom kellett a megjelenésre.

A vékonyka könyv története egyébként nem sokkal tartalmasabb, mint amit az új magyar kiadás fülszövege elárul (ennél több már Spoiler lenne) így hát nem mesélnék ezúttal a sztoriról bővebben.

A fekete ruhás nő személyesen
az 1989-es adaptációban

A véleményem viszont: sokkal de sokkal több rettegésre, ijesztgetésre számítottam. Nem mennyiségre értem - 175 oldal, ami ugye mégsem lehet egy teljes rém kavalkád tárháza – hanem minőségre. Egyetlen éjszaka alatt elolvastam, tehát izgalmas volt, de a várva várt borzongás sajnos elmaradt. Pedig ráadásul este olvastam, hogy a kellő atmoszféra is meglegyen hozzá, mégis simán elaludtam éjjel, semmi nyugtalanság nem volt bennem. Na, nem mintha önmagam ellensége lennék és az lenne a célom, hogy minél sz*rabbul érezzem magam, de ez bizonyos mérték nálam. Ha éjjel többször is az olvasott vagy látott történettel álmodom, akkor az nagy hatással volt rám. Ebben az esetben azonban semmi. Nada.

Egyszeri izgalmas olvasmánynak azonban tökéletesen megteszi.

Az új kiadás ráadásul nagyon igényes. A fekete borítón - amit Bóna Endre készített - a kísérteties nő tökéletes választás volt. A fordítást megtartották az 1995-ös kiadásból.

Adrian Rawlins színész
az 1989-es verzióban.

A filmet viszont attól függetlenül várom. Teszem azt azért, mert az új, hosszabb előzetes alapján bizony-bizony szépen kibővítették a könyvet és azért is, mert nagyon kíváncsi vagyok hogyan boldogul a színész miután elvileg elszakadt már a kis túlélő szerepétől. Az alaptörténetet megtartották szerintem (abból a pár pillanatképből következtetek, amiket láttam) de sok plusz ijesztő dolgot is hozzácsaptak. Na, ezek a hozzácsapások érdekelnének engem. Ha maga a film is azt a hangulatot adja, mint az előzetes akkor már sínen vagyunk :)
A végét ha jól láttam megtartották, amit jónak tartok.

FIGYELEM ÉRDEKESSÉG! Egyszer már készítettek 1989-ben filmet a könyv alapján, amiben kissé átnevezték a szereplőket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ügyvéd szerepét az az Adrian Rawlins játszotta, aki a Harry Potter filmekben játszotta James Pottert, vagyis Harry apját. Ezek után különösen érdekes, hogy 23 évvel később filmbeli fia, Daniel Radcliffe alias Harry fogja játszani az újabb verzióban ugyanazt a szerepet. :P

Magyar bemutató: március 29.

Mutatja még a regény hihetetlen angol sikerét az az 1987-ben indult színdarab is, amelyet ma már a West Enden játszanak azóta is. Az a darab különlegessége, hogy 2 főszereplője van összesen ill. ez a leghosszabb ideje folyamatosan játszott színdarab az Egérfogó után (Agatha Christie regénye alapján).

Színdarab: http://www.youtube.com/watch?v=MW15tV4XI9U&feature=endscreen&NR=1

Jonathan Stroud: A gólem szeme (Bartimaeus sorozat 2. rész)

2012-01-02T04:45:00.000-08:00

A szamarkandi amulett újraolvasása után dobta magát, hogy ezt is újra előveszem, pedig ez a rész nem éppen a kedvencem a három közül. Nem arról van szó, hogy utálnám vagy épp nem tartanám legalább olyan jó írásnak mint az első részt, csupán arról van szó, hogy Nathaniel ebben a részben kifejezetten unszimpatikus. (Nekem sem volt épp ínyemre a változás, ami végbement rajta, de hát a mágusok sosem a becsületükről vagy a szívélyes személyiségükről voltak híresek. Kivéve egyiküket, de most inkább nem beszélnék róla…) Röviden egy beképzelt, felfuvalkodott hiú kis sznob lett belőle, aki annyira felértékelte önnön fontosságát, hogy minden megnyilvánulása kisebb dühkitöréssel töltött el.

2 év telt el a szamarkandi emulett eseményei óta. A történet ezúttal még szövevényesebb, még sötétebb, mint az első részben volt. Először is kezdjük azzal, hogy valami nagy és láthatatlan valami huligánkodik London belvárosában, aki az álca alá látott nem mondhatta már tovább, hogy mi is az, hisz azonnal meghalt. Ráadásul Nathanielre akarják kenni az egészet, őt akarják politikailag feláldozni, hogy még nem találtak semmi nyomot az elkövetőhöz. Nathaniel démonai sorra kudarcot vallanak, ezért nem tehet mást, mint ígérete ellenére újra megidézi Bartimaeust (Vagyis szerény személyem. Másnéven: Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) Hm, talán mégis vannak akik uralkodhatnak feletted. Nathaniel például egész jól csinálja… (Öhm… hol is tartottál a történettel? Valami olyan rémlik, hogy Nathaniel megidézte szerény személyem…)

Igen, nos Bartimaeus nem csapkodja éppen a földhöz fenekét örömében, hogy újra láthatja Nathanielt, és ez Nathanielnek is kényszerpálya, de egy korábbi egyezséghez hasonló megszületése után mindketten alábbhagynak a morgolódással. Legalábbis a hangossal, ugye Bart? :D (Fogalmam sincs miről beszélsz! Azoknak az ősi nyelven kimondott mondatoknak semmi köze nem volt gazdámhoz! – *elmélyülten piszkálja a körmét* )

Na persze! :P

Bartimaeus ezúttal még több kockázatnak teszi ki testi épségét, egyszer például amikor szemben találja magát a rejtelmes, ködbe burkolózó monstrummal egy egész épületrész omlik rá. Nem épp kecses kilépő az egyszer biztos! (Hé! Igazán értékelhetné már végre valaki, hogy életem kockáztatása révén sikerült megtudnom a mindent eldöntő infót!) Bartimaeus valóban megszerzi a szükséges információt, szavai azonban jórészt süket fülekre találnak. Sokkal kényelmesebbnek tartják ha Nathaniel viszi el a balhét, mint a … most eláruljam, mi az? Inkább nem, bár valószínűleg úgyis rájöttök magatoktól, nem nehéz. :P

Nathaniel dicséretére legyen mondva hisz a dzsinnek és Prágába repül, ahol nem mindennapi ügynök veszi fel vele a kapcsolatot, a többiről már nem is beszélve. (Háztetőkön rohangálás, robbantások, épület összedőlés, fekete mágia. Tudjátok! A szokásos.) Persze megint Bartimaeus lesz az, aki kihúzza a szarból a srácot, és Nathaniel az, aki még nagyobb kupacot hord össze. (Tessék! Végre valaki másnak is feltűnt!)

Harmadik főszereplőnek csatlakozik ehhez a nem mindennapi kis csapathoz Kitty is. Őt az első részben annak az utcai bandának a tagjaként ismerhettük meg futólag, akik ki akarták rabolni Bartimeust és később Nathanielt. Mint kiderül, ez a kis banda jóval több, egy közönséges huligán hordánál, ők ugyanis maguk az Ellenállás. És terveznek valamit. Valami nagy kaliberűt. Kitty pedig már most aggódik, és joggal…

Ki mozgatja a háttérben a szálakat? Ki az, aki mind Nathaniel, mind Bartimaeus, de még Kitty életét is befolyásolni tudja?

Kicsit utána kellett néznem ennek a Prágai gólemnek. Ha esetleg más sem lenne kapásból tisztában ezzel a gólem dologgal akkor íme:

Kép Forrása

„A 16. században Prága a művészet és a tudomány egyik legfontosabb európai központja volt. II. Rudolf császár hírneves tudósokat gyűjtött maga köré, és szenvedélyesen kutatott a böcsek köve után, amely örök fiatalságot ad és mindent arannyá változtat. A városban ma is az egyik fő nevezetesség az Aranyművesek utcája. Rudolf császár udvarába bejáratos volt Lőw rabbi is, a prágai zsidók vezetője, aki maga is jelentős tudós volt: a vallási kérdéseken és az óhéber nyelven túl foglalkozott csillagászattal, matematikával, mechanikával és fizikával. A zsidók II. Rudolf uralkodása alatt viszonylagos békében élhettek, de még így is sokszor megtámadták és fenyegették őket. A legenda szerint a nagy tudású Lőw rabbi népe védelmére alkotta meg a gólemet: egy hatalmas agyagóriást készített, és titkos varázsigéket mormolva életre keltette. A gólemnek nem volt lelke, és nem tudott beszélni, de akárcsak egy robot, minden rábízott feladatot elvégzett, és oltalmazta a zsidókat. A történet sok változatban él: van, aki úgy tudja, a gólem láthatatlanná tudott válni, a puszta érintésével égetett, és a rabbi sétapálcájával megidézte a halottak szellemeit. Lőw az emet szót írta a homlokára, amely héberül igazságot jelent.

Az embereket azonban nyugtalanította a félelmetes óriás, amely egyre erősebb és erőszakosabb lett, és gondolkozás nélkül cselekedett. Egyszer Lőw megbízta, hogy vizet merítsen, és hordja ki az emberek házaiba, majd elment a zsinagógába imádkozni. Hamarosan kétségbeesett asszonyok szaladtak utána : a gólem egyre csak hordta a vizet, és elárasztotta házaikat, mert a rabbi elfelejtette megállítani. Amikor a gólem ártatlan keresztényeket kezdett bántalmazni, Lőw rabbi ravasz cselhez folyamodott: a homlokára írt szó első betűjét letörölte. Így lett az emetből met, amely halált jelent. A varázslat hatására a gólem azonnal apró darabokra tört. A legenda szerint ezeket az agyagdarabokat őrzik a poros könyvhalom alatt a prágai padláson, s ha valaki tudja a titkos varázsigét, felélesztheti a gólemet.”

Forrás : http://www.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=242

Ez az egyik legenda a sok közül, mert bár az alapok általában ugyanazok (Prága, Löw rabbi személye, a gólem agyagból készülte, és az hogy a rabbinak meg kellett állítania) de történetileg bizony sok helyen eltérnek.

Kép Forrása

Kétszer is jártam már Prágában, és eddig sajnos egyszer sem láttam olyan szuvenírt, ami a Gólemet ábrázolta volna, pedig állítólag lehet kapni olyat. Lehet egyet hazahoztam volna magammal, hátha rájövök mi az a varázsige :) (Csak légyszi szólj előtte, jó? A behemóttal ugyanis nem rajongunk egymásért.)

A könyvre visszatérve, Bart hozza a formáját mind ügyességileg, mind agyafúrtságilag, mind szabadszájúságilag (mind tökéletességileg, mind szerénységileg, mind szellemességileg, mind utolérhetetlenségileg …) Elég lesz. :)

Ez a könyv is kihagyhatatlan darabja a gyűjteménynek és tökéletesen passzol hozzá az új borító is, amin Bartimaeus láthatjuk vízköpő alakban (pedig nem az a kedvencem), csakúgy mint az első résznél. Beleznai Kornélt egyszerűen nem győzöm dicsérni! Az első részt még Tóth Tamás Boldizsár fordította, a második és harmadik részt viszont már Pék Zoltán. Nem venni észre a különbséget. A fordító nagyszerű munkát végzett!

Ne maradjon le róla senki, aki szerette az első részt!

Karácsonyi visszaszámlálás 1.

2011-11-19T04:23:00.001-08:00

A Molyon eltökéltem, hogy a Karácsonyig tartó visszaszámlálást én a kedvenc karácsonyi dalaimmal töltöm :) És ha már úgyis megírom őket a Molyra, miért ne tehetném ki ide a blogomra is! Nem igaz?

Igyekszem majd lehetőleg minden nap kiposztolni valamit, de ahogy a mostani időbeosztásomat ismerem nem biztos, hogy fog sikerülni. :)

A mai karácsonyi kedvencem ...

Josh Groban – Little Drummer Boy

Album címe: Noël

A Little Drummer Boy egy amerikai karácsonyi ének.
Katherine K. Davis nevű hölgy írta 1941-ben egy cseh népdal alapján (bár, hogy pontosan melyik volt az, a mai napig nem tudják beazonosítani), de csak 1955-ben vették fel először Carol of the Drum címmel, ráadásul az a Trapp Family Singers énekelte fel akiknek élete a MUZSIKA HANGJÁT ihlette.
(Bizony, a von Trapp család a valóságban is létezett!)

1958-ban már a ma is ismerhető címmel vette fel újra Harry Simeone Chorale, és ők is tették híressé a dalt. Annyira híres és kedvelt lett, hogy olyan nagynevű énekesek is belevették karácsonyi albumaikba az idők során, mint Marlene Dietrich, Johnny Cash, Bing Crosby, Stevie Wonder, Jimi Hendrix, David Bowie, Westlife, Destiny's Child, Whitney Houston, Boyz II Men és hát ugye Josh Groban :) De legújabban a Glee is.

A dal egy árva kisfiúról szól, aki bánatára semmi mást nem tudott adni a kis Jézusnak születésekor, mint azt hogy dobolt neki a dobján, de azt tiszta szívből adta neki és a Jézuska rámosolygott és tetszett neki.

Forrás: Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/The_Little_Drummer_Boy)

Mi az ami tetszik ebben a feldolgozásban.
Először is Josh Groban hangja :D
De a másik abszolút kedvencem benne a skót duda.

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

2011-10-30T06:17:00.000-07:00

Hogy én mennyire szeretem ezt a könyvet!

Annyira, hogy másodszor is elolvastam (ez nálam igen ritka – hisz „oly sok a könyv és olyan kevés az idő”). Amikor az Animus másodszor is kiadta immár egy új, egyszerűengyönyörűségesenkápráztató borítóval akkor jószerével fel sem merült bennem, hogy ellenálljak azon késztetésnek, hogy újra elolvassam Bartimaeus nem mindennapi megnyilvánulásaival tarkított fantasy regényt. A monumentálisan kolosszális lábjegyzetekről nem is beszélve. És tudjátok mit? Másodszorra is ugyanúgy izgultam és nevettem.

És bár a korábbi recenziómban már leírtam miről szól a könyv, de hű leszek magamhoz és ezt is berepetázom:

Nathaniel egy konok 12 éves varázslótanonc, akinek nem is olyan régen komoly sérelem esett az becsületén. Egy alapos megszégyenítést követően bosszút forral. Megalázója számára igencsak kellemetlen meglepetést készít elő. Egyedül azonban nem tudja véghez vinni ördögi kis tervét, ezért egy dzsinn segítségét kénytelen igénybe venni. (*A segítség szó erős túlzás. Mondhatnánk úgyis, hogy láthatatlan béklyókkal való gúzsbakötésnek köszönhetően idézi szolgálatába minden dzsinnek leghatalmasabbikát – ahogy a varázslók általában). …… ??Ez meg mi a csuda volt?? Nos, úgy tűnik Bartimaeus úgy döntött itt is él a szólásszabadságával. :)

Na de menjünk csak tovább szépen a történettel. Szóval ott tartottam, hogy Nathaniel megidézi Bartimaeust … (*Csak a miheztartás végett: én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) … szóval Bartimaeust, [bla bla bla – bla bla – bla bla bla] akinek nagyon veszélyes, már-már lehetetlennek tűnő feladatot ad ki parancsba. (*Nem hiába idézett meg engem! Furfangos eszemnek párja nincsen! De a kölyök tényleg agyalágyult. Egy ilyen tervvel előállni?!) Ó basszus! Ez hosszú lesz…
Szóóóóóóval! Bartimaeus meg is szerzi, amit kell, nem kis nehézségek árán magánál is tartja (*Ha a kezeim közé kaphatnám azoknak a kis szörnyszülötteknek a torkát! Mindenekre mondom, nem lenne az a ….) Most én beszélek! Elmegy tehát malackához – akarom mondani – Nathanielhez, ahol egy kisebb párbajocska alakul ki közöttük, és aminek következtében mind a ketten megszívják szépen. (*Legyen elég annyi, hogy a kis tejfelesszájú nem kicsit lett kormos.)

KUUUUUSS!

[…Adásszünet…]

*Sóhaj* Ott tartottam, hogy: ettől kezdve egymásra vannak utalva, ami azt eredményezi, hogy minden idők legfurcsább párosa indul Anglia egyik leggonoszabb mágusa ellen (*Tulajdonképpen mindegyikük a velejéig romlott.) akinek igencsak nagyratörő tervei vannak (*Melyiknek nincs? Jól van na, csak megjegyeztem).

Elég volt! Innentől rövidre fogom.

Ha sikerrel járnak, nem csak búcsút inthetnek végre egymásnak, de pár életet is megmenthetnek. ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE! (*Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a beszámolóból kimaradt egy kis ez, meg az. Ezen silány kis leírás után, ha még mindig kedvetek támad elolvasni a könyvet, megértitek majd miről is beszélek.)

Most, hogy sikeresen túl vagyunk a bevezetőn, hadd térjek rá magára a könyvre.

Nagyon tetszik Stroud stílusa. Egyértelműen ő Bartimaeus lelke, (*Na, na! Talán inkább fordítva!) bár saját bevallása szerint ő közel sem olyan cinikus, mint Bart. Nathaniel most sem lopta be magát a szívembe, még így sem, hogy egyszer már olvastam a trilógia mindhárom részét, de továbbra is tetszik az ötlet, hogy a varázslók itt mind önteltek és felsőbbrendűek. Na, nem az tetszik, hogy ilyenek, hanem az, hogy más perspektívából közelíti meg a varázslóvilágot. Azt, hogy a démonok a varázslók szolgálatában senyvednek miközben utóbbiak minden hatalmukat a túlvilágiaktól kapják, kiváló ötletnek tartom. A démonok, akik agyi kapacitásukhoz mérten próbálnak gazdájuknak keresztbetenni a rájuk nehezedő parancsok súlya alatt, nagyon tetszenek (persze akad köztük azért jócskán olyan is, akik igencsak gusztustalanok és vérszomjasak) és pontosan ezért menő Bart is. És persze nem kérdés, hogy legjobban Bartimaues-szal szimpatizálok, akinek észbeli adottságai magasan lehetővé teszik, hogy Nathaniel (bár jelen pillanatban épp az enyém) agyára menjen. (*Ó, ha ez tetszett akkor látnod kellett volna, legutóbbi prágai gazdámmal miket műveltem. Még a varázslói átlaghoz mérten sem volt valami észlény. :)

Ne legyintsenek azok, akik Harry Potteren nőttek fel! Én is a HP rajongók táborát gyarapítom, mégis azt mondom ennek a sorozatnak ugyanolyan elismerés jár(na). Nincs párhuzam a két történet között, csupán Anglia és a mágia a közös vonal benne, tehát koppintásnak sem lehet mondani.

Amit Szamarkandról tudni érdemes (merthogy nekem rá kellett gugliznom):

Ez a legrégebbi még létező város a Földön. Történelme során sok fennhatóság alá tartozott (orosz, mongol, görög, perzsa, stb..) Szamarkand a szellemi javak terjesztése terén játszotta a legfontosabb szerepet. Utazó kereskedők közvetítésével itt cserélte ki tudományos ismereteit és filozófiai gondolatait Nyugat és Kelet. Amikor Kr. u. 751-ben szamarkandi mestereknek sikerült egy kínai eljárás nyomán papírt előállítaniuk, új iparág született: kézzel írott szótárakat, enciklopédiákat és orvostudományi műveket exportáltak a világ minden részére. Ma már Üzbegisztánhoz tartozik. (Forrás: Wikipedia és nagyutazas.hu)

Egy ideig úgy volt, hogy megfilmesítik. Sydney Pollack megvette a jogokat, kiválasztották ki lesz a forgatókönyv író, már a rendező (John Madden, aki a Szerelemes Shakespearet rendezte) is megvolt és aztán… aztán nem lett belőle semmi. Sydney Pollack ugyanis elhunyt és azóta senki nem karolta fel újra a projektet. Pedig igazán sok lehetőség van benne. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem megfelelően csinálják meg akkor oltári nagy bukta lesz. (lsd: Eragon) (*Egy mágikus lény, aki kimondhatatlan ÖRÖMMEL szolgálja az embert... hánynom kell.)

Addig is vigasztalódjunk egy képregénnyel, amit Lee Sullivan ötletes rajzai díszítenek.

Merthogy az új trendnek megfelelően ezt is megrajzolták szépen, ahogy kell.

Dennis Lehane - Viharsziget

2011-09-29T13:36:00.000-07:00

2004 – Agave kiadja magyarul a könyvet. Még nem igazán kelti fel érdeklődésemet.

2010 – Bemutatják a hazai mozik a filmet. Az előzetes hatására már bizony felkapom a fejem, de még ellenállok.

2010 – ugyanebben az évben újra kiadja Agave immáron a filmes borítóval. Kezdem megadni magam, felteszem a könyvet a várólistámra.

2011 tavasza egy hétfő este – egy, eddig számomra ismeretlen stand-upos lelövi a poént a könyv végéről a Showder Klubban… állam leesik, szemem kigúvad. Kedves Tóth Edu! Nem leszel a kedvencem! Mindegy, reménykedem benne, hogy agyam szűri az infót és hamar elfelejtem…. de b* meg, NEM! Jó, jó! Mély levegőt veszek, sokszor egymás után és lenyugszom szépen! Így ni!

Ennek fényében hátrébb is került a várólistámon, mígnem a könyvtárban szembe nem köszönt velem. Megsajnáltam, ne árválkodjon ott egymaga a kirakatpolcon és elhoztam.

Nekikezdtem, de közben erősen szuggeráltam magam: „Nem emlékszel rá mit mondtak! Különben is tévedhetett! Lehet, hogy a filmben más a vége” stb… Más szóval: mindent megpróbáltam. Végül Denis Lehane segített rajtam, mert olyan jól ír a fickó, oly annyira képes titokzatos lenni, hogy a végére már meg is feledkeztem az engem zavaró tényezőről.

A két főszereplő Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírók, akiket azért küldenek a Viharszigeten lévő Ashecliffe elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, hogyan, mi módon szökhetett meg az egyik rab a szobájából. Az eltűnt nő nem enyhén skizofrén, téveszméi vannak és amúgy nagyon mesterien tud rejtélyes üzeneteket hátra hagyni. A személyzet látszólag segít a nyomozóknak, de egyre többször van olyan érzése az embernek, hogy sok mindent elhallgatnak. Egy idő után már nem csupán az elhallgatás ténye lesz zavaró, a nyomozóknak egyre sűrűbben kell a hátuk mögé nézniük. Közben kitör az évtized vihara, a kompok nem járnak, a telefon- és rádióösszeköttetés kilehelte a lelkét, az orvosok és az ápolók egyre furcsábban viselkednek, a „C” szektor minduntalan szóba kerül és az eltűnt nő még mindig nincs meg. Három kérdés nem hagyja Teddy-t nyugodni: 1. Ki lehet a titokzatos 67-es beteg? 2. Hol lehet Laeddis? 3. És mégis mi a fenét művelnek az őrökkel körülvett világítótoronyban?

Tehát, ahogy említettem Dennis Lehane olyan jól vezeti a történetet, olyan jól keveri a lapokat, hogy kb. a történet 1/3-tól már nem is gondoltam arra a bizonyos dologra :P Teddy szimpatikus volt, de a legjobban Chuck figurája tetszett, aki mindig el tudott sütni egy poént, és hamar megtalálta a közös hangot az emberekkel.

Az író állítása szerint még a Titokzatos folyónál is lélekfeszítőbb könyvet akart írni (Azt egyébként csak filmen láttam. És hiába tetszett, hiába volt megdöbbentő a vége, mégis azt mondom, nem fogom elolvasni könyvben, mert annyira felkavart, hogy nem szeretném még egyszer átélni) egy erős gótikus beütéssel. Nos, a lélekfeszítő rész összejött, a gótikából viszont nem sokat éreztem. Persze van benne egy rémisztő tébolyda, és sok benne a talány is, de valahogy mégsem éreztem azt a sötétséget benne, ami a gótika oly sajátossága. Egyedül akkor éreztem a jelenlétét, amikor Teddy bevette a fejfájására a gyógyszert (második alkalommal) ill. amikor a „C” részlegen kóválygott a két főhős.

A vége pedig, hát egyszerűen fantasztikus, minden egyes kirakós darab a helyére kerül. A legeslegvégével nem voltam mondjuk egészen kibékülve, de teljesen megértem, hogy a drámai hatás miatt ennek így kellett végződnie. De akkor is…

A megfilmesítésen persze nem is csodálkozom (még nem láttam, de hamarosan azt is kipipálhatom) de a képregény változaton már igen. Bár az utóbbi időben igen csak trendi lett, hogy egy regényt grafikus úton is eladják a vevőknek, mégis ebben a műfajban meglepő volt számomra. Aztán végülis belegondoltam: mi más érdemelné meg a grafikát ha nem egy ilyen történet, egy ilyen miliőben?! Ahogy a neten belenéztem a szereplők nem is sikerültek rosszul.

Filmelőzetes:

Simone Elkeles: Perfect Chemistry

2011-09-20T01:50:00.000-07:00

Hogy mi keltette fel az érdeklődésem a könyv iránt? Az, hogy Amerikában egyszerűen imádják. És amikor ezt mondom nem pusztán a rengeteg pozitív kritikára gondolok, amit vele kapcsolatban írtak, hanem a videós értékelésekben látható csillogó szemekre, amikor róla beszélnek. Nem túlzok, bárki rákereshet a Youtubeon pár ilyen recenzióra. :)

Történetünknek két főszereplőjevan: az egyikük a Fairfield északi – gazdag – negyedében lakó Brittany Ellis, akinek látszólag mindene megvan: rengeteg pénz, szép család, jóképű udvarló és kikövezettút egyetemre. Az iskola fele isteníti a másik fele utálja őt. Kétségkívül ő a legismertebb lány a suliban. Pedig ha ismernék, tudnák hogy az élete és családja közel sem olyan tökéletes, ahogy gondolják róla. A másik főszereplő Alejandro (Alex) Fuentes is közismert, de ő inkább hírhedt mint híres. Fairfielddéli – szegény – negyedében él két öccsével és özvegyen maradt édesanyjával. Mint a család legidősebb férfitagja, neki kell továbbvinnie a családi „vállalkozást”, ezért tagja a Latino Bloods nevű utcai bandának. Rossz híre közismerta suliban: iszik, dorogik, fegyver van nála és már milliószor voltbörtönben. Pedig ha ismernék, tudnák, hogy ő korántsem ennyire erőszakos, és a drogról és ivásról szóló pletykák sem igazak.

A hírnevét azonban egyik szereplő sem bánja, mert így el tudják titkolni valódi énjüket és ezzel sebezhetőségüket. Ennyia közös bennük, és pont.

Brittany és Alex gyűlölik egymást.

Egészen addig a napig kerülik is a másikat, amíg a középiskola utolsó évében kémia tanáruk a szigorú és talpraesett Mrs Peterson nem változtat az ültetési renden, így pedig a két jómadár egymás mellé kerül, a következő egy évre. Állandó a veszekedés és rivalizálás köztük. Míg ők maguk még nem, mások már látni vélik a köztük lévő szikrákat.

Északiak sosem keverednek adéliekkel és fordítva. Ha mégis megtörténik ilyesmi annak kiközösítés az ára. Ezt mindketten jól tudják, ezért maradni is akarnak a saját oldalukon és kitartanak. Egészen addig, amíg Alex elköveti élete egyik legnagyobb hibáját…

Wooooooooow!!!!!

Imádtam! Ez a nő aztán tud írni! Egy nap alatt elolvastam!

Pedig nincsenek benne vérfarkasok,vámpírok sem bukott angyalok (mellesleg: VÉGRE!).

De van benne rengeteg érzelem és rettentő sok érzékiség. Brittany és Alex karaktere annyira de annyira jól és átérezhetőre sikerült, hogy szinte kinyúlnak az olvasó felé: „Nem akarsz megérinteni?” Úgy izzik köztük a levegő, hogy a könyv lapjai majdnem meggyulladnak a kezünkben.

A Hush Hush Patchére azt mondják igazi rosszfiú…. felejtse el mindenki! Alex az igazi, de érző rosszfiú!!!

És nem csak a szerelemről szól, hanem az előítéletekről is: hogy a látszat nem minden és sokszor bizony a függöny mögé is kell nézni. Hogy a pletykák mennyire hamisak tudnak lenni: hogy ha valaki szép és népszerű még nem biztos hogy gonosz, és nagyképű vagy azért mert a másik bandatag még nem csak a fegyverek és a háborúskodás élteti.

Szép és lélekbizsergető élmény volt olvasni. Bármikor kezembe venném újra. Azért is nagyszerű erre a könyvre gondolni, mert olyan régóta szeretném ha újabb kedvenc írót adhatnék a listámhoz és ennek a könyvnek hála ez sikerült :)

Ajánlott tiniknek és felnőtteknek egyaránt, de tényleg annyira érzéki néhol a könyv, hogy azért egy erős 16-os karikát rányomnék a borítóra J Mivel nincsenek benne fantasy lények, csak elsöprő és mindent perzselő szerelem, ezért talán páran kézbe sem akarják venni, de szerintem adjanak neki egy esélyt! Hisz minden van benne ami kell: szép, sikeres és kedves lány és egy latin vérű rosszfiú, akiről szívesen álmodoznak a lányok. Többen említették külföldön a West Side Storyt, hogy az jutott eszükbe, pedig sokkal több a közös benne a Grease című musicallel. (Akönyvben is megemlítik ezt J)

A könyv trilógiának íródott. Ezvolt az első rész, a másodikat a Rules of Attractions címre keresztelték. De az már nem közvetlenül a mi két hősünkről szól, hanem már Alex öccséről –Carlosról, akit a bátyja próbál megvédeni, hogy ne kerüljön hasonló helyzetbe mint ő. A harmadik rész pedig értelemszerűen a legkisebb öcsről és szerelméről szól :) Annak címe Chain Reaction. És a folytatások borítói is egyszerűen mesések!

Amit nagyon sajnálok ennél a könyvnél viszont az a vacak előzetes. Istenkém de borzasztó, és köszönő viszonyban nincs a könyv hangulatával. Förtelmes, gagyi, élvezhetetlen, idióta... a főszereplő úgy néz ki kb. mint Majka, és közel 30 évesen játszik el egy 18 évest... a Brittanyt játszó "színésznő" sem különb, egy buta picsa benyomását kelti, amikor pedig a főhősnő egyáltalán nem ilyen. Röhej. Maga a koncepció ötlete Simone Elkelestől származik (rap videó) ami nem is lett volna gáz, csak éppen a kivitelezés.... mamám. Egyszóval én be nem linkelem ide. Látszik rajta, a "Na dobjunk valamit össze ennek az újabb tiniszarságnak" hozzáállás. A második rész előzetese viszont... na az már üt :) Itt is Elkeles ötletét vették alapul, miszerint az előzetes - mint a filmeknél - egy történetet meséljen el. Ezúttal azonban nem bízta a véletlenre, egy barátját kérte meg, hogy rendezze a minifilmet. Ezúton is köszönet Pete Jonesnak, hogy elvállalta. És ha az Alexet játszó színész ismerős lenne valakinek, ne lepődjön meg. Ő az, aki Katy Perry - Hot 'n' Cold című videójában szerepelt. Szerintem tökéletes választás.

Magyarul idén októberben fog megjelenni. Végleges magyar címe még nincs.

A Fuentes testvérek balról jobbra: Luis, Carlos és Alex

Ők is olvasták:

Angelika Kelly Connie Pingi Nancy Könyvek szerelmese Colorful_monkey Loki

Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa

2011-09-09T13:14:00.000-07:00

Ó de régóta el vagyok már maradva ezzel a bejegyzéssel! Most már ideje ezt pótolni, a könyvet pedig a könyvtár polcaira visszajuttatni.

Amikor több, hozzám hasonszőrű fantasy rajongó megtudta, hogy az egyik kedvenc könyvem az említett kategóriában az Árnyak útján, lelkendezve ajánlgatták nekem ezt a regényt.

Mert ez is orgyilkosos és ez is politikai összeesküvős és úgy egyáltalán fantasztikus egy könyv. Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy el akarjam olvasni, de nem adta könnyen magát az már szent igaz.

Mit ne mondjak, igen csak nehéz volt megszerezni a könyvtárból. Valaki mindig gyorsabb volt nálam vagy egyszerűen csak sokáig tartották maguknál. Aztán egy nap, az utazásunk előtti hétvégén megtörtént. Ott állt a polcon az írónak az egyik könyve. De vajon melyik? Ez tényleg az első rész? Mert kérem hiába van a borítóra cikornyásan írva, hogy „A látnok-ciklus első kötete” attól még lehet, hogy ez a ciklus egy második vagy harmadik a ciklusok sorában… A katalógus sem volt nagy segítség, mert Robin Hobbnak még ilyen könyvei voltak: A látnok (tehát lehet, hogy ez a Látnok-ciklus előzménye?!) A király orgyilkosa első könyv… (és azt mondták nekem, hogy orgyilkolászás van benne, tehát ez is lehetett akár…) Tanácstalanság vett rajtam erőt, mert amilyen a formám néha, ez már ikszenhuszadik rész lesz. De nem, könyvtárosnő lelkesen mondja, hogy igen ez az első. Látom a lelkesedésén, hogy már ő is átesett a tűzkeresztségen, az ő kezében, táskájában, asztalán vagy ágyában is megfordult már a könyv. Még mindig pesszimista vagyok kissé, hogy ez-e az első rész, de a lelkesedése meggyőzött. A Balatonnál időm is volt rá, el is tudtam olvasni… a felét. Merthogy a sok alvás és séta mellett mégsem töltöttem annyi időt az irodalommal (úszás nem volt, mert a víz vagy 15 fok volt brrrr) mint terveztem.

A könyv valóban egy orgyilkosról szól, de most még "csak" a korai éveit ismerhetjük meg.

Fitz, nem emlékszik egyetlen családtagjára sem, bár tudja, hogy volt egy édesanyja és egy nagyapja, akik egészen kiskoráig ellátták őt, arcokat mégsem tud hozzájuk párosítani. Legkorábbi emlékképe ahhoz a naphoz köthető, amikor a királyi udvarhoz került, mint a trónörökös fattya. Nem egy kellemes emlék, de ez az a pillanat, ami rányomja bélyegét minden további napjára az életében. Mivel politikailag igen veszélyes a létezése, ezért mindig résen kell lennie, nem mondhat vagy tehet akármit, nem bízhat meg igazán senkiben. Már egészen fiatal korában is elszenvedi a fattyúlét minden hátrányát, de akkor lesz igazán nehéz a számára az egész, amikor „előléptetik” a király jövőbeni bizalmas emberévé, más néven: bérgyilkosnak kell tanulnia, aki majd kizárólag a király (aki tulajdonképpen tulajdon nagyapja) parancsának engedelmeskedik. Két ember akad csupán, akikben teljesen megbízik: az egyikük Burrick, aki a kezdetektől oltalmazón terelgette őt az udvarban, a másikuk pedig Árny, aki a gyilkolászás/csonkítás/kínvallatás mesterségére tanítja őt. És ahogyan a dagály sincsen apály nélkül úgy jók sincsenek rosszak nélkül. A két említett jó ember totális ellenpólusai: Pompa (a király kisebbik fia, tehát Fitz nagybátyja) és Fitzet a Mesterségre okító Galenus. Utóbbi férfi miatt Fitz kétszeresen is bajban van:

a fiúban két vérvonal is keveredik: egyszer a Mesterségre való hajlammal született amivel többek közt telepátiát és akaratátvitelt tud alkalmazni, másszor pedig az ősi állatias ösztön is munkál benne, aminek hála kommunikálni tud az állatokkal. Előbbi dicséretre méltó és igen szorgalmazzák, utóbbit viszont titkolnia kell, különben megölik és Galenus nagyon elszántan bünteti szerencsétleneket.
Galenus megijed a fiúban rejlő erőtől (amit egyébként Fitz nem mer használni) és ezért ki akarja csinálni szerencsétlent.

Miután már egész jól belakta magát az udvarban megjelennek az eddig látott legfélelmetesebb ellenségek a hat hercegség határainál…. a Vörös Martalócok! Nem ismernek kegyelmet, nem ismernek szánalmat és nem ismernek lehetetlent sem. Amikor először ejtenek foglyokat és pénzt kérnek azért, hogy megöljék őket (vagy életben hagyják őket és szabadon távozhatnak) mindenki jót nevet ezen… de amint a visszaengedett emberek megérkeznek már senki sem nevet, és elhatározzák legközelebb fizetnek.

Sokan említették kritikájukban, hogy mennyire elevenek a szereplők és mennyire kézzelfoghatóak. És ezzel teljesen egyet is értek. Bármelyik szereplővel is találkoztam az olvasás során olyan erővel mutatkozott be, hogy szinte vissza is köszöntem neki.

Sokan említették azt is, hogy Fitz mennyire szerethető főszereplő. Ezzel azonban már nem értek egyet. Számomra Fitz teljesen semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam. Persze kötelező jelleggel drukkoltam neki a rázósabb részeknél, mégsem mondanám azt, hogy tövig rágtam volna a körmöm félve, hogy mi fog vele történni. Burrick és Igazság már más tészta. Ők ketten lettek a legkedvesebbek számomra. Burrick a jószívű és nemes lelkű nagy ember, aki (bár kissé egyszerű ember) a maga módján mindig a legjobbat akarja Fitznek. Igazságot pedig azért kedveltem meg, mert ő az aki - bár nem a fiú legnagyobb rajongója - mindig talál rá módot, hogy esetleges találkozásaikkor tegyen egy kedves gesztust a fiú felé, de szerettem azért is, mert kimondja az igazat, amit senki más nem mer.

A végső meglepetést az írónő kiléte okozta nekem. Ugyanis én sokáig úgy gondoltam, hogy ő férfi. Nem pusztán az írói neve alapján (Robin Hood után szabadon gondoltam őt fiúnak) hanem azért is mert ez kemény fantasy, egy kemény világgal és fiú főszereplővel. És bár tudom, hogy egyik sem zárja ki azt, hogy az író nőnemű legyen, mégis valamiért ez a gondolat telepedett meg bennem. J De kellemesen csalódtam, azt kell mondjam.

Összefoglalva:

Bár élveztem az olvasást és tényleg tökéletesen felépített világban játszódik, mégsem veszi át nálam a vezető szerepet. Túl sokszor lapoztam a végére megnézni hány oldal is van még hátra... A kedvenceknek kijáró pozíció továbbra is az Árnyak útjánt illeti meg. A második rész azért érdekel, de egyelőre nem kutatom fel, (amit egyébként hallomások alapján elég nehéz lesz amúgy is, hisz ki sem adták az összes részt magyarul...).

Újabb Inge Löök "Öreg hölgyek" képeslapok a forgalomban

2011-07-29T09:17:00.000-07:00

Korábban már írtam ezekről a bájos, idős hölgyekről, akik maradéktalanul élvezik az életet.

Sajnos nincs sok a birtokomban, de mindig reménykedem benne, hogy a postás egyszer csak egy ilyet szépséget dob be hozzánk. A Postcrossingon bármi előfordulhat!

Ott találtam ezeket a frissebb gyöngyszemeket is (a galériában).

Remélem sosem unja meg az illusztrátor a néniket és rajzol még pár kalandot nekik! :))

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

2011-07-27T06:47:00.000-07:00

„Az igaz barát nem iszik a barátjából

Sookie Stackhouse pincérnő a louisianai Bon Tempsben. Csinos, de csendes lány, aki nem jár el szórakozni. Oka van rá. Sookie ugyanis olvas mások gondolataiban. Bill magas, sötét hajú, jóképű srác – és a lány egy árva szót sem hall a gondolataiból. Tehát pontosan az a fajta pasi, akire egész életében várt...

Azonban Bill szörnyű titkot rejteget; ő ugyanis vámpír. Váratlanul Sookie egyik kolléganőjét megölik, nem is akárhogyan – miközben megátalkodott vámpírok csoportja veszi üldözőbe Billt. Az idegeneknek tervei vannak Sookie-val, a kérdés csupán az, ki tudja jobban és gyorsabban kihasználni emberfeletti képességeit.”

Az első alkalommal, amikor az eredeti címmel (Dead Until Dark) és borítóval találkoztam a neten még nem tudtam hogy tv-sorozat lesz belőle, ezért jóhiszeműen azt gondoltam, hogy kissé gyerekes stílusban tárhatja elénk a vámpírok világát. Aztán úgy egy évre rá megláttam a sorozat plakátot és rá kellett jönnöm, hogy itt valamit nagyon benéztem. A szexi vámpírszáj, amint nyalogatja a vért tulajdon ajkáról már kétséget kizáróan megmutatja a stílust amiben született. Jól van gondoltam legyen! Hamarosan úgyis bemutatják a magyar tévében is, megvárjuk milyen a sorozat. Megvártam. Megnéztem. Az első részt. A többi nem érdekelt és már a könyv sem vonzott annyira.

Az eredeti borító

Egyszerűen nem gondoltam úgy, hogy engem ez a történet érdekelni tudna. Nos, miután eltelt pár hónap azért megint csak kikacsingattam a könyv felé, és gondoltam egye meg a fene! Elolvasom!

Nos azt kell, hogy mondjam hiába ugyanaz a könyv mint a sorozat (igaz, hogy csak a könyv elejét tudom összeegyeztetni, mert csak azt láttam) nekem a könyv mégis jobban bejött. Egyszerűen jobban lekötött. Lehet, ezek után megnézem már a tévében is.

Döcögve barátkoztam az írónő stílusával az elején, de a harmadik fejezet tájékán már egész jól összeszoktunk. Nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mi volt szokatlan benne, talán az hogy olyan sok könyv után újra egyes szám első személyben íródott könyvet olvastam.

Azt meg kell viszont vallanom, hogy nem számítottam rá, hogy ennyi szex lesz benne. Nem mondanám soknak és túl részlet gazdagnak sem, egyszerűen csak meglepődtem :P Az egyszer biztos, hogy Sookie és az ő vámpírja nagyon jól tudják érezni magukat.

A karakterek ábrázolása jól sikerült, bár meg kell vallanom nekem sem Sookie sem Bill nem lett közeli a szívemhez. Ráadásul folyton a sorozatbeli színészek jártak a fejemben és én egyik színészért sem vagyok oda különösebben. Lehet ez is közrejátszott. Nem voltam irányukban ellenérzéssel, egyszerűen csak semlegesek maradtak számomra. Az egyetlen, akire azt tudnám mondani, hogy megragadta a figyelmem az Eric. Na igen, a (valószínűleg félreértett) rossz fiú J

És egy kis rejtély is van benne: valaki halomra öldösi az embereket. Konkrétan azokat a nőket, akik nagyon közeli kapcsolatba kerülnek a vámpírokkal. A gyilkos kilétét pedig hiába találgattam, nem találtam el. A végén ez tényleg nagy meglepetés volt és még egy kis izgalom is került bele.

Mindent egybevetve jöhet a következő rész!

Éhezők viadala film bemutató (amerikai) 2012 márcisu 23!

2011-07-20T08:31:00.001-07:00

Elindult az Éhezők viadalának honlapja!

Még nem sok minden található ott, csak egy dátum, egy visszaszámláló és egy mozgókép.

De kezdetnek kifejezetten jó!

Az első könyvélményeim - kezdetektől napjainkig

2011-07-09T12:58:00.000-07:00

Végül engem is utolért a sors. Beadtam a derekam és én is részt veszek egy Moly-hu-s eseményen! Beszállok hát én is az olvasás hete kezdeményezésbe, miszerint 7 héten keresztül heti egy blogbejegyzésnek kell születnie adott témakörben.

Bővebben itt, a esemény kitalálójának és egyben lebonyolítójának, Andiamonak a blogján lehet olvasni róla.

I. hét (júl. 4-10.)

Az első konkrét könyv, amire tisztán emlékszem, hogy olvastam is és fel is olvasták nekem az a Baba első lexikonja I-II volt. A mai napig megbecsült helyen állnak a könyvespolcomon, annak ellenére, hogy gerinceik a rengeteg lapozgatás és hurcolászás miatt szinte teljesen megadták magukat. Ahogy így most is annyi év után felnyitom őket eszembe jut édesanyám, ahogy együtt lapozgattuk a könyveket az ágyában. Én olyankor odabújtam hozzá ő pedig felolvasott nekem. Amíg nem tudtam olvasni addig napközben csak a képeket nézegettem, de este képes voltam újra végighallgatni, hogy mi is történt Zsófival és Petivel a könyvben. Később, amikor már magam is ismertem a betűket, magamtól is elolvastam a könyveket, de az élmény már nem volt ugyanaz. A könyv anyuval és a hangjával volt teljes. Világosan emlékszem az érzésre, amikor már mindenki elvárta tőlem, hogy az olvasási tudás birtokában már én magam olvassam a könyveket. Nekem ez akkor nagy fájdalom volt, mert továbbra is azt szerettem volna, hogy anyu olvasson nekem és ne nekem kelljen gyakorlás címszó alatt olvasnom otthon a könyveket. Azt hiszem akkor elment kicsit a kedvem az olvasástól, mert csak azt láttam benne, hogy az egy olyan dolog, amit számon kérnek rajtam az iskolában.

Később szerettem meg olvasni igazán, amikor már nem kellett az egész osztály előtt hangosan bizonygatni, hogy mennyit is fejlődtünk eme művészetben. Jól teljesítettem, nem ez volt a gond. A gond az volt, hogy nem láttam benne semmi örömöt, semmi olyat amit élveztem volna, még mindig úgy gondoltam anyu hangjával az igaziak az olvasmányok. Aztán kaptunk már kötelező olvasmányokat is. Eleinte nagyon kedveltem őket, Lassie hazatér, A két Lotti, Két évi vakáció…. aztán jöttek a felsőbb osztályok (hetediktől) a maguk kötelezőivel és jött velük a kétoldali-olvasás-undoritisz is. A mai napig kiráz a hideg a Légy jó mindhaláligtól és a Jókai regényektől. És akkor még nem is kellett sok könyvet elolvasni. Mikor kézhez vettem a középiskolai első osztályos (manapság már 9. osztálynak hívják) kötelező olvasmány listát szinte szó szerint a szívemhez kaptam. Ilyen hosszú listát még az életben nem láttam. Mikor nagy nehezen nekikezdtem az Odüsszeianak nagyon lassan haladtam vele. Aztán ahogy beindultak az események én is egyre szívesebben haladtam előre. Még a buszról is elfelejtettem iskolába menet leszállni, annyira lekötött. Kétévnyi betűkerülés után újra ráéreztem az ízére és megint élvezni kezdtem a betűk nyújtotta lehetőségeket. Egyre gyakrabban látogattam az iskola- és a Szabó Ervin könyvtárakat, hogy újabb és újabb könyveket vegyek ki.

A következő mérföldkő az angol nyelvű könyvek olvasása volt. Miután jól kibosszankodtam magam, hogy a jónak tűnő könyvek nem jelennek meg magyarul, nagy nehezen nekikezdtem az eredeti kiadásoknak. Első angol nyelvű könyvemet nem vettem meg csak úgy... hosszú-hosszú percekig forgattam, lapozgattam a könyvesbolt polcai között. Nehéz döntés volt, mert egyrészt nem volt olcsó, másrészt pedig mi van ha mégsem fog menni a dolog? Végül csak beadtam a derekam. Ez a könyv pedig nem más, mint a Twilight volt. Mindez akkor történt, amikor még szó sem volt megfilmesítésről, és itthon még senki sem tudta ki az a Stephenie Meyer. És bár nagyon jó lett volna ha más is ismerte volna rajtam kívül a környezetemben, azért jó kis békés idők voltak. Senki sem volt extázisban és nem sikoltoztak a moziban ha meztelen felsőtestet láttak.... De ez egy másik történet.

Az első pár könyvet intenzív szótárazással tudtam ugyan elolvasni, de hamar belelendültem. Ma már eljutottam oda, hogy nem esik nehezemre egy-egy angol nyelvű regény elolvasása. Ennek eredménye, hogy a világra nyíló kapu szélesebbre tárult. :)

Azóta is kitart az olvasási szeretetem. Nincsenek megingások, csak néha egy kis elfásulás vagy kifáradás.

Most pedig, hogy az olvasás lett a hivatásom már elmondhatom magamról, hogy a hobbim egyben a munkám is. És ezért roppantul szerencsésnek érzem magam!

Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű

2011-06-30T15:34:00.001-07:00

Oly sokan emlegették már fel e könyv kapcsán, hogy mennyire szeretik a Szépség és a szörnyeteg című mesét. És bizony én sem vagyok kivétel.

Emlékszem rá, hogy általános iskolába jártam amikor a mozik bemutatták. Annyira de annyira megszerettem, hogy édesanyám amint lehetett megvette nekem VHS-en. Ami a dolog pikantériája, hogy a boltban vásárolt kazettáról kiderült később, hogy másolat. A borító színes (jó minőségű) fénymásolat volt, ott bukott le a dolog, hogy a VHS kazetták kis törlésgátló műanyag pöcke ki volt feszítve belőle. Tisztán látszott a törés nyoma. Gyári filmeken pedig ennek nyoma sincs. Nagyon meglepő volt, mégsem bántam, mert az enyém lehetett. Kb 15 évvel később, kiadták DVD-n is. Nem volt kérdés, hogy úgy is megveszem. Immár valóban eredeti minőségben. J

A Disney hercegnők közül nekem mindig is Belle és Ariel voltak a kedvenceim. Belle azért mert okos volt és kedves, és még a szörnyet is kioktatta, ha kellett. Na meg persze sok könyvet olvasott J Ariel pedig a szerelme és a bátorsága miatt tetszett nekem, és majdnem olyan makacs volt, mint én.

Ezek után nem volt kérdés, hogy elolvasom-e Alex Flinn könyvét, magától értetődő volt számomra, hogy ez a mese a mi világunkban is képes varázslatot nyújtani, de nagyon kíváncsi voltam rá, hogy az írónő hogyan is oldotta mindezt meg.

A válaszom az, hogy jól. Nem tökéletesen jól, de azért szépen megállja a helyét.

A Disney féle verzióhoz képest annyi a történetbeli különbség, hogy itt a főszereplők középiskolások, Bellet itt Lindynek hívják és az egész napjainkban játszódik.

Egyébiránt…

A rózsa – kipipálva

Szőrös szörny – kipipálva

Megleckéztető boszorkány – kipipálva

Sokat olvasó főhősnő – kipipálva

Elvarázsolt bútorok – szomorú, de ha valakinek ez nagy kedvence volt, akkor ki kell ábrándítanom. Itt egyetlen kiskanál vagy tollseprű sem pördül táncra.

Előzőből kiindulva… Tikk Takk úr – kiikszelve

Gaston – kiikszelve

Varázstükör - kipipálva

Mindent megváltó csók - …. Hah! Beugratós volt! Tessék elolvasni!

Ami nem tetszett a könyvben az a szörny szőrének megléte volt. Bár a filmből még csak az előzetest láttam, sokkal jobban megragadott a kopasz fej és az eltorzult bőr, mint büntetési forma. Valahogy jobban passzol szerintem a mai időkhöz, amikor a híresek és gazdagok körében a bőr szépsége (vagy annak látszata lásd – Photoshop) elengedhetetlen dolog. És szintén csak előzetesben láttam még Vanessa Hudgens játékát, de azt kell mondanom az a pár röpke pillanat sem nyerte el tetszésemet. Egyáltalán nem. Tudom továbbá, hogy sokaknak nem tetszett az elején, közepén és végén lévő chatelés a többi varázslénnyel. Először én is értetlenül pislogtam, de hamar megszoktam, aztán pedig megláttam a keserédes kis humort is benne.

Zavart benne egy kicsit, hogy a történet nem okoz túl sok meglepetést. Ez mondjuk érthető is. Nem lehet úgy nekiülni ennek a könyvnek, hogy nagy csattanót vagy világmegváltó gondolatokat várjunk el tőle, azért egy kis meglepetés vagy csavar nagyon tetszett volna benne. Az írónő stílusa tetszett, de meseátírás területén számomra még mindig Shannon Hale viszi az aranypálmát.

Ami kifejezetten tetszett viszont az Will és Magda karaktere, akik együtt élnek a fiúval a bazi nagy luxus kéróban. (Igen, biztos, hogy egyetlen lakberendezési tárgy sem dumál vissza). A vége pedig nagyon szép lett. Csakúgy, mint a rajzfilmben.

Szépség és a szörnyeteg rajongónak egyszerűen kötelező!

Ősszel jön az írónő egy másik könyve is magyarul: Kiss in Time.

A film csak DVD-n fog megjelenni itthon, moziban nem adják.

Már nagyon várom mindkettőt. A filmet is és a következő Alex Flinn könyvet is.

Lauren Kate: Fallen - Kitaszítva

2011-06-18T04:53:00.000-07:00

Próbaolvasója voltam a könyvnek még 2009 decemberében. Az alábbi kritika (némi kiegészítéssel itt-ott) akkor született.

Először is – mielőtt bármilyen véleményt megfogalmaznék – egy érdekes és tanulságos infóval kezdeném: bármily hihetetlenül hangzik is, ez a könyv már messze a megjelenése előtt borzolta a fiatal amerikai lányok/nők idegeit és alig várták, hogy végre a kasszához állhassanak vele. Egy internetes újságban (http://feybound.com/2009/06/15/random-house-signs-up-kate-lauren/) megjelent cikk keltett ekkora hűhót, miszerint a Twilight amerikai kiadója újabb vadparipát készül betörni az ifjúsági paranormális piacon, ebben pedig egy fiatal reménység lesz a segítségükre, aki a Lauren Kate névre hallgat. A vámpírok fekete csődöre lefutotta már azt a jó pár kört, amit lehetett, ideje hogy megpihenjen.

Egy rövid guglizás után máris egyértelművé vált, hogy ez a nő szinte a semmiből került elő, tehát vagy nagyon jónak kell lennie, hogy egyből így felkarolták, vagy nagyon jó embereket ismer. Több helyen még azt sem tudták biztosan hogy Lauren Kate vagy Kate Lauren a becsületes neve. A hype már érezhető volt ekkor is, többen cikkezni kezdtek a könyvről és találgatták vajon mennyire lehet jó. És jó-e egyáltalán. Azon szerencsések, akik feliratkoztak a könyv honlapján meghirdetett könyvosztásra (http://www.randomhouse.com/teens/fallen/home.html) és kisorsolásra kerültek már jóval a megjelenés előtt kézbe vehették a saját előzetesen kinyomott olvasói próba könyvüket. Ezután pedig megkezdődtek az egymásnak igencsak ellentmondó recenziók megjelenései. Az Amazonon indulásnak 26 értékelést kapott, melynek átlaga 3,11 lett. Elolvasva a zúgolódásokat és a dicshimnuszokat nem értettem a dolgot, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek olvasásával adok a sz@r-nak egy nagy adag maflást. Aztán eljött a nap amikor jómagam is rátehettem pici kacsómat a könyvre onnantól pedig Jippiájé felkiáltással olvasni kezdtem.

Most akkor jöjjön a ….. nem, még nem a véleményem, hanem egy kis szinopszis :)

Szóval a történet az alábbi: Lucinda – Luce – Price épphogy átlépi a Sword and Cross nevelőintézet kapuját máris minden idegszálával hazavágyik. Mindezt pedig azért kell elviselnie, mert megmagyarázhatatlan, halálos kimenetelű baleset történt a fiúval akivel az egyik estét töltötte, és senki sem hiszi el neki, hogy nem emlékszik mi is történt valójában. Az első napja érdekesen alakul: meglát egy fantasztikusan vonzó fiatal srácot, új barátot szerez, aztán meglát egy másik fantasztikusan vonzó srácot, aztán beintenek neki, aztán egy dögunalmas tanítási napja lesz, aztán belékötnek, aztán megint barátkozik végül pedig büntetést kap. A két vonzó fiú közül az egyik (Cam) igen erősen nyomul Lucenál és hamar magába akarja bolondítani a lányt, míg a másik (Daniel) kerüli őt, mint gyalogos a Toi Toi WC-t hőség idején, és alkalmasint még be is szólogat neki. Persze unalmas lenne a könyv, ha a lány a kellemes viselkedésű fiúhoz vonzódna, így aztán legyen elég most annyi, hogy kapunk izgatottságot bőven. Luce elmerül saját érzéseiben és egyre többet gondol egy bizonyos valakire. Aztán felgyorsulnak kissé az események: egyszer csak lerepül egy angyal feje, majdnem megölik Luce-t, tüzes hangulat kerekedik a könyvtárban majd meghal egy fiú, kivel Luce volt kettesben. A körülmények több mint gyanúsak, Luce gondolatban újra átéli azt a bizonyos éjszakát, erre pedig ő szinte magába roskad. Van jó hír is: úgy tűnik Daniel kezd kissé megnyílni a lány felé, ezt pedig Luce egyszerűen nem hagyhatja csak úgy veszni. Ebből kifolyólag rájön, hogy senki sem az aminek látszik, a Sword and Crossban mindenki álarcot visel és ha Luce nem néz be időben a maszkok mögé akkor könnyen az életét játszhatja el az e- és túlvilági pókerasztalon.

A véleményem pedig az, hogy ..... ez a könyv nem annyira könnyen értékelhető, mint azt gondolnánk. Elég összetett, alaposan végiggondolt történet, ami – legjobb tudomásom szerint legalább négy kötetes lesz, minek folytán dobja magát, hogy az első rész végén kissé csalódottak leszünk. És ez így is van, de erre még visszatérek.

A kezdet igen érdekes és nem lapos, gördülékenyen követik egymást az események. Onnantól kezdve, hogy annak a bizonyos angyalnak a feje lerepül kissé lelassul a dolog, és inkább lesz belőle „egyszerű” áradozós tini könyv mint paranormális romantika. Ez kb 70-80 oldalt vesz igénybe. Aztán a tüzes hangulat valóban feldobja kissé az olvasót és onnantól lendületesen megy az olvasói turnébusz a maga útján. Néhány kérdésre választ kapunk néhányra meg nem, de ami a legelképesztőbb BASSZUS az az, hogy újabb kérdések merülnek fel. Oly módon működik mindez, mint a mesebeli sárkány esetében, akinek fejét ha levágják kettő nő helyébe. Figyeli az ember a fogyó oldalak számát, és reménykedik, hogy Naaaa, legalább egy kis titkot áruljon már el ez a Lauren Kate vagy Kate Lauren és akkor már jók leszünk. A hölgy tulajdonképpen beint nekünk és röhögve leír még egy epilógust is, ami aztán ledöbbenti az olvasót, aki aztán felteszi a nagy kérdést: „Most akkor mi a bánatos fene van????” Hogy kellemetlenül érzem-e magam a miatt miután letettem a könyvet? Nem, sőt! Mivel szeretem a rejtélyeket (főleg ha jó köntösbe van csomagolva) ezért kíváncsian várom a második részt és igazán remélem, hogy abban már nagyobb hányadban lesznek a válaszok, mint a kérdések.

Lauren Kate stílusa nem rossz, sőt jónak mondható, és azt a kb. 80 oldalt leszámítva végigizgultam a könyvet. Amíg a munkában szorgoskodtam gyakran néztem a táskámra vágyakozó tekintettel, hogy bárcsak beleolvashatnék legalább csak egy kicsikét.

Tettem mindezt úgy, hogy a főszereplő lány Luce nem igazán nőtt a szívemhez. Kedves és okos, és jó szándékú, de túl könnyen adja meg magát az érzéseknek és csinál olykor magából tök hülyét. Daniel és Cam sokkal szimpatikusabb számomra a két fiú igen erős egyéniség lett, míg a lányoknál Arriane vezeti a bagázst. Penn is kedves de valahogy ő sem lett a szívem csücske.

Mindent egybevetve a sötét és komor hely, a fekete egyenruha, a misztérium és a rengeteg kérdés (például a ki kivel van) igencsak kellemessé teszik ezt a könyvet, bár én talán máshogy fejeztem volna be.

Ajánlom mindazoknak, akiknek bejött a Twilight bár igen erősen kiemelve jegyezném meg, hogy ez a történet sokkal sötétebb/gótikusabb az Alkonyatnál! Ajánlom a rejtélyeket és a szerelmet kedvelőknek is (bár itt helyenként kissé már idegesítő lehet). Nem ajánlom azoknak, akik utálják a nyitva maradt kérdéseket, mert itt egész labirintus fogadja majd! Egyébiránt nem vagyok naiv. Teljesen biztos vagyok benne, hogy itthon is vegyes érzelmek fogadják majd a könyvet.

És igen! A borító isteni!

Jöhet a második rész, vagyis a Torment.

Részlet a könyvből: http://konyvmolykepzo.chr.hu/wg3/files/download/10/fallen.pdf

2011-es komédiák/romantikus filmek, amiket várok

2011-05-25T05:47:00.000-07:00

Larry Crowne
Magyar bemutató: június 30.

Prom
Magyar bemutató: augusztus 25.

IMDB-n nagyon lehúzták, de az előzetese tetszik. :)

Másnaposok 2.
Magyar bemutató: május 26.

Förtelmes Főnökök
Magyar bemutató: július 07.

Szerelem kölcsönbe
Magyar bemutató: június 16.

Tudom, hogy ez inkább romantikus, de ahogy elnézem azért meg is mosolyogtat :)

What's your number?
Magyar bemutató: ?

Éhezők viadala film - az első kép

2011-05-19T14:34:00.000-07:00

És igen!

Befestették Jennifer Lawrence haját. Aggódtam kicsit, hogy meghagyják szőkének, de a filmkészítők nem kockáztattak. Az első kép már meg is tekinthető róla. Ezen a fotón már Katniss-nak öltöztették és sminkelték. Nem is akármilyen címlapra kerülhetett fel a kép: az Entertainment Weekly magazin tette ki, hogy elsőként tőle értesüljenek a rajongók a film jelenlegi helyzetéről.

Az újságban egyébként egy rövidke interjú is olvasható a nem régiben Oscar díjra jelölt színésznővel, aki jelenleg is napi több órát tölt egy íjász pályán, hogy formába hozza magát a forgatásra, ami hamarosan meg is kezdődik Észak Karolinában.

"Gary Ross [a rendező] még az Oscar-díj láz közepette megkérdezte tőlem, hogy hogyan élem meg az egész felhajtást. És akkor egyszerűen kibukott belőlem, hogy tulajdonképpen rongybabának érzem magam. Minden egyes nap ellepték a házam a sminkesek és a fodrászok, akik furcsa, kényelmetlen ruhákba passzíroztak és méregdrága cipőkbe bújtattak. Én pedig egyszerűen kikapcsoltam: felemeltem a karomat, hogy fel tudjanak öltöztetni és biggyesztettem az ajkamat, amikor ki akartak rúzsozni. Ekkor pedig mindketten elnevettük magunkat, mivel Katniss is pontosan így érzi magát a Kapitóliumban. Olyan lány ő, akit villámcsapásként ér a hirtelen jött ismertség. Pontosan tudom milyen érzés, amikor hirtelen feltámad az ember körül a nyüzsgés és azt szajkózza magában: Én nem tartozom ide!"

"Mikor felajánlották a szerepet, tisztában voltam vele, ha igent mondok örökre megváltozik az életem. Egész nap fel-alá járkáltam és próbáltam meggyőzni magam, hogy még nem késő, még meggondolhatom és visszaléphetek, hogy játszhatnék inkább független filmekben, hisz még nem is mondtam konkrét igent."

De mégis ki lenne képes hátat fordítani Katniss-nek?

"De imádom a történetet, és ha nemet mondtam volna, azt minden egyes nap megbánnám."

Miután aláírták a szerződést és hivatalossá vált a dolog, Suzanne Collins az írónő személyesen hívta fel telefonon, hogy tiszta szívből gratuláljon. Ezt mondta a színésznőnek: "Amikor igent mondtál, úgy éreztem, mintha mázsás súlyt emelnének le a vállamról."

Az újságnak ezen száma május 20-án jelenik meg Amerikában. Állítólag további részletek olvashatók benne a forgatásról.

A film amerikai bemutatója: 2012. március 23-ra várható.

Bree Despain: The Dark Divine - Fekete bárány

2011-04-26T02:02:00.001-07:00

Ezt a könyvet még 1,5 éve olvastam, az alább bemásolt szöveg pedig az értékelés amit a kiadónak írtam. (Néhány kiegészítés van benne csupán)

Nevünkben a sorsunk tartja a régi közmondás, ennek pedig Grace Divine a megmondhatója. Apja a helyi lelkész, bátyja a suli leghíresebb és legsegítőkészebb fiúja, így a figyelő szemek őt is állandóan lesik. Alapjában nincs is ezzel semmi baj, hisz Grace alapjában is segítőkész és jószívű lány. Türelmét azonban igencsak próbára teszi az új srác, akiről kiderül, hogy nem is annyira új. Graceben rengeteg vád, kérdés és vágy ébred egyszerre. Daniel volt a múltja, és csak rajta múlik, hogy a jelenje lesz-e. 3 éve egy szó nélkül ment el a fiú, miután a lány bátyja Jude talpig véresen és félholtan került elő. Azóta sem árulta el neki senki mi történt azon a véres éjszakán. Jude félti a húgát, Danielt látni sem akarja és megígérteti Grace-szel hogy nem keresi majd a fiú társaságát. De az ígéretek azért vannak hogy megszegjék őket, még ha mindezt jó szándékkal vezérelve teszik is. Daniel sötét és félelmetes titkokat rejt, amit Jude bár tudja mi az, mégsem hajlandó továbbra sem elárulni Gracenek. Daniel érkezése után mind az apja mind a bátyja furán kezd viselkedni, a belváros sötét részén pedig újrakezdődnek a régi sorozatgyilkosságok. Állítólag egy állat támadja meg az embereket… de hogy lehet az hogy nyugton volt Daniel visszatéréséig?

Habár Bree Despain elsőkönyves író mégis élveztem az egész könyv stílusát, sőt voltak benne olyan részek, amikre nem is gondoltam bele tudatosan az élet mindennapjai során pedig tényleg annyira hozzánk tartoznak.

Arról már ne is beszéljünk, hogy milyen klasszul titkolózik és váratja az embert, mert a rengeteg lehetséges mitológiai lény közül sokáig azt sem tudtam melyikről lehet szó a könyvben. Aztán pedig miután kiderült fennmaradt a kérdés: tényleg a fiú követi-e el a kérdéses bűncselekményeket vagy pedig van más is a városban? És ha igen akkor vajon ki lehet az? Merthogy nekem több tippem is volt. (Egyetlen egyszer szólja el magát valaki a könyvben, azt azért sajnáltam, mert ezáltal korán rájöttem ki lehet a kakukktojás, de azért így sem volt annyira egyértelmű.)

A vége kissé klisés, de megbocsátható, mert a logikája egész jó. De várhatjuk majd a folytatást, mert hogy így nem lehet vége a sztorinak az biztos. (Ősszel jelenik meg magyarul. eredeti címe: The Lost Saint).

Daniel és Grace közötti szerelmi szál kissé gyenge számomra. A barátságuk a múltból erősebben lett ábrázolva, mint a jelenlegi vágyódásuk egymás iránt (azt hiszem elsősorban több érzelmesebb párbeszédet vártam volna tőlük). Itt kicsit hiányérzetem volt, de ez is megbocsátható. Hadd jegyezzem meg továbbá azt is, hogy Grace az Alkonyatos Bellához képest jobban tapad a Földhöz a két lábával, mivel a természetes félelem megvan benne, ami a titok kiderülése után átjárja az átlagembert. Ebből a szempontból abszolút „hihetőbb” a lány viselkedése, bár voltak pillanatok, amikor még önmagának is ellentmondott.

Az, hogy minden fejezet előtt megtudjuk, hogy melyik napszakban és pontosan mikor történik az esemény furcsa, de egyáltalán nem zavaró, csak meg kell szokni. Ráadásul külön kis alcímeket is kapnak, ami sokszor elég találó.

A borító is megér egy hatalmas WOW-t! Tisztában vagyok vele, hogy már felhasználták másik könyvhöz is, (http://www.fnac.com.br/Imagens/Produtos/22/28325_1_5.jpg) de akkor is nagyon klassz. Abszolút figyelemfelkeltő és ebben a lilában ráadásul jobban tetszik. :)

És akkor íme a link ahol a kiadó által közzétett első 47 oldal olvasható:

http://konyvmolykepzo.chr.hu/wg3/files/download/10/darkdivine_hu.pdf

2011-es animációs/rajzfilmek amiket várok :)

2011-03-29T11:20:00.000-07:00

Csizmás, a kandúr
magyar bemutató: december 01.

RIO
magyar bemutató: április 21.

Bár ez 2012, de akkor is várom már :)
Jégkorszak 4
Szegény matkány :P

És bár először nagyon idegenkedtem a gondolattól, hogy a Hupikék élőszereplős film lesz... az előzetes és Barney Stinson meggyőzött! :)) Ez alapján, Törpapa, Törpilla, Okoska, Dulifuli, Hókuszpók és Sziamiaú is szereplő lesz.

Hupikék törpikék

magyar bemutató: augusztus 25.

2011-es fantasy/kaland/akció filmek, amiket várok

2011-03-26T08:08:00.000-07:00

2011 is nagyon ígéretesnek tűnik filmek terén (is). Egyre több akció és fantasy vár ránk. Ezek körül pár, amik felcsigáztak:

A három testőr.
magyar bemutató: október 15 (?)
Az előzetest elnézve merőben más megközelítése ez a Dumas regénynek.

Karib-tenger kalózai - Ismeretlen vizeken
Magyar bemutató: május 19
Jack Sparrow újra színre vitorlázik (imbolyog)

Hanna
magyar bemutató: június 09.

Super 8
magyar bemutató: június 16.

The Conspirator
magyar bemutató: ? (amerikai: április 15)

Forráskód
magyar bemutató: április 21

A pap
magyar bemutató: május 12

Ez az előbb kimaradt. Még pluszba beteszem :)
És bár valóban a pizsamába öltözött szuperhősöket nem szeretem (kivéve a már említett Batman) az istenek azért bejönnek nekem :P

Thor
magyar bemutató: április 28

És természetesen Harry Potter utolsó részének második fele

Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész
magyar bemutató: július 14.

Tényleg a romantikus műfajba tartozik Diana Gabaldon könyve?

2011-02-25T04:11:00.000-08:00

Őszintén: Diana Gabaldon-ról egészen tavaly novemberig nem hallottam semmit. Aztán Ildikó megemlítette, hogy ki fogjuk adni és nem lenne-e valami borító ötletem, mert az eredeti helyett valami mást szeretnénk. Ekkor olvastam utána és csakis ekkor tűnt fel az is, hogy ennek a könyvnek bizony elég tisztes rajongótábora van. A története mondjuk nem dobott fel, a kíváncsiságomat azért felkeltette.

Decemberben, amikor kikerült a könyv a polcokra, akkor értettem meg, hogy kisebb mértékben mint külföldön ugyan, de azért itthon is voltak már olyanok akik ismerték és szerették. Sok olyan bejegyzést olvastam, amiben örömüket fejezik ki, hogy végre magyarul is kapható, aztán pedig egyre másra jöttek a pozitív kritikák is olyanoktól akik – akárcsak én - akkor hallottak róla először. Ennek hatására persze az én várólistámon is előbbre került.

A legtöbbször felmerült indok, amiért azt mondták, hogy felfigyeltek a könyvre a Skót–Felföld és a történelmi leírás volt. Engem sem egyik, sem másik nem szokott vonzani, nem kapom fel a fejem, ha ezek a témák szóba kerülnek.

Akad még valaki, aki nem ismeri a történetet? Azok kedvéért akik még nem találkoztak vele, röviden leírom: Claire és férje Frank a festői szépségű Skót-Felföldön vakációznak az újra egymásra találás fényében, hisz a II. Világháború még csak nem olyan rég fejeződött be, ők pedig más-más fronton voltak szolgálatban. Claire mint ápolónő, Frank mint (… nos ez nem derül ki igazán, de utalás van rá, hogy olyan helyekre járhatott sokat, ahol tanácsos volt halkan osonni és meghúzódni). Frank a családfáját kutatja, melybe Calire-t is igyekszik bevonni, nem túl sok sikerrel. A nő figyelmét inkább a gyógynövények keltik fel, és ez az aminek köszönheti azt a bizonyos időugrást is. A szerencsétlen kis növény, ami felkelti mohó érdeklődését pont olyan helyen bújt ki a földből, ami egy kapunak bizonyul a XVIII. és XX. századi világok – pontosabban 1945 és 1743 - között. A józan ész eleinte persze meg akarja győzni Calire-t hogy ez csakis egy filmforgatás vagy amolyan hagyományőrző előadás lehet, de előbb utóbb szembe kell néznie a valósággal… csapdába esett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a körülményekhez képest egész biztonságos helyre kerül, és hamarosan egy második férjet is betudhat magáénak. Jamie más: kedvesebbnek, műveltebbnek és konokabbnak tűnik, mint a többiek. A nő hamarosan saját bőrén is megtapasztalhatja hogy mennyire, és az is előfordulhat, hogy már nem vágyik vissza annyira a saját idejébe.

Ahogy az írónő elképzelte Jamie-t
A képen Gabriel Aubrey látható
"megphotoshopolva"

Azt hiszem Jamie és Claire fogalom lesz a magyar olvasók között is. Annyian leírták már, de most megteszem én is. Fantasztikusan ír Gabaldon, így érezhetjük a kettejük közti kapcsot egyre erősebbnek, a környezetet egyre elevenebbnek és a veszélyt egyre sürgetőbbnek. Tetszett Claire hozzáállása a dolgokhoz, hogy nem volt képes egyik pillanatról a másikra oly könnyedén továbblépni, hogy erős tudott maradni és igazán veszélyes helyzetekben (legtöbbször legalábbis) képes volt a fejét használni és nem buta p*#@ módjára sikoltozni. Jamie pedig… elnézve Gabaldon egyik oldalán a képet, amit megosztott, hogy megmutassa hogyan is képzelte el Jamiet, nincs több kérdésem. Érthető miért volt a lányok kedvence a kastélyban. Pedig én nem is szeretem a vörös hajú férfiakat! Az egyetlen rész, amikor csúnyákat gondoltam rá, az az ominózus fenekelős rész volt. De ahogy Claire-t Sassenach-nak hívja (ami a többiek szájából inkább káromlásnak tűnik) nagyon kedves. Ejtsd: Szászenáh – az első sz-t kissé megnyomva, jelentése: idegen, nem skót, többnyire az angolokra mondták.

Jack Randall pedig főgonoszként valami újat domborított. Sokféléről olvastam már és sok kitalált szadistát láttam már filmeken is, de azt hiszem ő az, aki mindent visz.

Egyébként meg kell valljam annak ellenére, hogy nem vagyok nagy skót rajongó, engem is elvarázsoltak a tájak, a szokások (a házak alapzatába feláldozott embereket már tényleg túlzásnak érzem…) és a skót emberekből áramló erő. Meg kell hagyni, hogy Nancy Baxter könyve (ha másra nem is, erre jó volt) legalább megalapozta, hogy magam elé képzelhessem egy kicsit a skótok hazáját.

A Castlerigg-i Kőkör -ehhez hasonlít a könyvbéli is,
csak az egy dombon van

Diana Gabaldon első könyve ez, ami nem hétköznapi úton került kiadásra, ez pedig jó hír azoknak, akik blogolással kívánják a felfedezésüket elősegíteni. Úgy adódott egyszer ugyanis, hogy Gabaldon egyszer feltette egy fórumra könyvének azt a részét, amikor Jenny (Jamie húga) arról mesél milyen érzés is várandósnak lenni. Nem akarta megmutatni senkinek, nem akarta kiadatni (még egyetlen ügynököt vagy kiadót sem keresett fel addig) csupán így egyszerűbbnek találta elmondani saját gondolatait, hogy Jenny-t hagyta beszélni maga helyett. Egy, a fórumon szintén jelelevő írónak tetszett a részlet és megkérte, hogy küldje át neki az egész könyvet, majd felajánlotta hogy összehozza az ügynökével aki segíthet neki kiadót találni. Így is lett, a többi pedig történelem

És hogy hány részes ez a sorozat?

Egyelőre még maga Gabaldon sem határozott ez ügyben, jelenleg a nyolcadikat írja és azt mondja nem biztos, hogy ez a vége. Lehet, hogy lesz egy kilencedik is, de azt már most meg tudja mondani, hogy Claire és Jamie története 1800-ban fog végződni.

Hogy mikorra készül el az egésszel? Lássuk csak az eddigi részek kiadási idejét:

Outlander - Cross Stitch (U.K.) (1991)

Az amerikaiak kedvéért kellett Outlanderre cserélni a címet, mert nekik nehezen érthető lett volna a Cross Stich – ami egyébként egy öltés minta. Ezzel próbálta Gabaldon kifejezni, hogy Claire innen-oda-onnan-ide kerül. Így jön ki az X öltés.

Dragonfly in Amber (1992)

Voyager (1994)

Drums of Autumn (1997)

The Fiery Cross (2001)

A Breath of Snow and Ashes (2005)

An Echo in the Bone (2009)

Mostanában kb. 4 év mire elkészül egy rész. Ennek függvényében pedig 2013-ban várható a „talán” utolsó rész.

The Exile: az Outlander
"képregény" változata

És most egy kicsit a regény műfajáról, mert nem egyszerű a dolog: maga Gabaldon is azt állítja a könyve nem számít pusztán romantikusnak, mert nem felel meg azon kritériumoknak, amikben jelenleg a romantikus regényeket író szerzők könyvei születnek. És bár elnyerte az RWA RITA (egy romantikus könyveknek járó díj) díjat, mégsem jelent semmit. Ezt egyébként nem romantikus műfajú könyvek is megnyerhetik, amikben van szerelmi vonal. A díj odaítélése után egyébként sok író érzett késztetést, hogy támadja a könyvet és az írónőt, hogy nem tetszését nyilvánítsa ki amiért EZ a könyv nyert. Hisz az Outlander nem felel meg bizonyos romantikai „normáknak”… nem csupán a főszereplők kapcsolatával foglalkozik, a nő idősebb a férfinál (szentségtörés), hogy nem találkoznak már a legelején, hogy nem egyértelmű az elejétől fogva, hogy Jamie a főhős, hogy egyes szám első személyben íródott (újabb szentségtörés) és ami Jamie-vel történt a végén (amit egyébként az írónő bevallása szerint a legnehezebb rész volt, amit megírt)… és a nem bebiztosított happy end. A második rész megjelenésekor emiatt fenyegető levelek tucatjait kapta, mert mégis, hogy KÉPZELI, hogy úgy végződik a második rész, ahogy … ráadásul a harmadikra még egy évet várni kellett.

Tehát, ahogy az írónő is látja: könyve nem sorolható csupán egyetlen műfajba, ezért nem is szeretné, ha csak egyféleképpen néznének rá vagy értékelnék. Maga a kiadója is bajban volt az elején. A jogok megvétele után 18 hónapig azon töprengtek melyik műfajba is sorolják a könyvet… végül maradtak a románcnál, amibe Gabaldon beleegyezett, csak annyit kért, hogy ne Fabio vagy női mellbedobós típusú borítót kapjon, és ha netán sikeres lesz a könyv, akkor tegyék át a Fiction szekcióba. Telt az idő, a könyv siker lett, Gabaldon pedig érvényesítette óhaját, és kivetette a románc kategóriából a könyvet. Így egyébként jobban fogadták az olvasók is és az eladási számok nőttek.

Zene ajánlatom azoknak, akik szeretnek hangulatnak megfelelő dallamokat hallgatni olvasás közben: Loreena McKennitt. Bár nem csak kelta zenét játszik, abszolút beleillik a képbe. Én azóta is szívesen hallgatom az énekesnőt.

Elnézést a hosszú posztért. Tudnék még további infókat írni, de most már tényleg nem foglalom itt a helyet tovább. Hagyok még érdekességeket majd a második részre is, ami ha minden jól megy, akkor ez év végén megjelenhet.

Nancy Baxter: Mindörökké Norma

2011-02-21T03:26:00.001-08:00

Nem tudom mi van velem mostanában, de egyre inkább azt veszem észre, hogy a fantasy-ket kerülve most inkább a romantikus könyvek felé húz a szívem. Pedig nem vagyok az a chick-lit vagy romantika faló ember, most mégis valahogy jól esik ez nekem.

Igaz, véletlenül nyúltam erre a könyvre a könyvtárban, nem céltudatosan választottam, de a borító és a fülszöveg alapján a kezemben is hagytam.

Norma életére úgy tűnik már örökre rányomja bélyegét a középiskolai lét. Élete legemlékezetesebb éjszakája nem csak azért marad meg örökre a szívében mert akkor történt meg az a bizonyos nagy esemény, hanem azért is mert akkor lett végérvényesen az a lány, akit a „Jaj ne! Pont te?” kérdéssel illetnek. Innentől kezdve már nem is tud magára másképpen gondolni, csakis ezzel a jelzővel. Évekkel később, mikor Norma már felnőtt és házasságban él édesapja váratlanul súlyosan megbetegszi, még mielőtt meghalna elárulja Normának féltett titkát. Egy nagyobb vagyont sikerült félretennie nem törődöm édesanyja és felszínes nővérei elől, amit szeretne ha Norma használna fel és menekülne el a savanyú élettől. Norma egy, az apjától kapott kis plüss lunda madár segítségével kiválasztja Észak-Skócia egy kis szigetét (Orkney-szigetek) és útra kel. Előbb azmég megáll Londonban ahol új ruhatárra, frizurára és egy kicsivel több önbizalomra is szert tesz. A szigeten aztán megváltozik az élete, és a gondolkodása is. Már az első nap megismerkedik azzal a férfival (Brian-nel) aki örökre bevési magát a szívébe. Norma csak pár napra tervezte a látogatást, egyszer csak mégis azon kapja magát, hogy már a letelepedését tervezgeti…

Azon kívül, hogy megtudtam a puffin-t magyarul lundának kell hívni (érdekes, hogy előbb ismertem ennek a madárnak az angol nevét mint a magyart) egy varázslatos szigettel ismerkedhettem meg és ezt köszönöm az írónőnek. És bár Norma annyira nem nyűgözött le (szinte állandósuló alkoholizálása már kifejezetten irritált), mégis ellazulva olvastam a szigetlakókról és a rengeteg látnivalóról. Olvasás közben letelepedtem szépen a számítógép mellé és egymás után gugliztam a nevezetességeket és lestem meg a képeiket. Az pedig nem kérdéses, hogy a lundákat én is nagyon szívesen meglesném költés idején. Az írónő stílusában sincs semmi különös, vagy emlékezetre méltó, egyszerűen csak kikapcsol.

Skara Brae - ahol Norma többször is

eltöltötte az éjszakát

Fordítási hibák azért szépen akadnak benne. Például nem tudom, hogy a napéjegyenlőség mióta történik decemberben, ráadásul ezt többször is kihangsúlyozta… Brian dédnagymamáját simán nagymamaként tűntetik fel, aminek hála eleinte nem is nagyon értettem, hogy most akkor ki kinek a kicsodája, de aztán levezettem magamban szerencsétlen családfáját és szépen helyre tettem magamban.

Komolyan mondom csakis a leírások miatt kap ilyen sokat, 7 csillagot.

"Írók óvakodjatok a bloggerektől!" - ahogy ezt egy amerikai író látja

2011-02-11T14:06:00.000-08:00

Ahogy arról már a Moly-on is említést tettem, felháborodás lázában ég az amerikai könyves blogger társadalom.

Egy Sylvia Massara nevű író jól megmondta a véleményét a honlapján és egyáltalán nem kímélte a bloggereket.

Azért is volt számomra érdekes ez a bejegyzés, mert mostanában itthon is egyre többször akadok olyan posztba, amiben kifogásolják a bloggerek értékelését vagy éppen a nem tetszésének miértjét. Azt hiszem az eddigi legmegdöbbentőbb levelet Pöfivonat kapta, akit egyenes le "szívteleneztek" csak azért mert azt merte mondani egy könyvről, hogy csalódás volt számára. Pont neki mondták ezt, aki mindig igyekszik óvatosan fogalmazni és kíméletesen nem tetszést nyilvánítani. Nincs gondom azzal, ha valaki nem ért egyet azzal amit írtam a könyvről, de meg lehet beszélni anélkül hogy személyeskednénk vagy sértegetnénk a másikat.

Sylvia Massara egyébként szabadúszó, ha lehet ezt egyáltalán írókra mondani. Saját vállalkozásban adta ki könyveit. Az előtörténete az az eseményeknek, hogy jó pár blogos kereste meg azzal a kéréssel, hogy küldje el nekik könyvét és ők értékelik majd azt. Voltak nem tetszetős vélemények is közte, és ez volt az ami annyira megsebezte a hölgy lelkivilágát.

Íme a bejegyzésének fordítása. FIGYELEM! Ezek a sorok NEM az én véleményemet tükrözik, hanem Sylvia Massara-ét.

"Ma egy roppant kényes témában szeretnék felszólalni: a képzetlen kritikusokról.

Írókként egyszerre kell lenyelnünk a rosszat és a jót. Képtelenség arra számítani, hogy minden egyes alkalommal amint újabb könyvel állunk elő, kiváló kritikát kapjunk.

Ezt történt velem nem rég. Kaptam pár hitványnak nevezhető értékelést, melynek okán egy ideig szörnyen éreztem magam. Aztán rákerestem pár bestseller író kritikáira és rá kellett döbbennem, hogy ők is kaptak bizony pár rossz recenziót. Ezek az írók, akik ma már milliószámra adják el könyveiket tömegével kapták a lehúzó értékeléseket – de a jó kritikák messze túlszárnyalták a rosszakat. Szerencsére nálam is ez volt a helyzet. Akkor mégis miért hagytam hogy ennyire megviseljenek ezek a kritikák?

Nos, azok kedvéért, akik most kapcsolódnak a témába elárulom, hogy ezek nem hivatásos kritikusok voltak. Semmi objektivitás nem volt a mondanivalójukban. A posztjaikat igen szubjektívnek, némelyüket egyenesen rosszindulatúnak találtam. Nos, egyáltalán nem várom el, hogy mindenkinek tetszenek a könyveim, de ami igazán kiborít az az, amikor amatőr kritikusok használnak olyan kifejezéseket, mint a „kiszámítható” és „lapos” de nem pontosítják, hogy mire is értik. Nem hoznak fel konkrét példákat, hogy mit is értenek ezalatt.

Tehát mit is értenek ezalatt? A ti tippetek is van olyan jó mint az enyém. Példának okáért mégis hogy lehetne egy romantikus regény nem kiszámítható? A fiú találkozik a lánnyal, adott valamilyen akadály ami közéjük áll, aztán összejönnek végül pedig boldogan élnek amíg meg nem halnak. Hát persze, hogy kiszámítható! Erről szólnak a romantikus történetek. Vagy, elvárnák ezek a kritikusok, hogy tegyünk el valakit közben láb alól, hogy ne legyen kiszámítható? Amennyiben erről van szó menjenek és olvassanak thrillert vagy kerüljék a romantikus regényeket.

Ez az amiért óvom az írókat, hogy vigyázzanak az ilyen kritikusokkal. Ha felajánlanád a könyved, hogy írjanak róla recenziót, előtte szánj rá egy kis időt és nézz utána az illetőnek. Olvass bele korábbi kritikáiba. Nézd meg, hogy lehúzott-e már valakit. Bizonyosodj meg róla, hogy kritikáit tényekkel támasztja alá és objektíven véleményez. Én a keményebbik módon tanultam meg a leckét, mert nem folytattam kutatómunkát, ahogy azt kellett volna.

Az ilyen blogok szerzői gyakorta olyan emberek, akik egész életükben nem írtak semmit, kivéve talán a bevásárló listát. Legtöbbjük pedig olyan lelkes olvasó, aki azt képzeli magáról, hogy elég tudással rendelkezik ahhoz, hogy megkritizálja mások munkáját. Ezért aztán nagyon szomorú, hogy azzal a szeméttel, amit írnak megrondítják a kis költségvetésű sajtókampányok és a független írók imázsát.

Ezt üzenem hát nekik: ha képtelen vagy objektív kritikát írni és alátámasztani azt amit állítasz, akkor ne írj inkább semmit. És ha legközelebb olyan kifejezéseket használsz, mint a „kiszámítható” és „lapos” próbáld meg pontosítani, hogy mit is értesz alatta – már ha képes vagy írni róla. Kérlek tartsd szem előtt, hogy az írók nagyon keményen dolgoznak ebben az iparban és legkevésbé sincs szükségük egy szubjektív kritikákat író nagyokosra, aki képtelen bármi másra.

Most pedig Stephen King egy idézetével búcsúzom el kedves író társaimtól. Nem is olyan rég idézte nekem valaki és tényleg segített.: Képtelenség olyan könyvet írni, hogy mindenki örömét lelje benne, ezért aztán a saját örömödre írj. Köszönöm Mr. King. És kívánom az összes keményen dolgozó írónak, aki most a blogomat olvassa, hogy egy szép nap együtt nevethessünk a zsíros csekkel a kezünkben, amit az amatőr kritikusok finnyázásai ellenére sikerült kiérdemelnünk.

Amennyiben kritikus vagy és úgy érzed, hogy igazságtalanul bíráltalak, kérlek hidd el nekem, hogy nem ez volt a szándékom. Nagyon sok csodálatos és objektív blogos létezik és minden tiszteletem az övék.

Megjegyzés: minden kommentet töröltem ebből a posztból. Sajnálatos módon néhány hozzászólás olyan embereknek lett címezve, akiknek semmi közük sincs az aktuális bejegyzéshez. Mások zaklatását nem toleráljuk az AHA-nál."

Forrás: http://www.authors-helping-authors.com/2011/02/authors-beware-of-unprofessional.html

Ami meg az eredeti bejegyzését illeti kiderült, hogy nem is annyira eredeti... ugyanis kis keresgélés után ráakadtam egy blogra ahol bemásolták az eredeti értekezését az első 119 kommenttel egyetemben: http://www.bookloversinc.com/2011/01/this-is-original-transcript-of-authors.html

Az eredeti bejegyzés vége ez volt: "A hozzászólásokat szívesen veszem. Azokat a bloggereket akik úgy érzik, hogy méltatlanul krtizáltam Isten hozta a klubban! Most legalább már tudjátok hogy érezzük magunkat mi keményen dolgozó írók :-)"

Igyekeztem legjobb tudásom szerint fordítani, de nem lett tökéletes, mert nem akartam annyit ülni rajta... ezért elnézést kérek.

És, hogy mi az én véleményem?

Mint könyvesblogger (és muszáj most kiemelnem, hogy nem kiadói munkatársként írom e sorokat) az, hogy ez a nő kissé össze van zavarodva. Az elején még ő maga elismeri, hogy nem tetszhet minden mindenkinek majd szépen belebonyolódik ebbe a "nem hivatásos értsd: amatőr" kritikus témába és állandóan a szubjektivitáson lovagol... Azt egy pillanatig sem gondolja végig, hogy az olvasói is javarészt szubjektíven fognak az ő könyveihez állni, és abban a pillanatban amikor elmondják másoknak a véleményüket az ő könyvéről egyáltalán nem az objektivitással fognak foglalkozni. A blogok is ezen alapulnak, nem sokban különböznek a szóbeli ajánlásoktól, csak itt sokkal több emberhez juthatnak el a gondolataink.

Bár abban azért egyetértek vele, hogy a nem tetszett megfogalmazások lehetnének sokszor pontosabbak, hogy mi is az ami nem tetszett, de az összes többi levezetése úgy dülöngél ahogy van.

Szívesen megkérdezném tőle, hogy a kiadókat is - akiknek munkatársai valószínűleg nem írtak még a bevásárlólistán kívül "semmit" - ilyen amatőr társaságnak tartja-e? Ugyanis ők azok, akik eldöntik, hogy megveszik-e az ő műveiket vagy sem. Csodálkozom, hogy nekik még nem szólt be, hogy miért nem vették meg még egyik könyvét sem...

Tanulság? Számomra egyelőre az, hogy ahol könyvek jelennek meg és ahol bloggerek vannak mindig lesznek ilyen kis összezörrenések, nem magyar tulajdonság ez, máris világméreteket ölt. Vagy az egyiknek vagy a másiknak mindig fájni fog valami. Nem is gondolom úgy, hogy ez a közeljövőben másképp lesz, de az lenne az én tiszteletteljes kérésem, hogy mindezt kulturáltan beszéljük meg!

Mi a ti véleményetek?

Kiegészítés: közben rátaláltam még egy kis előéletre. Ezen a blogon: http://thebookbinge.com/2010/11/review-other-boyfriend-by-sylvia.html írták az egyik - az írónő részére - fájdalmas bejegyzést. A kommentelők között van egy Anonymus nevű hozzászóló is, aki hivatásos kritikusnak adta ki magát, és csak úgy áradozott a könyvről. Az egyik válaszban ezt írta magából kikelve: "Tán egy nap írók erről egy értekezést aminek ezt a címet adom: Az Isten irgalmazzon minket az amatőr kritikusoktól! Hm. Jaj bocsánat, csak nem szaroztam le a kis blogodat? Milyen kár..." Nos, arra már a többi kommentelő is rájött, hogy ki az az Anonymus... azt hiszem ezek után nem nehéz.

Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

2011-02-10T06:06:00.001-08:00

Pöfivonat (Christina) ajánlására vettem ki a könyvet, bár az is igaz, hogy égi jel is részt vett az akcióban, mert a könyvtár frissen visszahozott könyvei közül ez mosolygott rám legelsőként. Első reakcióm az Igen! Erre hívta fel a figyelmem Christi, a másik meg az hogy Ez tényleg ilyen vékonyka? Össz-vissz 173 oldal. Jellegzetes karcsúsága mellett igen feltűnő borító is jellemzi, amely nagyon szép piros és ráadásul ajtónyitó van rajta, amiket én is szeretek fényképezni utazásaim alkalmával. Kérdés nem volt, hogy ki is veszem, így hát hazavittem.

A történet valós eseményeken alapszik, bár nem minden úgy zajlott le a való életben, ahogy az itt írva vagyon (ezt az írónő blogjáról tudom) mert a vége teljesen máshogy alakult. De erről kicsit később.

Sóvári Mónika (a szerző) nagy lépést tesz meg: évekre elköltözik Sanghaj-ba a férjével és a két gyermekével. Mónika nem vonja keblére azonnal a várost, sőt eleinte igen idegenül viseltetnek egymással, de hamarosan megismerik a másik szépségét és innentől tartós szerelem bontakozik ki belőle. Igen furcsa, elborzasztó, meghökkentő és sokszor nagyon mulattató egy nyugati ember szemén keresztül ott az élet (milyen furcsa, hogy mi ott tehetős nyugatnak számítunk, míg mi itt a rongyos kelet vagyunk). Kóstolót kapunk a kínai gondolkodásmódból, a mindennapi viselkedésekből és különleges eseményekből/ünnepekből egyaránt. De nem csak a kínaiakat ismerhetjük meg itt, hanem az ott élő más nyugatiakat is és viszonyulásukat a város életéhez. A város- és emberkép leírása mellett azonban bölcseleteket is kapunk Mónika édesapja közvetítésében, amik kifejezetten feldobják az egész könyvet. Nem mintha alapjába véve nem lenne egy fantasztikus útleírás, de ezekkel a szösszenetekkel együtt már egy igazi lelki utazás mind kelet és nyugat oldalán. Nem csak arra ébreszt rá minket, hogy mennyire más ott az élet és a mindennapi gondok, hanem azt is megértjük, hogy amit addigi mindennapjaink során természetesnek vettünk hamar gondot okozhatnak nekünk, amint nem részesülünk kegyeikben.

Miután a könyv végére értem, kissé csalódott voltam. Nem a tartalom miatt, hanem az utazás rövidsége miatt. Olyan hamar eltelt az az idő amíg Mónikáék Kínában voltak, és én még sok minden szívesen olvastam volna róluk. Bánatomat enyhítette kissé a már korábban említett blog, és annak olvasgatása. Itt megtudtam például, hogy Mónikáék a könyv kiadásának idején még mindig Sanghajban éltek, hogy kik azok az előember nagyik, hogy a Feng Shui-t valójában föng svéj-nek kell ejteni, hogy a kertész valószínűleg egy megfigyelő ügynök és hogy a borítón látható ajtónyitót a szerző jó barátja Koczka Judit készítette és a Jade Buddha Templom főbejáratának kapuját díszíti. De még többet megtudhattam a Holdünnepről és a holland Vilmáról is (aki valójában Irma – hej! az a jó kis Flinstone család J). Nem csak a plusz információk miatt tartom fantasztikusnak a blogot – és ezúton szeretném megköszönni annak a bizonyos Miklósnak, hogy rávette Mónikát az írására – hanem azért is, mert nagyon sok szép fényképeket is kapunk. A hivatalos oldal címe, ahol a blog is található: http://szerelmemsanghaj.hu/#/fooldal

Egyéni meglátásom: ahogy olvastam a igen csak mélázásra ösztönző gondolatokat valamiért a Szex és New York jutott eszembe, amit eleinte nem értettem. Aztán rájöttem: bár Mónika sokkal okosabb, eredetibb és kedvesebb mint Carrie, mégis mindketten újságírók és olyan szemmel is nézik időnként az eseményeket. Hamar végiggondolják a történtek miértjét vagy annak lehetséges okait, majd megosztják azokat az olvasóikkal. Ezek után már csak egy lépés volt tovább képzelnem, hogy ezt a könyvet is felfedezi magának Hollywood és ebből is sorozatot fognak csinálni… de jó lenne! Ébresztő! Bilibe lóg a kezed! Tudom … de akkor is eszméletlenül jó lenne!

Ha valakit érdekel egy hosszabb beszélgetés az írónővel, akkor nézze meg az RTL klubnak ezt az adását, ami nem árul el sokkal többet a könyvnél, de arra mindenképpen kiváló, hogy ha valaki még nem olvasta, akkor felkeltse vele az érdeklődését.
http://www.rtlklub.hu/most/11339_portre_hogyan_dontenenek_ha_egyik_naprol_a_masikra_lehetoseg (A felvétel megtekintéséhez egy rövid és ingyenes regisztráció után kerülhet sor.)

Azon kívül, hogy nagyon szimpatikus volt Mónika édesapja, erős lett a meggyőződésem, hogy ha egyszer alkalmam nyílik elutazni Sanghaj-ba, egy percig sem fogok tétovázni.

Köszönöm még egyszer Christának és Sóvári Mónikának ezt a fantasztikus élményt!

Ui: amíg nagyban írtam ezt a recenziót Kőhalmi Zoltán mesélte el a Cool tv-n (immár százezredik ismétlésben) a pekingi kalandjait és a kínai emberekkel átélt élményeit. Mi ez ha nem megint egy újabb égi jel?

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

2011-02-07T17:13:00.001-08:00

A külföldi megjelenés idején elsősorban a borító miatt figyeltem fel rá és csak azután olvastam el a fülszöveget. Zombik! Na ne! A helyzet az, hogy nem igazán dob fel a téma. Ráadásul a leírás alapján igen erős a Falu utóérzetem támadt: elzárt falu, nem léphetnek az emberek az erdőbe, állandó őrség vigyázz a falulakók álmára stb… Minekután azonban úton útfélen az arcomba tolta magát a borító az interneten úgy döntöttem majd adok neki egy esélyt valamikor. Aztán Amadea blogján meglepődve ismertem fel az írónő nevét, és miután beleolvastam a posztjába egyértelművé vált, hogy itthon is megjelent. Szép csöndben, feltűnésmentesen, az én érzékszerveim útjából gondosan kitérve. Innen már csak pár hónap kellett és nekem is lett végül egy példányom belőle, aminek már nem kellett sorszámot tépnie és hamar terítékre került.

A történet alapja a fülszöveg elolvasása után elég hamar egyértelművé válik, de azért most kicsit mélyebben belemegyek a történtekbe: Egy világméretű járványnak köszönhetően az emberiség nagy része vagy zombi táplálék lett vagy átalakult zombivá, akik a zombi táplálékokat eszik… ha el tudják kapni őket. Ugyanis az a kis település ami eddig még ellen tudott állni az állandó zombi támadásoknak egy igen erős és hosszú kerítést vont a maga kis területe köré. Persze ez azért még nem jelent teljes védelmet, hisz azok a balgák akik túl közel mennek a kerítéshez hamar szaftos vacsiként végezhetik a zombik karmai között. Így járt régen főhősnőnk apja és most Mary édesanyja is. Nem hal bele a sérülésébe de a harapásnak hála hamar átalakul ő is, ezért hát kiteszik az erdőbe és sorsára engedik. Mary bátyját Jed-et nagyon megviseli a dolog és Mary-t hibáztatja. Ennek köszönhetően rá sem bír nézni a lányra. Ki is adja az útját, innentől pedig Marynek nincs más választása mint hogy a falu vezetőihez, a Nővérekhez csatlakozzon és az Úrnak szentelje egész hátralévő életét. Hamarosan azonban két látogató is felkavarja a kolostor mindennapjait, Mary pedig már nem képes belenyugodni a sorsába. Ezekután megszólal a rettegett sziréna, a zombik beszabadultak a faluba menekülni kell és jelenleg nincs más menekülési út, mint az ismeretlenbe vezető kerítésfolyosó, ami mindig is tiltott övezetnek számított… senki sem tudja hová vezet, hogy vajon biztonságos-e, de Marynek és a többi falun kívül rekedt embernek ez az egyetlen megmaradt esélye…

Rendben, először is kijelenthetem, hogy az M. Night Shyamalan féle Faluhoz nincs sok köze a történetnek. Hál’ Istennek! Sokakkal ellentétben nekem tetszett az a film, nagyon elgondolkodtató és hatásos végű, ezért borzasztó keserű szájíz maradt volna a számban, ha ez a könyv annak a történetét próbálja feldolgozni valamilyen formában. A tisztáson rekedt emberek és az erdőbe való belépés tilalmán kívül nincs más közös vonal. Itt vége szakad.

A történet agyon izgalmas és sokszor begyorsulnak az események. Olykor akkora volt már a feszültség, hogy a Jaj, ne már! felkiáltás kíséretében nem bírtam már a tűpárnát a seg… fenekem alatt és átugrottam pár bekezdést, hogy megtudjam megmenekülnek-e vagy sem! Utólag persze visszaolvastam hogy lemaradtam-e valami fontos információról, ekkorra már persze higgadtabban tettem mindezt. J Azzal együtt, hogy az izgalom faktor az egekben volt sokszor azért a vége felé már idegesített a sok „kövessük el ugyanazt a hibát” még egyszer dolog….

A másik ami (vagy inkább aki) az őrületbe kergetett az maga Mary volt. Olvastam valaki más értékelésében, hogy számára Jed volt a „fő-ántipátikus” ember, de számomra Mary vitte a pálmát. Mary akinek álma miatt többen is meghaltak. Mary aki csak saját magával törődik, és addig nem érti meg a másikat, amíg maga is nem kerül hasonló helyzetbe. Néha úgy éreztem, hogy pont annyi empátia szorult belé, mint egy muslincába. És pont olyan idegesítő is volt akkor mint szárnyas barátunk, a túlérett gyümölcsök idején. A legnagyobb hülyeséget a könyv végén követi el, ekkor már szinte gratuláltam neki, hogy alul tudta még múlni önmagát. SPOILER: ...miután ő maga rájön, hogy ha sarat ken magára nem tudják kiszagolni a zombik, van olyan okos, hogy a kitörésnél sem magát sem a bátyját nem keni be, hogy valamivel több esélyük legyen a túlélésre, és biztos, ami biztos a többieknek sem szól... SPOILER vége.

Ami roppantul bosszantott még az a vége. Kérdések tucatjai száguldanak a fejünkben, de választ persze egyet sem kapunk. Sőt! Az írónő a végére keményít be igazán, mert az útitársak egy részének sorsa homályban marad. Aki pedig a második rész megjelenésére vár, hogy válaszokat kapjon kissé csalódni fog. Ugyanis az nem egészen ugyanezekkel a szereplőkkel folytatódik. Sok év telt el addigra és a főhős az egyik mostani főszereplő lánya lesz. (Nem árulom el hogy kié J) Azonban nem bírtam ki és utána olvastam az interneten, hogy kapunk-e válaszokat a második részben. És bár a kíváncsiságomat kielégítettem, mégis szomorú lettem. Mert igen, akiről nem tudtuk biztosan, hogy meghalt-e, valóban odaveszett. Másik amit nem értettem benne: nagyon nagyon régóta ott vannak a faluban. Elvileg a zombiknak már nem is nagyon van mit enniük, mégis rengetegen vannak és sosem fogynak el. Na meg aztán ott van az a rész, ahol annyian nyomulnak az ajtónak, hogy betörik azt... a kerítésnél ezt miért nem így csinálták? Nekem ez nagyon erősen sántított.

Mindent egybevetve klassz kis könyv. Élveztem, de a zombik továbbra sem lesznek a szívem csücske. Kár, hogy Mary ennyire rányomta nálam a bélyegét (bár inkább én nyomkodnám az ő fejére) ez zavarta az összhatást, de betudom annak, hogy az írónő ennyire zseniális, és készakarva mutatta be a lányt ilyennek.

14 éves kortól ajánlanám, nincsenek benne annyira durva vagy véres jelenetek.

Tetszik majd azoknak is, akik odavannak élőhalott barátainkért, mert az üres tekintet itt is kísérti az embert, csattognak azok a fogak és nyúlkálnak ám azok a kezek.

Néhány szó a borítóról, bár nálam az angol vitte eddig a pálmát, azt hiszem a magyar átveszi a helyét. Az amerikai borítón lévő lány (a fekete hajú) nekem nem szimpatikus. Szerintem ez a baj. És tetszik még az itthoni kiadásban, hogy bár puhakötésű, mégis van benne kihajtható fülrész, ami még több információval lát el minket.

Kate Morton: Felszáll a köd

2011-01-24T06:05:00.001-08:00

Miután oly sokan dicsérték a könyvet és áradoztak a befejezésről, magam is úgy határoztam, hogy elolvasom.

Grace 98 évesen egy idősek otthonában tengeti napjait. Egy nap levelet kap egy hollywoodi rendezőtől, aki megkéri, hogy nézze meg következő filmjének díszleteit, mivel tudomására jutott, hogy évekig szolgált abban a házban, melynek szobáit próbálták rekonstruálni. Egy 1926-ban rendezett estély lesz a fő téma, melynek csúcspontja nem a pezsgők durrogtatása, vagy a csillámló tűzijáték volt, hanem egy híres költő halála, melynek két szemtanúja is volt. A két híres Hartford lány is végignézte az egészet: Hannah az elegáns, előkelő és okos férjes asszony, és Emmeline a bohó, életvidám parti királynő. Az egész vendégkört sokkolja a dolog, és hetekig cikkeznek az újságok a szörnyű eseményről. Senki sem tudja azonban mi vezetett a férfi tettéhez, miért vetett véget az életének. A két szemtanú pedig hallgat, még egymással sem beszélnek. Az egyetlen ember, aki még szólhatna az Grace. Már csak ő van életben, mégsem beszél, senkinek nem mondja el azt, amit tud. Bár évtizedek óta nem áll már a család szolgálatában, a családhoz való hűsége továbbra is hallgatásra bírja. De mégis úgy érzi, hogy legalább egy valakinek meg kell tudnia. Nem távozhat el úgy ebből a világból, hogy öntené ki a szívét legalább egy valakinek…

Két idősík: 1999 és a’10-es ’20-as évek. Grace szemén lehetünk tanúi az emberek és a társadalom változásának, hogy milyen hatással volt rájuk a háború, és annak befejezése.

Kate Mortonnak első könyve ez. Egyáltalán nem érződik rajta, sőt olyan mintha már több tucatot megírt volna. És a kifejezések is annyira simogatóak sokszor, hogy öröm volt a sorokat olvasni. A karakterek kivételesen elevenre sikerültek, főleg Hannah és Grace. És nem egy síkúak a szereplők. Ez is roppantul tetszett benne. Sokkal szimpatikusabb volt nekem a 98 éves Grace, mint a fiatal. De Hannah is egyre szimpatikusabb lett az idő előrehaladtával. De nem csak fejlődésüket kísérhetjük figyelemmel, hanem Grace fáradékonyságát is. Ahogy közeledünk a történet vége felé, ő is egyre fáradtabb és kimerültebb lesz és mindezt nem azzal, hozzák tudomásunkra, hogy Grace erről panaszkodna. A hangulata változik meg, a gondolatai lesznek egyre csapongóbbak… mesteri írás, komolyan mondom.

A vége pedig valóban megrázó, bár meg kell vallanom, annyira nem volt nagy meglepetés számomra. Hasonló végre számítottam (SPOILER: csak én a Emmelinera tippeltem SPOILER vége) mégis az az utolsó levél szíven ütött. Ha az nincs, akkor számomra nem lett volna „katarzis”, de ezzel a lépéssel még másnap is ezen gondolkodtam: mennyi apró dolog vezethet egy katasztrófához, amire abban a pillanatban még nem is gondoltunk volna.

Angol címből kettő is van, de az „igazi”, eredeti ausztrál kiadás címe a The Shifting Fog volt, amit a brit olvasók számára változtattak meg The House at Riverton-ra, mondván, hogy a köd szóról az angoloknak kellemetlen dolgok jutnak eszükbe. Mára már egyedül Britanniában 500 000 példányt adtak el, közvetlen a megjelenése után a sikerlisták élére került. A legnagyobb lendületet az angoloknál oly népszerű Richard and Judy műsorának köszönhette. És bár az írónő azelőtt nem járt Angliában, mégis fantasztikus leírásokat adott a környezetről és az akkori időkről.

Az egész hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Vágy és vezeklés című könyvre, amit meg is erősített bennem az írónő vallomása, melyet a könyv befejezése után olvastam: nagyon nagy hatással volt rá Ian McEwan könyve és a mai napig az egyik kedvenc regénye.

Minden pozitívuma ellenére maradt egy kis rossz szájízem. Néhány dolgot oly annyira hosszadalmasan ír le, hogy voltak sorok, amiket nemes egyszerűséggel átugrottam, mert türelmemet veszítettem, a történet haladását sietettem. De ilyen nem sok akadt, alig pár.

Nagyon tetszik nekem a magyar kiadás, bár a borítón fekete hajú a lány, Hannah valójában pedig szőke volt.