Kincses ládikó

WOW! Új kiadó a láthatáron!

2015-05-12T12:50:00.000-07:00

Igen, új kiadó bontogatja szárnyait a magyar könyvpiacon.

Első könyveik megjelenése Könyvhétre várhatóak, szám szerint hat.

Elsőként még New Adult Paradise néven tűntek fel nekem, amikor az egyik nemzetközi jogos brosúrát nézegettem (mert szoktam ilyet :) és a Bully sorozat magyar kiadójaként nevezték meg az előbb említett kiadót. Molyos kérdésemre sokan vonogatták a szemöldöküket, hogy vajon ki lehet az. Alig egy héttel később kiderült.

A kiadó hivatalos neve WOW és azon kívül, hogy mely könyvekkel terveznek nyitni nem sokat tudni még róluk. (Bár Adri könyvmolynak sikerült egy mini interjút készítenie velük, így azért kicsivel többet megtudhatni róluk. Olvassátok el, érdemes).

Első a sorban a Bully, amely kapcsán megakadt rajtuk a szemem.

Penelope Douglas - Szívatás (Fall Away 1.)

"Végre magyarul is olvasható Penelope Douglas nagysikerű sorozata, a Fall Away!

A nevem Tate. Valamikor ő is így hívott. Most viszont szóba sem áll velem. De békén sem hagy.

Régen a legjobb barátom volt. Aztán egyszer csak ellenem fordult. Mindennap megkeserítette az életemet. Elérte, hogy megalázzanak, kirekesszenek, pletykáljanak rólam. A szívatásai egyre kegyetlenebbé váltak, szinte belebetegedtem abba, hogy folyamatosan meneküljek előle. Még Franciaországba is elmentem egy évre csak azért, hogy elkerüljem.

De mostanra elegem lett a rejtőzködésből. Talán ő nem változott meg, de én igen. Itt az ideje, hogy felvegyem vele a harcot, és visszavágjak neki.

Többé nem hagyom, hogy terrorizáljon.

Harc, titkok, múlt és jelen. De mit hoz a jövő? Hova vezet Tate és Jared szenvedélyes kötéltánca? Minderre választ ad a sorozat első kötete."

Erre végül annyira kíváncsi lettem, hogy elolvastam angolul. Értékelés (remélhetőleg) hamarosan érkezik.

Moly adatlap

Cassia Leo - Fekete doboz

"Magával ragadó történet, tele titkokkal, rejtélyekkel és meglepő fordulatokkal.

Főszereplői megállíthatatlanul sodródnak egymás felé:

Egy 19 éves lány, aki meghalni indul Los Angelesbe, mert úgy érzi, képtelen tovább megbirkózni a betegségével és a múlt tragikus árnyaival. A családja semmit nem sejt a tervéről.

Egy 21 éves fiú, aki sötét titkokat rejteget. A lelkét nyomasztó terhek mégis szelíddé, szeretettel telivé tették. Keserű gondolatait csodálatos dalokban fogalmazza meg.

A Fekete doboz, amely nemcsak egy különleges dal, hanem egy könyv címe is. Ráadásul tényleg létezik egy fekete doboz, de senki nem tudja, mi van benne, és hol van a kulcs, amelyik nyitja.

Bár nem sejtik, ők hárman nem először találkoznak, de most a sorsuk elkerülhetetlenül, véglegesen összefonódik. Újabb és újabb titkokra derül fény, s a múlt rejtélyei lassan átadják a helyüket az elfogadásnak, a megértésnek… és végül talán a szerelemnek."

Moly adatlap

Calia Read - Szétcsúszva

"Naomi Carradine vagyok.

Hat hónapja még boldog voltam.

Egy hónapja diliházba zártak.

Tegnap Lachlan meglátogatott. Megcsókolt. És azt mondta, kezd elmenni az eszem.

Órákkal később Max belopózott a gondolataimba. Emlékeztetett arra, hogy nem vagyok őrült, és hogy szüksége van a segítségemre.

Néhány perce, amikor próbáltam összerakni a múltamat, még távolabb sodródtam a valóságtól.

És most… mindenki azt hiszi, megbolondultam. De tudom, hogy ő létezik, és kellek neki.

Te hiszel nekem?"

Moly adatlap

Egy magyar szerzővel is meglepnek minket. :) Nem rossz kezdet.
Duba Gábor - Szabadon foglak

"A nevem tudták, az arcom ismerték. De csak én tudtam, ki és mi van mögötte.

Csak azért illeszkedtem be mindenhol, hogy ne lássák, valójában kilógok a többiek közül. Másként gondolkodtam és másként láttam a világot, mint a többi 18 éves.

Egy nap mégis rátalált valaki a hozzám vezető útra. Mindent nekem adott, és aztán el is vette tőlem.

A sokkból megértettem, hogy minél több olyan pillanatot kell megélnem, amely éppen akkor jó, eltalál, felráz vagy rendbe tesz.

Minden ajtón benyitottam.

Fű, pia, menekülés, bulik és új barátok az életemben: egy domina, egy leszbikus lány és egy díler. Feszíteni akartam a húrt, nem féltem semmitől. Hajtott a kíváncsiság, meg akartam tudni, ki vagyok igazán.

És most itt van ez a férfi. Ideküldték nekem valahonnan, hogy elvegye az önkontrollomat, és cserébe megkapjam önmagamat.

Szinte az apám lehetne, és mégis… Tudok annyit róla, ami ahhoz kell, hogy még többet akarjak."

Moly adatlap

Kim Karr - Kötődés (Connections 1.)

"Végre magyarul is olvasható Kim Karr nagysikerű sorozata, a Connections!

Dahlia London lelkét apró darabokra törte egy kegyetlen tragédia. Úgy érzi, a szerelmével együtt a boldogságtól is búcsút kellett vennie. Örökre.

Hiába telnek az évek, a szomorúságot nem tudja maga mögött hagyni. Ám amikor megbízzák, hogy készítsen interjút River Wilde-dal, a The Wilde Ones zenekar frontemberével, akiért egy régi, véletlen találkozásuk óta titkon rajong, mindketten lángra gyúlnak. Minél több időt töltenek együtt, annál jobban elmélyül a kapcsolatuk. Dahlia végre elhiszi, hogy megtalálta a lelki társát.

A gyász és a folyton kísértő múlt azonban ismét a felszínre tör. Vajon elkezdődhet-e így kettejük közös jövője? Vagy az élet még tartogat elképzelhetetlen fordulatokat?

A sorozat különös történettel indul, tele fájdalmasan felkavaró és lüktetőn izgalmas dallamokkal, akárcsak az a kétarcú zenei világ, amelynek kulisszái mögé bepillanthat az olvasó."

Moly adatlap

Amanda Maxlyn - Mi lesz velem?

"Az élet olykor tréfát űz velünk.

Négy év óta mindenki csak a végzetes betegségben szenvedő lányt látja bennem.

De nem vagyok hajlandó sírni.

És feladni sem fogom.

Egy komoly kapcsolat a legutolsó dolog, ami mostanában szóba jöhet nálam, de a Parkerrel töltött éjszaka felforgatja a világomat. Ő kitartó, és tudja, mit akar. Engem.

Nem bánik úgy velem, mintha törékeny lennék.

Ám sejtelme sincs az igazságról, én pedig még nem állok készen arra, hogy bevalljam neki.

Mert mi van, ha ez mindent megváltoztat?

Tizenhét éves voltam, amikor az életemből tragédia lett.

Huszonegy, amikor rám talált a szerelem.

Aundrea McCall vagyok. Ismerd meg az utat, amit végig kell járnom."

Moly adatlap

Mindegyik könyv egyedi magyar borítót kapott. Egyelőre még vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban, nem nyerték el a tetszésemet, de van bennük valami figyelemfelkeltő. Meglátjuk majd, hogy milyenek élőben. Nem mondom, hogy kár volt az eredeti borítókért (lásd az alábbi képet) de még szoknom kell ezt a stílust azt hiszem. :)

Az eredeti borítók ugyanabban a sorrendben, ahogy fent is láthatóak. A csapat kakukktojása a magyar szerző borítója (természetesen).

Courtney Allison Moulton - Angelfire

2015-03-13T13:57:00.000-07:00

Egy régóta közlésre váró bejegyzést találtam a vázlatok között.
A benne foglaltakkal a mai napig egyetértek, ezért úgy döntöttem, megosztom veletek. :)

Volt időszak, amikor sokan áhítoztak ezután a könyv után, sok fórumon szembejött velem a borítója és a csillogó szempárok, akik megszerezték maguknak végre.
Gondoltam, ennek alapja is lehet, ezért egy idő után beadtam a derekam és elolvastam.

Tévedtem...

Először is lássuk a történetet:

A hamarosan tizenhetedik életévét betöltő Ellienek majdnem minden este rémálmai vannak. A gyógyszerek és a pszicho doki nem segítenek, az állandóan veszekedő szülei ellenben az őrületbe kergetik. Ráadásul egy ismeretlen jóképű fiú is feltűnik az életében, aki nagyon úgy néz ki ismeri őt valahonnan. Willként mutatkozik be és azt állítja, hogy már találkoztak. Születésnapjának estéjén újabb családi csetepaté a jussa ezért kimegy sétálni. Ezúttal nem csupán Willel találkozik (megint) hanem egy ijesztő nagyon is valóságos szörnnyel is. Will érintésére egy csapásra lángoló kardok jelennek meg a kezében és valahogy ösztönösen tudja mit kell tennie. Szúrás, vágás, döfés és máris megölte a hatalmas kutyaszerű valamit. Annyira kimerül mind testileg mind lelkileg, hogy ájultan esik össze. Reggel persze azt hiszi hogy újabb rémálom volt az egész. Másnap Will megpróbálja értésére adni, hogy ő nem egyszerű hétköznapi tinédzser, hanem egy nagyon ősi lélek, aki újra és újra reinkarnálódik, hogy aztán tizenhét éves korában igazi démonvadásszá „ébredjen”. Továbbá azt is közli vele, hogy rémálmai nem csupán álmok, hanem emlékek korábbi életeiből, ő pedig azért van, hogy őt védelmezze mindenáron. A lány persze nem hisz el ebből semmit, és konkrétan megkérdi tőle, hogy mit szív. Lassacskán azonban kénytelen belátni, hogy amit annyira kerülni akar mégiscsak valóság, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az újabb és újabb támadások ellene. Lassacskán újra emlékezni kezd, de ahogy Will mondja még sosem telt el ilyen sok idő két újjászületése között, ezért megy lassan neki. Annyit azonban már tud, hogy az égiek küldték őt, hogy megvédje az embereket a lélek- és testzabáló démonoktól. Közben pedig tudomásukra jut, hogy az ellenség vezére Bastian sokkal jobb tervvel állt elő, mint a puszta megöletése a lánynak, ezúttal olyan valamit keresnek, ami a lány lelkét fogja elpusztítani, így nem lesz képes generációról generációra öldökölni őket.

Nos, az eleje nagy zagyvaság. Állandó képváltás van: az egyik pillanatban a harcos Ellie a másikban a nyafogó tizenéves, aztán megint az évezredes bölcsességgel bíró Ellie majd megint a nyegle tizenéves. Komolyan néha a hajam téptem tőle. Will nagyon szimpatikus de ugyanakkor roppant távolságtartó is az elején. Azt akarja, hogy Ellie magától emlékezzen a válaszokra, és ne neki kelljen elmondania őket. A lány apja egy idegbeteg ősbunkó az anyja pedig alapból jó fej, de amúgy elég akaratgyengének tűnik. A barátai jó fejek, különösen legjobb barátnője Kate, de túl sokat beszél olykor a csaj.

Írói stílusra semmi különös, a párbeszédekkel viszont elégedett voltam, fiatalos és olykor humoros. De a küzdő jelenetek… jesszus. Azokat át kellett sokszor ugranom mert unalmasak voltak. Általában ugyanaz történik

támad a démon
Ellie lefagy
Will a védelmére kell
Will megsérül
Ellie ettől észhez tér és kaszabol egy kicsit a démonon
Amikor a démon megsérül Ellie a fiúhoz szalad
Amíg azt vizsgálja magánál van-e, hátulról elkapja a démon
Ez a pont olykor változik: vagy a fiú szedi össze magát vagy a lány és végül legyőzik az ellenséget.

Nem sok fantázia küzdésügyileg. A harmadik alkalommal már kifejezetten idegesítő volt. Ez az állandó "Normális tinédzser akarok lenni!" hiszti pedig szintén az agyamra ment. Ha annyira kezd önmagára ébredni, akkor nagyon valószínűtlen, hogy ennyire ne lenne tartása (főleg ha azt vesszük alapul, hogy ki is ő valójában)
.

Úgy a könyv 70%-nál kezdenek beindulni a dolgok, akkor már tudni akartam a végét is. Itt mintha belelendült volna az írásba is az írónő, mert egyre gyorsabban történtek az események is. A végére kiderült, hogy Ellie nem más SPOILER! mint maga Gabriel arkangyal, ami azért jócskán dobott a végén, meg az is hogy Will végül szerelemet vallott és ugyanazzal a mozdulattal közölte is vele, hogy nem ér többet hozzá „úgy”, de sajnos keserű szájíz maradt bennem az egésznek a bevezetőjéből.

Rosszul felépített legenda, hiányos magyarázatok, idegesítő főszereplő és sok ellentmondás, számomra ez maradt meg az egészből.

Maria Semple - Hová tűntél Bernadette

2015-03-06T13:51:00.001-08:00

Régóta szemeztem vele, mert nagyon jó értékeléseket kapott mind a Molyon (85%), mind a Goodreadsen (3,92 – és több, mint 144 ezren értékelték). Így amikor megláttam a könyvtárban, nem volt kérdés, hogy hazajön velem. (Mondjuk gyanús volt, hogy három példány is van belőle a polcon, de ennek oka csak olvasás közben nyert értelmet számomra).

Fülszöveg:

A hírhedt BERNADETTE FOX: A Microsoft csodagyermeke, Elgie Branch számára vidám, friss, tehetséges és kissé zűrös feleség. Az iskola előtt várakozó anyatársak szemében: fenyegetés. A tervezőmérnökök számára ő az építészforradalmár. A 15 éves Bee legjobb barátja, vagy egyszerűen csak: anyu. Egyszer csak fogja magát, és eltűnik. Beenek a világ végére kell utaznia, hogy megtalálja. A Hová tűntél, Bernadette? kötelező olvasmány, ellenállhatatlan, mélyen megindító könyv a helyét nem találó zseniről, anya és lánya szerepéről a világban.

Lássuk a csekklistát:

A vidám, friss stb feleség: (ez a múltra igaz, a jelen egészen más)

Fenyegetés a többi szülőre: (nem annak élik meg, hanem egy magát minden alól kivonó, orrát magasan hordó nőnek látják)

Építészforradalmár:

Legjobb barát, anyu:

Eltűnik:

Világvégére utazás:

Borító: „Harsányan mulatságos, társasági komédia.”

Talán álmomban. Inkább az harsányan mulatságos, hogy valaki ezt képes volt ráírni. E mellé millió -et is be tudnék tenni, annyira nem találta el a könyv hangulatát. Sehol egyetlen mulatságos jelenet sincs benne. Sehol.

Bernadette személye érdekes, ez a legjobb kifejezés, amivel illetni tudom. Se nem szimpatikus, se nem ellenszenves egyszerűen csak úgy van. Bernadette tipikusan az a típusú személy, akinek megismerése után nem enne a csillapíthatatlan vágy. Sőt! A könyv ¾-re már eljutottam odáig, hogy bárhová is kapkodta el Bernadette a lábait, nem érdekel, felőlem ott is maradhat. Semmi hiányérzetem nem volt, egyedül a lányát sajnáltam az egész történetben, számomra ő volt az igazi főszereplő. Sajnáltam szegényt, az apja smemit sem tud róla, az iskolatársai és azok szülei az anyja miatt sajnálják, az egyetlen barátnője nem épp a szellemi vagy lelki erejéről híres és hát az anyja… SPOILER! Képes lenne a fogát kihúzatni, csak hogy ne kelljen a lányával egy olyan tengeri útra elmennie, AMIT MEGÍGÉRT NEKI! + Egy vadidegennek kiadja az összes személyes adatát. Mind a sajátját, mind a családtagjaiét. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire naiv vagy szimplán hülye. SPOILER vége.

Az elbeszélés módját sokan dicsérik, mert hogy mennyire egyedi…

Egy könyv, ami levelezések, e-mailek és más dokumentumok útján mesél el egy történetet. Hol is láttam már ilyet… hol is, hol is?

Talán itt:

Ebben a regényben Rosie és Alex barátságáról, szerelméről szól és a levelezéseikből megtudhatjuk, hogy ők ketten hogyan evickéltek végig a külön töltött idejükben.

Összehasonlítás végett: az Ahol a szivárvány véget ér 2004-es kiadás (az eredeti, első) és a mi drága jó Bernadette-ünk 2012-es. Részemről ennyit az eredetiségről.

Voltak benne elméleti bakik is. Például a mai napig nem értem, hogy SPOILER miután a szomszéd elküldte a levelezéseit, azután is küldte a többit? Mert azután keltezett levelek is bekerültek a könyvbe. Például, amit a férjnek írt a szomszédasszony. SPOILER vége.

A lezárása sem ragadtatott el igazán. Hol a rendes befejezés? Mi történt azután, hogy SPOILER Bernadette visszatér. Egyben marad a család vagy elválnak, mert apa máshová is elhintette magját? SPOILER vége.

A magyar kiadásról kiegészítésként (mert ez is nagyon sokat rontott az olvasás élményéből) még pár szó. Nem ismertem az eredeti szöveget, de voltak olyan sorok, ahol hatalmas kérdő- és felkiáltójelek villogtak lelki szemeim előtt. Így aztán utánanéztem pár helyen…

Jazz hand

Angol: „Everyone in the audience started raising their arms halfway up and wiggling their fingers like they were doing jazz hands.”
Magyar: „Az emberek fölemelték a kezüket, és úgy kígyóztak, mint egy Jazz koncerten.”

Ahhhaaaammmm. Ez itt (jobbra) a Jazz hand... semmi köze a Jazz koncerthez.

Forrás:
http://www.mariasemple.com/
whered-you-go-bernadette-praise/

Angol: „Also, she was clutching a fancy purse with one of her silk scarves tied to it”

Magyar: „A kezében valami furcsa erszényfélét szorongatott, szokásos selyemsálai egyikével átkötve.”

Semmi átkötés és semmi furcsa erszény... a fancy jelen esetben puccos/drága és az átkötés, rákötés! (Balra az írónő honlapjáról Bernadette...)

Bandana vagy kendő

Angol: „Kennedy had put the HANGOVER bandanna on. “What?” she said, and crossed her eyes. I shoved her.”
Magyar: „Kennedy felvette a MÁSNAPOSOK feliratú szalagot. – Mi van? – kérdezte és hunyorított. Ellöktem.”

Hát a fejkendőt csak így leszalagozni, nem semmi és a bandzsítás mióta hunyorítás?

Csak pár példa, amiért megtorpantam olvasás közben, nem volt kedvem mind kijegyzetelni, nem ért ennyit ez a könyv.

Sajnos egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy az írónő más regényét is olvassam ezek után. :(

Nem tetszett, egy olvasásnak elment (bő lével) de én részemről nem ajánlom senkinek.

Szergej Kuznyecov – Pillangóbőr

2015-01-08T08:29:00.003-08:00

Mielőtt nekikezdenék az értékelésnek, mindenképpen fontosnak tartom megjegyezni, hogy kapcsolatom az orosz irodalommal egyáltalán nem mondható zökkenőmentesnek.

Kölcsönös ellenszenvünk már az iskolában megkezdődött, az irodalomórán feladott kötelezőkkel. Finoman szólva nem sikerült egymás hullámhosszára hangolnunk. Betudtam ezt annak, hogy a kötelező olvasmányokat igazán kevesen szeretik meg, ezért később, már felnőtt fejjel adtam neki egy újabb lehetőséget a Mester és Margarita köntösében, de ez sajnos ismét kudarccal végződött, befejezni sem tudtam a regényt. Újabb pár év elteltével gondoltam egyet és megpróbálkoztam immár a fiatalabb generációval, ezért egy könyvtári túrám alkalmával hazavittem magammal a Metró 2033-at. Sajnos ezt sem sikerült befejeznem. "Ez már nem mehet így tovább, olyan sokan meglelik az orosz irodalom szépségét, nem hiszem el, hogy nekem nem sikerül?!” felkiáltással kaptam le a most szóban forgó regényt a könyvtár polcáról.

Hogy sikerült-e megkedveltetnie velem az orosz irodalmat? Sajnos nemleges választ kell adnom. :( De hé! Azért akad némi haladás is! Egészen a végéig, az utolsó betűig sikerült átrágnom magam rajta! :)

Előreszaladtam, pedig nem akartam. Lássuk tüzetesebben, hogy miként éltem meg a könyvvel töltött pillanatokat.

Először is a fülszöveg:

„Napjaink legzseniálisabb orosz írója” – Arturo Pérez-Reverte Veszélyes, perverz, sokkolóan orosz.

Xenia egy kicsi, de befolyásos online újság szerkesztője. Hogy lenyűgözze főnökét és beindítsa a karrierjét, kockázatos lépésre szánja el magát: nyomába ered a Moszkvát rettegésben tartó kéjgyilkosnak.

Egy gondosan megtervezett weboldal segítségével akarja csapdába csalni az ismeretlen tettest. A site rövid idő alatt meglepően népszerűvé válik, és meghozza a várva várt elismerést Xénia számára. Csakhogy a lányt hamarosan teljesen rabul ejti a virtuális valóság, ahol kielégítheti a legvadabb perverzióit is. Hamarosan szembe kell néznie legsötétebb titkával: valójában azért érdekli ennyire az ügy, mert ellenállhatatlanul vonzza a gyilkosságokban megnyilvánuló kegyetlen szexualitás. Egyre inkább az ismeretlen tettes megszállottjává válik, amitől veszélybe kerül a törékeny egyensúly élete két része között. Mindeközben a gyilkos érdeklődése is felébred a lány iránt. A fiatal orosz író sokkoló thrillere hazájában kultuszt teremtett. Kendőzetlenül bemutatja, hogy az online világ szabadsága a legelvetemültebb aberrációknak is teret enged.

Fülszöveg csekklista.

Napjaink legzseniálisabb orosz írója:

(Sajnos nincs viszonyítási alapom, ezért erről inkább nem nyilatkozom :P)

Perverz

Sokkolóan orosz

Veszélyes (és egyáltalán: mit értenek pontosan ezalatt? Mire nézve veszélyes?)

Kultuszt teremtett (Sajnos erről sem tudok nyilatkozni)

A borítón olvasható „Perverz. Sokkoló. Orosz.” megjelöléssel egyet is értek meg nem is, a sokkoló helyett az undorító megjelölést adtam volna neki, de akkor valószínűleg nem sokan vették volna la a polcról.

A történet lényege szerepel a fülszövegben, erről nem csavarnám tovább a szót, inkább egyből az írói stílusra és a szereplőkre térnék.

Az írói stílus igen … érdekes. Fura. Eredetinek induló, a saját súlya alatt összeroppanó történetvezetéssel. Mit is értek ez alatt? Kitalált egy valóban nem mindennapi alaptörténetet (nem a sorozatgyilkosságra gondolok, hanem arra, hogy a legtöbb ember számára igen bizarr szexuális kielégüléseket kereső emberek milyen módon gondolkodnak, hogyan élik meg ezt a mindennapokban). Kreált hozzá egy nagyon érdekes csavart is, aminek a végén kellett volna sokkolnia (ez sajnos nem jött össze).
Az egész valahogy mégsem működött mert:

- A szerző túlbonyolította. Xénia visszaemlékezéseinek a fele is bőven elég lett volna. Elég hamar megérti az olvasó, hogy milyen a családi háttere, mióta tudja, hogy neki mások a szexuális fantáziálásai, és azt is elsőre megértettük, hogy mennyire nehéz olyan szeretőt találnia, aki nem csupán testileg képes őt kielégíteni, de a világát is megrengeti. Elsőre is értettük, köszike.

- A mellékszereplők olykor túl nagy teret kaptak, és akkor sem hallgattak el, amikor nagyon nem volt kíváncsi rájuk az ember. Olja elmélkedései a közte és Xénia közti korkülönbségről (a ki kinek a lánya lehetne számolgatása oda vissza hosszú sorokon át) Alekszej szerelmi - nem szerelmi rohamai és más hasonló életérzésektől komolyan a könyv pihentetése utáni vágy fogott el.

- A szerző költői önkifejezési rohamai közben olykor igen érdekes kifejezések születtek. A legmeghatározóbb és legemlékezetesebb mind közül: „[…] minden hónapban beszívom meg nem született gyermekeink illatát, amikor eltávoznak a feleségem öléből.” WTF. Menstruációt ilyen szánalmas módon még nem írtak körbe. Ráadásul mindjárt két különböző férfikarakter is láthatóan megtisztelve érezte magát, hogy ezt megoszthatta velünk. Valahogy nem érzem a meghatódottságot.

- A túlzott titoktartás. Mindent a nevén nevezett az író, egy nevet mégsem volt képes kitalálni, hogy bizonyos esetekben ne csupán a kínos „ki nem mondom a nevét” epizódok tanúi lehessünk. Ha képes volt egy beteg fantáziálását a kínzásokról és a halálról nevén nevezni, és akkor sem szégyellte magát, amikor azt ecsetelte, hogy ki, hol és mennyi ideig veri ki magának, akkor mi értelme volt a nagy és félelmetes orosz „üzletember” homályban tartásának, amikor az illetőről a szereplők egymás között sem suttogva beszélnek? Semmi. Nem lett tőle sem titokzatosabb, sem ijesztőbb. Mégsem Voldemortról van szó az ég szerelmére!

- A nézőpontváltások zavaróak. Értem én, hogy a csavar miatt úgy érezte szükség van rá, de amikor folyamatosan más hangon szólalnak meg a szereplők az már kifejezetten zavarra ad okot. Az egyik pillanatban még E/1-ben, majd E/2-ben mesélnek az embernek csak azért, hogy mindezt felváltsa az E/3. Ez számomra nem művészi. Nagyon nem. A sorozatgyilkos jellemzően E/1-ben mesél nekünk, ez eddig rendben van. „Alapjában véve mulatságos kép ez. De nekem egyáltalán nem volt kedvem nevetni.”
Más karakterek viszont csaponganak, íme példának okáért Alekszej/Ljosa:
E/1 „Roppant egyszerű megcsalni a feleségem. Különösen mivel kötetlen munkaidőben dolgozom.”
E/2 „Már két hete, hogy mindennap leveleztek és beszéltek ICQ-n, de Xénia két barátnőjét most látod először.”
E/3 „Ljosának egyre gyakrabban támadt az az érzése, hogy az emberek többsége egyáltalán nem akarja, hogy felnyissák a szemét.”

De ugyanez érvényes Oljára és Xéniára is. Azt már ne is feszegessük, hogy a „fejezetek” olykor csak egy ember szemszögéből íródtak, máskor akár egyszerre kettőéből is. (Ilyenkor legalább rendre E/3-at használt szerző barátunk, de olykor előfordult az is, hogy nem bírta tovább és ugyanazon fejezeten belül váltott és E/2-ből E/1 lett de előfordultak más kombinációk is).

A karakterek legalább megkülönböztethetőek. Mindegyiknek különálló személyisége van (fentieket alapul véve azt mégsem mondhatom, hogy saját hangja van…) ha nem írnának nevet, akkor is tudnánk kiről van éppen szó, ebben mindenképpen erős volt a szerző. A problémám inkább az volt, hogy egyetlen szereplő akadt csupán, aki úgy ahogy képes volt belopni magát a szívembe, ez pedig Olja. Az állandó számolási kényszert érző és tulajdon bátyjától érkező megalázó kijelentéseket elviselni képes nő volt még a legnormálisabb az összes szereplő közül. Igazi felfrissülés volt. Durva, nem igaz?
A történet és a leírás alapján egyébként könnyen gondolhatnánk, hogy az oroszok nagyon érdekes értékrendekkel rendelkeznek és szinte mindenki beteg fantáziálgatásban szenved. De lehetséges, hogy mindezt csak azért éreztem így, mert egy éven belül ez volt a második olyan könyv, amiben orosz sorozatgyilkosról olvastam (az első, a 44. gyermek ráadásul igaz történeten alapul) de igen sokszor felmerült bennem még az X polgártárs című film is (szintén valós események alapján készült) ami egy idő után értelmet is nyert. Az X polgártárs ugyanis Csikatilo elfogásáról szól, aki (mondanám, hogy hírhedt kéjgyilkos volt, de a Szovjetunióban tagadták a sorozatgyilkosok létezését ugyebár, így aztán szinte senki sem tudott létezéséről jó sokáig) a Szovjetunióban öldökölt és többször felemlegetik a nevét a könyvben.

Többször megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, de a bennem élő dac nem engedte. Jó 1 hónap kellett hozzá, de a végére jutottam ennek a 464 oldalas ~~gyújtósnak~~ könyvnek. A körülményeket figyelembe véve ez igen gyorsnak számít, de minél hamarabb túl akartam esni rajta, hogy végre valami normálisat is olvashassak.

De hogy valami kedveset is mondjak: a magyar kiadás borítója nekem nagyon tetszik. Szerintem veri a nemzetközi mezőnyt, lényegre törő és a történet sötét hangulatához tökéletesen illeszkedik.

Balról jobbra: amerikai, orosz, horvát, német

Most álljunk meg egy pillanatra és merengjünk el kissé az amerikai borítón olvasható szövegen: "Oroszország válasza a Bárányok hallgatnak-ra... szokatlanul remek thriller." Halljátok ti is? Ideáig elhallatszik Thomas Harris röhögése. Egy lapon sem lehet említeni a kettőt, borzasztóan nagy különbség van az undorkeltés és a sokkolás között. Thomas Harris az utóbbi mestereinek egyike. Szergej Kuznyecov pedig érezhetően próbál felkapaszkodni a szekérre, de ez egyelőre még nem sikerült neki.

Nem ajánlom senkinek.

Ezúttal is csalódás ért, most sem sikerült meglelnem a csodát. De még elszánt vagyok. Nem adom fel.

Új év, új kezdet

2015-01-05T07:52:00.000-08:00

Régóta nem került már sajnos friss a blogra. Az élet úgy hozta, hogy most átszerveződik kissé az életem és tervezem, hogy visszatérek a blog világába.

Ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor ezentúl sokkal többet fogok tudni jelen lenni, több mindent tudok megosztani veletek.

Addig is, Boldog Új Évet így utólag is.

És....

:))

Jacqueline Winspear – Maisie Dobbs

2014-03-23T01:27:00.001-07:00

Miért is kezdtem neki? A hátoldala szerint Agatha Raisin és a Downton Abbey rajongóinak ajánlják ezt a könyvet, én pedig mind a kettőt szeretem, tehát én kifejezetten célközönségnek számítok. :)

Fülszöveg:

M. Dobbs Üzleti és Magánnyomozás – hirdeti a vadonatúj réztábla egy lerobbant londoni ház kapuja alatt. Az első ügyfél, aki becsönget, igencsak meglepődik, ugyanis az arisztokrácia köreiből melegen ajánlott iroda nyomozója csinos, harmincas nő.

Az eszes, érzékeny Maisie, az emberi természet éles szemű megfigyelője, akiben ott szunnyad a jövő meglátásának különleges képessége, egy utcai zöldségárus lánya, és tizenhárom évesen már kiscselédként dolgozott egy főnemesi család házában. Ám tehetsége és munkaadójának támogatása bejuttatja a cambridge-i egyetemre. Az első ügye kapcsán szövevényes, sötét titkok hálójába bonyolódik, és kénytelen szembenézni a saját múltja démonaival is.

A Downton Abbey és az Agatha Raisin sorozatok rajongóinak ajánlott lebilincselő detektívregény-sorozat első kötete olyan zseniális és szerethető karaktereket vonultat fel, akiket az olvasó tüstént a szívébe zár, sőt a barátjává fogad.

Maisie, Maisie fejtörést okoztál nekem.

Kezdjük azzal, hogy az olvasás igen lassan ment. Eleinte nagyon érdekes karakternek találtam főhősünket, de a sok visszautalgatás általunk nem ismert múltbéli eseményekre (amelyekre csak nagyon lassan derült fény) nem éppen kíváncsiságom ingerlését érte el. Többször is azon kaptam magam, hogy a figyelmem elkalandozott és valami máson kezdtem el gondolkodni, ilyenkor pedig jobbnak láttam a könyvet félretenni és pihentetni.

Nem olyan lett, mint amire számítottam. Kétségtelen ugyan, hogy van benne némi Downton Abbey szerűség, és egy nyomozó hölgy is, tehát picit valóban mondhatni egy Agatha Raisin benyomást, de előbbi számomra nehezen volt összeegyeztethető ezzel a történettel, utóbbiból pedig elég kevés volt. :(

Lady Rowantől nagyon szép dolog volt, hogy felkarolta Maisie-t, de a könyvből számomra homályos maradt, hogy miért tette. A nagy elhatározása, hogy segít az alatta jóval alacsonyabban lévő osztályba tartozókon, nem volt elég kiindulás számomra. Miért csak Maisie? Miért pont ő?

Aztán ott van maga Maisie. Nem sikerült még teljesen megértenem őt, azt érzem, hogy hatalmas tudásvággyal rendelkezik és nagyon érdekli őt az emberek motivációja, de ezt nem éreztem benne folyamatosan, inkább időszakosan rángatta elő az írónő eme képességet. Inkább a megbízói és a megfigyeltjei esetében jön elő, de a közvetlen közelében élőknél ezt nem alkalmazza. (Egyedüli kivétel talán Enid, aki a szobatársa a cselédszárnyban). A leírások olykor hiányosak voltak számomra, az embereket sokkal jobban testesítette meg az írónő, mint például a környezetet.

A fordítás is több helyen eltérített az olvasás pályájáról. Volt, amit többször visszaolvastam mert elsőre értelmetlennek, tűnt. Aztán, amikor rájöttem mi lehetett az eredeti kifejezés már könnyebben ment.

Pl:

- Maisie emlékszel, hogy felkötötted a sálat?

[…]

- Igen. Ott van Iris. Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Feltételezem az angol szövegben a „remember”-t használhatták, ami ebben az esetben inkább jelenti azt, hogy „Maisie ugye nem felejtetted el felkötni a sálat?”, amit egyébként azért kötöttek ki a sátorra, hogy a többiek tudják, hogy most ők nincsenek szolgálatban, alhatnak (frontkórház). Volt, amikor a múltban történt jelen idei kifejezése zavart meg és így tovább.

A biszkvit szavon megvallom őszintén, meglepődtem, hogy magyarul is használjuk, de most már ezt is tudom. :) Ez viszont pozitívum a fordításból, így legyen ez a "Könyv szava számomra". (Hmmm lehet, hogy ezentúl ezt is figyelni fogom olvasás közben?! Meglátjuk :)

Tetszett tovább az idő is, ahol az egész játszódik. 1910-es és 20-as évek Angliája. Hmmm. Szeretem.

Nagyon tetszik, hogy a magyar kiadáshoz a borítót meghagyták, az eredeti maradt, szépen fog mutatni az

egész sorozat egymás mellett a polcon (vagy a könyvesboltén vagy a sajátomén, ezt még nem tudom).

Ami pedig a recenzió elején említett fejtörést okozta… a történet végére ugyanis belelendültünk az igazi nyomozásba is (végre!) és ekkortól már jobban érdekeltek az események és tulajdonképpen már egészen addig nem tettem le, amíg valaki valahonnan ki nem jutott végre. Túl nagy csavar nincs benne, inkább amolyan pici Nahát! Tényleg! pillanat, senki ne számítson megdöbbenésre, de azért volt benne hangyányi izgalom és ez reménnyel töltött el a jövőre nézve. Végre láttam megcsillanni valamit Maisie nyomozói világából, valamit az Agatha Raisinből!

Őszintén megvallva csakis a vége miatt fogok adni neki még egy esélyt, úgy érzem megérdemli. Feltételezem, hogy Maisie múltjáról már nem akar túl sokat mesélni a szerző (remélem), és ebben az esetben én már szinte biztosan jobban is fogom élvezni.

Volt egy megérzésem egyébként Maisievel és egy bizonyos szereplővel kapcsolatban az olvasás alatt és a végén csak nem bírtam ki és utána néztem, hogy igazam volt-e. Jelentem igen, a megérzésem nem csalt és ennek nagyon örülök. Nem annak, hogy igazam lett (na jó, annak is) hanem annak, hogy a történet majd ilyen fordulatot vesz. :) Hajrá Maisie, hajrá bizonyos valaki!

Kedvenc karaktereim Billy, Maisie „segédje” és Frankie, Maisie apukája voltak. Amikor ez a két férfi feltűnt a regényben mindig szívesebben olvastam a sorokat.

Ennek most sajnos csak 3 pont jár, de kap egy második esélyt.

M. C. Beaton - Agatha Raisin és a spenótos halálpite

2013-11-26T17:03:00.000-08:00

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…

Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás,J)

amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?)

Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”

A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds

A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.

Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).

Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!

Érdekesség!

Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))

A beavatott lázadó

2013-09-17T14:59:00.002-07:00

Veronica Roth sorozata már itthon is megelőzte a hírnevét. Nagyon sokan várták már, hogy itthon is olvasható/elérhető legyen.

Az értékelések alapján a legtöbben elégedetten teszik le a könyveket az olvasás végén, és vannak akik döbbenten csukják be az utolsó sor után. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Sajnos.

Fülszöveg (A beavatott):

"EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is."

A fülszöveg utolsó sorába hadd kössek bele egy picit. Tris döntése egyáltalán nem okoz meglepetést az olvasónak, hisz ha nem így lenne, akkor nem lenne miről szólnia a könyvnek. Az egész befejeződne a választás napján. De mivel nem így történik, ezért tovább olvashatjuk a főszereplő hihetetlen és kalandos történeteit. (Csak én ettől nem érzem magam szerencsésnek - de ez más kérdés).

Az első rész még nem is piszkálta meg annyira lelki nyugalmam kicsiny tavát. Hozta a ma már oly népszerű tini disztópia sablonos elemeit, egy picit tekertek rajta, de amúgy semmi különös nem volt benne. Adott egy főhősnő, akiért izgulhatunk (Tris Prior) hogy túléli-e és egy főhős, akitől azt várjuk, hogy szerelmet valljon nevezett főhősnő iránt (Négyes) és lehetőleg mentse is meg. Eddig minden okés.

A bajok ott kezdődnek, amikor Tris valódi énje beköszön a Bátrak főhadiszállásán. Hamar ráéreztem, hogy én ezt a lányt bizony nem fogom kedvelni. Az hagyján, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót (a bátyja olvasás iránti szeretete) de ridegsége és megvető érzései Al iránt (akit első éjjel sírni hall) kifejezetten idegesített (ő bezzeg sírhatott, amikor kigúnyolták kislányos alakja miatt - ami érthető persze, de ezzel is bizonyította, hogy mekkora hipokrita, amit neki szabad másnak nem). Ok, Al sem volt szent, de aki 16 évig nevelkedett az Önfeláldozók között, nem hiszem, hogy így gondolkodik (már csak azért sem, mert azt bezzeg betanulta az előző csoportjában, hogy az egymás iránti érzéseket nem mutogatjuk nyilvánosan - bizonyította mindezt, mikor nem tetszését fejezte ki mások csókolózása láttán).

Lássuk mi volt még. Az önellentmondások sorozata. SPOILER!
Például: ha törölni kell a felvételt, amin képes kitörni a szimulációban az üveget, akkor hogy a csudába nem volt ez gyanús senkinek a fővizsgáján?

Tris akár Művelt is lehetett volna. Ezek után nem értettem, mit nem ért már elsőre az "Elfajzott" kifejezésen. Teljesen világos volt a képlet a vizsgáztató nő reakciójából és elszólásaiból, akkor hogy a csudába nem érti meg valaki olyan, aki ráadásul ebben a világban élte mindig is az életét.

A falat a Bátrak védik ugye. A Barátságosok viszont ki be sétálnak kedvük szerint. A falon túl nincs védelem. Tris (és úgy az egész lakosság) hogy a csudába nem gondolkodik el ezen? Ki vagy mi védi meg a Barátságosakat? Az állítólagos veszély csak a városiakat és a falat fenyegeti? Többször említik, hogy mennyire bátor munka a falnál szolgálni... aha... miért is? Nem történik ott soha semmi.

Ez a nem tartjuk a kapcsolatot a többi csoport tagjaival, egy akkora hülyeség. Hogyan fogjanak össze a jövőben ha nem is ismerik egymást és a szokásokat? Még a suliban sem barátkoznak egymással. Mi a fenéért kell nekik egyáltalán közös iskolába járniuk?

És végül maguk a Bátrak. Ez a dolog, hogy a vonatról le föl ugrálgatnak... nem vette be a gyomrom. Most komolyan csak a Bátrak használják a vonatokat? Mert? Miért is?
SPOILER vége.

Rendben, a könyv vége még úgy végződött, hogy a folytatást szívesen el akartam olvasni, így vezetett még egy utam a könyvtárba. Csodák csodája, bent volt, így hamar olvasni kezdtem. Most nem tudom eldönteni, hogy szerencsés voltam-e ezáltal vagy inkább épp ellenkezőleg.

Fülszöveg (A lázadó):

"Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel."

Kevés olyan könyv volt még a kezemben, amikor azért szurkoltam, hogy a főhőst puffantsák le mielőbb. Tris nem hogy nem volt szimpatikus számomra ebben a részben (sem), de kifejezetten ellendrukkeri érzelmeket váltott ki belőlem. Jó párszor kívántam, hogy végre vágja már képen valaki, mert akkor talán észhez tér. Az első részhez képest nem hogy fejlődött volna a karaktere, inkább sokat romlott.

Nagyon sok volt benne az önellentmondás is (még több, mint az elsőben). Pl: SPOILER! Amikor a Bátrak visszamennek a központjukba akkor festéklövedékekkel kiiktatják a kamerákat. Na de mit csinálnak a mikrofonokkal? :O Mert ugye az első részben azért kellett annyira csöndben sutyorogni, mert mindig mindent hallottak.

Voltak még más nyalánkságok is. Például hogy a fenében lehet, hogy olyan legendának, mint Négyes nem ismerik fel az arcát a csoporttársai? Lefogadom, hogy sokszor mutogatták ösztönzésképpen a bátraknak. A nevét mindenki ismerte, akkor az arcát, hogyhogy nem?

Másik: minden vegyszert a Műveltek állítanak elő. De nem ismerik az igazságszérum összetevőit? Vagy tételezzük fel, hogy az Őszinték valahogy összekapták magukat annyira agyilag, hogy maguk állították elő. Akkor is rá kellett volna jönnie a Művelteknek, hogy miből áll vagy valami hasonlót is előállíthattak volna.

Tris máskor mindig arra hivatkozik, hogy mennyire kegyetlen tud lenni és hogy a kiképzés megtette nála a hatását. Ha tiszta fejjel gondolkodott volna, akkor 1: a három öngyilkosjelölt közül nem egy kiképzett bátort hagy lezuhanni, hanem (és sajnálom, hogy ezt kell leírnom), de a kislány zuhant volna le. Mert minden fegyveresre szükségük volt abban a helyzetben. Egy kiképzett katonától ilyen döntés lett volna várható. 2: amikor a sikátorban találkoznak Jeaninnenel és Peterrel nem fordultak volna vissza a társaikhoz „segíteni” hanem egyszer és mindenkorra megcélozták volna a nő fejét és véget vetnek az egész háborúnak. De neeeem…

Fenti kiképzés eredményeként Tris teljesen tisztában lett volna azzal is, hogy a fegyvertől való félelme nagyon is veszélyes bajtársaira nézve (ha már saját magára nem gondol). Hamarabb szólt volna erről az apró kis kellemetlenségről és nem tagadta volna. Sőt! Megkockáztatom, hogy a folytonos rinya helyett (ugye mennyire meg kellett vetni Alt kedves Tris?) megpróbált volna tenni ellene és Tobias segítségét kérte volna. Ha nem ezt, akkor éppen azt titkolja előle, hogy lelőtte az egyik barátját és emiatt rémálmai vannak. (Ha valakit tényleg annyira szeretsz, az ilyeneket elmondod neki. Négyes megtette, Tris pedig nagy ívben tesz arra, hogy ezt a bizalmat mondjuk akár viszonozhatná is). Bravó Tris!

SPOILER vége.

Tobias és Tris kapcsolatára amúgy úgy általában jellemző ebben a könyvben: Négyest/Tobiast állítólag csodálja és szereti Tris, mégis sz*rik a véleményére, az érzéseire vagy épp a magánéletére.

Sokan azt mondják Bella volt a tini irodalom legönzőbb személye (szerelmi kérdésben). Hát pedig nem. Tris mindent visz, ami az ő esetében azért súlyosabb dolog, mert ő ráadásul kiképzett "katonaként" folyamatosan sodorja veszélybe mind a családtagjait, mind a bajtársait. (Nem, az önfeláldozó cselekedete a végén nem tesz jóvá semmit sem).

Várom-e a harmadik részt? Mivel ennek úgy lett vége, hogy eléggé nyitott, ezért valószínűleg el fogom olvasni, de vágyakozni és epedezni nem fogok utána. Nagyon nem.

Várom-e a szintén nagyon beharangozott filmet?

NEM! Habár a főszereplő lány szerintem telitalálat (ő már arcra sem szimpatikus nekem, biztos kiválóan alakítja majd Trist) a stillek, amiket láttam a filmből nem mozgattak meg bennem semmit.

Azóta volt szerencsém az előzeteshez is, ez sem mozgatott meg bennem semmit. Vagyis de! Azt az érzést komolyan erősíti bennem, hogy én a filmre nem leszek kíváncsi. Egyetlen dolog miatt inogtam meg picit, ez pedig Kate Winslet. Mivel ő is játszik a filmben ezért lehet, hogy adok majd neki egy esélyt... ha majd adják a tévében.

A beavatott:

A lázadó:

Marissa Meyer: Cinder

2013-04-02T16:46:00.000-07:00

Ok, vallomással tartozom. Amikor először hallottam Cinderről még 2012-ben felállt a szőr a hátamon. Egy

kiborg, aki Hamupipőke akar lenni, és nem üvegcipőt hagy el, hanem egy kiborg lábat…

Első gondolatom: WTF!!! A második: na neeeeeeee.

Aztán FantYAstic Volumes olvastaa könyvet és azt írta, hogy elég erősen best of 2012 gyanús. Ok, az ő szavára adok, így azért szerzett egy jó pontot a könyv, de még továbbra sem éreztem erős késztetést, hogy én ezt elolvassam. Aztán a 2012-es Bolognai Könyvvásáron botlottam állandóan bele, ahol igen nagy szenzáció volt a könyv, kb. minden tízedik standon kint volt a plakátja (külföldi kiadók, kik megvették a jogokat, ügynökségek kik az eladással foglalkoztak stb…). A borító persze tetszett, de a történetnek továbbra is ellenálltam (nagyon makacs tudok lenni néha).

Aztán elérkezett a magyar megjelenés ideje én pedig elkönyveltem magamban egy engedékeny napot és úgy döntöttem, hogy egyszer elolvasom. Egészen most márciusig váratott ez az időpont magára, de valahogy úgy éreztem, hogy MOST jött el az ideje.

Lássuk is a nem annyira mesés, mint inkább sci-fi beütéses kalandregény történetét.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva lány, egy tündérkeresztanya, egy magányos herceg és egy elhagyott lábbeli…

Cinder (Hamupipőke angol neve, vagyis a Cinderella után szabadon) árva kiborgként tengeti az Ázsiai Császárság fővárosában mindennapjait. Szülei még egész kicsi korában meghaltak egy szörnyű balesetben, melyben Cinder is majdnem életét vesztette. Ezért aztán egy ismeretlen férfi, egy jótevő vette magához, aki elhatározta, hogy lányaként fogja felnevelni. A férfi sajnos nem tudta véghezvinni elhatározását, mert a legújabb kor halálos vírusa elragadta őt magával. Cinder így aztán nem, hogy családot nem kapott, de rendes törődést sem. Cselédként dolgoztatják, hogy a családnak meglegyen a mindennapi betevője.

Eközben a császár fia Kai herceg igazi celebként éli a trónörökösök életét az Új Pekingi palotában: a hajadon lányok folyamatosan csorgatják utána a nyálukat, hisztérikus ujjongásba csapnak amint meglátják őt és minden pletykarovatban napi rendszerességgel próbálják kipuhatolni mindennapjainak eseményeit. Kai herceg nem boldog, neki ezek a dolgok terhesek. Olyan lányra vágyik, aki nem a hercegi rangja vagy a róla alkotott álomkép miatt ácsingózik utána. De a legeslegjobban apja gyógyulását kívánja, aki elkapta a rettegett kórt, a pestist. A kutatók eddig is serényen dolgoztak az ellenszer megtalálása érdekében, ezúttal azonban gőzerőre kapcsoltak.

És persze ott a bál, amire minden hajadon hivatalos lesz a városból, de Cinder két lábbal áll a földön: tökéletesen tisztában van vele, hogy nevelőanyja sosem fog igent mondani az ő megjelenésére, mindig lesz valami, ami sürgős elintézést kíván, és persze neki kell majd mindent elvégeznie.
Marissa Meyer megdobta még a sztorit egy "ántipátikus" Hold királynővel is, aki elég erősen fekete özvegy érzetet kelt az emberben.

Marissa Bolognában a 2012-es
Könyvvásáron olasz kiadójának
standján. Az olasz borító
nekem nem tetszik :P

Ha úgy gondoljuk, hogy gyermekkorunk szinte unalomig hallott meséje alapján már mindent tudunk Cinderről és az ő történetéről, akkor hatalmasat tévedünk. Marissa Meyer ennél sokkal, de sokkal tehetségesebb. Nem érte be annyival, hogy a kortalan mesét a jövőbe tegye, még csavart is rajta jó pár helyen. Felejtsük el a Disney féle Csiribi-csiribá-boo-t és a varrogató egereket. Az üvegcipő sem oly kecses, mint a mesében (sőt, tulajdonképpen elég bizarr) és a „tündérkeresztanya” is kifejezetten szívtelennek tűnik eleinte (nem lövöm le a poént, hogy ki az). Az már csak hab a tortán, hogy egyelőre említőlegesen ugyan, de más mese is belekeveredett (kösd fel a gatyád Hófehérke!), Cindert alkalmasint meg akarják ölni (ha épp nem ez a szituáció áll fent, akkor csak simán el akarják kapni) és egyébként is: halálozások szép számmal akadnak a történetben. A könyv végén pedig aztán garantáltan nem a meghatódottságtól fogtok sírni, de ennél többet nem árulok el. :P

A mi Cinderünk világa nem az üveghegyen túl található, ahol a kurta farkú malac túr (megkockáztatom, hogy Disneylandről sem hallott soha) hanem egy nagyon is kemény, háborúk és halálos kór szellemétől kísértett, olykor szívtelen törvényekkel teli világban kell megállnia a helyét. Külön piros pont, amiért nem átlagos tinifőhős módjára reagál bizonyos dolgokra, helyén van a szíve és az esze is és nem kellett ötpercenként Kai herceg szépségéről és csodálatosságáról informálódnunk az ő szemén keresztül (ami egyébként részben szintén mechanikus).

Marissa Meyer minden félelmem ellenére igazán helytállt. Bátor volt és szívfájdalom nélkül nyúlt hozzá az alapokhoz, az ilyen írókat szeretem. Nem habozott ugyan kibelezni az általunk annyira becsben tartott mesét, de olyan mesterien rakta újra össze, hogy tulajdonképpen elégedetten tesszük le a végére a könyvet. Egyetlen dolgot kivéve: nincs elérhető közelben a magyar nyelvű folytatás. Amerikában idén februárban jelent meg, magyar megjelenésről még nincs hírem.

A 2. rész

A sorozat eddig úgy néz ki, hogy négy részes lesz, évente történő adagolással.
Ezek sorrendben a következők:

1. Cinder

2. Scarlet

3. Cress

4. Winter

A második rész borítóján vörös haj és köpönyeg látható. :P Még nem igazán értem, hogy mit keres majd Piroska a történetben, de biztos vagyok benne, hogy Marissa ezt is tökéletesen megoldotta. :)

A harmadik részben állítólag Aranyhaj (Rapunzel) lesz a modernizált Disney hercegnő, a negyedikben pedig (meglepetés!) Hófehérke. Hát tényleg eltaláltam!

Egy picinyke dolgot azért nagyon sajnálok a történetben. És ez annyira nem hagy nyugodni, hogy egy csillagot bizony le is vonok miatta. Még 100 oldal sem telt és már pontosan tudtam mi lesz Cinder csavarja. És ezt aaaaannyira de aaaaannyira frusztrált, hogy … ajj. Miért, ó miért nem lehet ezt ügyesebben megoldani?! Rendben, hogy az írás és a történet vezetése kárpótolt némileg, de azért ez mégsem igazság!

Ajánlom mindazoknak, akik nem illetődnek meg az ilyen jellegű újracsomagolásoktól. Akár szeretted Hamupipőkét, akár nem ez a könyv egy próbát mindenképpen megér!

Azok pedig, akik hozzám hasonlóan pórul jártak a Büszkeség és balítélet meg a zombikkal ne riadjanak el ettől a könyvtől. Én személy szerint utáltam azt a könyvet, ezt pedig nagyon megszerettem. :) Ebből is látszik, hogy „kibelezés” és „kibelezés” között is van különbség.

Hogy lesz-e boldogan éltek míg meg nem haltak? Valószínűleg csak a negyedik rész végén tudjuk meg.

A filmes jogok után állítólag már érdeklődnek.

Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen

2013-03-18T14:52:00.001-07:00

Megvallom őszintén, hogy Louis Zamperini neve egyáltalán nem csengett ismerősen, mikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét. A történet mindenesetre érdekesnek hangzott, és csak fokozta kíváncsiságomat a tény, hogy ugyanaz az írónő írta a könyvet, aki egyszer már bizonyította Seabiscuit című regényével (később pedig a filmesek tették ugyanezt, akik megfilmesítették a könyvet – magyarul Vágta címmel forgalmazták), hogy képes a történelem egy darabját hiteles és megragadó módon elmesélni. (Bár én még nem olvastam azt a könyvet, csak a filmet láttam, de az nagyon tetszett).

De visszatérve Zamperini történetére, a fülszöveg közel sem adja vissza azt az életutat, amelyet ez az ember bejárt (és tulajdonképpen még mindig jár, hisz 96 éves és még mindig életben van).

FIGYELEM! A következő leírás nem egészen SPOILER mentes!
A kalandok már gyermekkorában megkezdődtek: égetni valóan rossz gyerek volt, anyja és apja rendszeresen marcangolták magukat miatta. Az hagyján, hogy rendszeresen lopott, csalt és veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódott, de rendre összeverte azokat, akik csúnyán néztek rá. Egyszer még szökésre is adta a fejét, de végül hazatért mert rájött, hogy neki mégiscsak jó dolga van otthon. (Ezúton is: minden tiszteletem az anyjának és az apjának!). Louis bátyja Pete teljesen más gyerek volt, ő volt a jó fiú, akit mindenki szeretett, még Louis is. A testvéri szeretet kölcsönös volt, Pete is sokat aggódott öccse miatt, tulajdonképpen neki köszönheti Louis az észheztérését is. Pete nagyon jó futó volt, középiskolájuk csillaga, de tisztában volt vele, hogy öccse még nála is jobb (rendre bizonyította ezt, mikor menekült a feldühödött városlakók és rendőrök elől) ezért addig noszogatta Louist amíg az rá nem bólintott. Így kezdte futói pályafutását Louis Zamperini, aki évekkel később az 1936-os Berlini Olimpia nagy meglepetése volt, senki sem számított rá, hogy be fog kerülni a csapatba. Azon a nyáron nem csak a nemzetközi közegbe kóstolhatott bele, de magával Hitlerrel is találkozott és egy horogkeresztes zászlót is lopott (van azért, ami nem változott). Az olimpiai álom után hamarosan arcul csapja a valóság: Amerika hadba száll a németek és a japánok ellen. Hamarosan ő is bevonul a seregbe, és repülős lesz. A légi hadtest egyik bombázó tisztje lesz, és a Hawaii szigetek környékére vezénylik. Sokszor napokig nem történik semmi, de az idő hátralévő részében bizony olykor farkasszemet néznek a halállal. Repülőjének legénysége sokszor mondhatja a szerencse fiának magát, de ez nem tart ki örökké. Egy küldetés során Louis és két másik társa lezuhan a cápáktól hemzsegő óceánba és megkezdi hetekig tartó hánykolódását egy gumicsónakban, dacolva a tengeri állatokkal, a víz és élelem hiánnyal és az időjárás megannyi viszontagságával. A fiúknak nincsenek túl vérmes reményeik, tisztában vannak a lezuhantak életbemaradási esélyeinek statisztikájával, de mégis kitartanak. Az óceánból egy japán hadifogolytáborba vezet az útjuk, ahol kénytelenek rádöbbeni, hogy a természet erői bizony addig kegyesen bántak velük a japánokhoz képest. Megkezdődik a több éves rémálom, amiről sokszor tűnik úgy, hogy ennek sosem lesz már vége, de akkor elérkezik Hirosima bombázásának napja…

Erre a képre többször is hivatkoznak a
könyvben, de én nem találtam benne.
Csak a neten leletem rá.

És ha azt gondoljuk, hogy megpróbáltatásai véget értek abban a pillanatban, hogy elhagyta Japánt, akkor nagyot tévedünk. A hazaérkezés után a háború tovább él benne a maga módján, immár ugyanis nem kívülről emészti őt, hanem belülről. Ebben az időben még nem sok mindent tudtak kezdeni a súlyos traumát szenvedett katonákkal, a szakemberek is a sötétben tapogatóztak. Louisnak és társainak a maguk módján kellett túlélniük … megint, de ezúttal teljesen egyedül érzik magukat. Családtagjaik tehetetlenül nézik végig összeroppanásukat. Vajon Louis képes lesz a háta mögött hagyni a múltat vagy az teljesen felemészti? Ez a kérdés jár az olvasó fejében, melyre végül megkapjuk a kielégítő választ.

Mindig bámulatosnak tartom, hogy mennyire erős tud lenni az életben maradási ösztön az emberekben. Sokszor készteti az embert még kimondani is rémes dolgok elvégzésére (rizsszemek kitúrása a sárból, hogy legyen mit enni, sáros csizma lenyalása parancsszóra, a egy bajtárs félholtra verése szintén parancsszóra, a trágyalé megivása, hogy ne halljanak szomjan), amire utólag bele sem mer gondolni (ha mégis megteszi megőrül. A japán tisztek kitartó munkával érték el azt, hogy a nyugati hadifoglyok elveszítsék emberi méltóságukat, megalázottan csússzanak porban előttük miközben abban reménykednek, hogy aznap talán kivételesen több kerül a tányérjukba, mint egy fél tányér hínárleves.

II. Világháborús propaganda plakát

Nagyon-nagyon kemény történet ez, nem is tudtam egy ültő helyemben végigolvasni. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem ezt a könyvet le kell tennem egy időre és emésztenem kell az olvasottakat. Az írónő hét évig írta ezt a történetet, nem csak magával Louis-zal, de a családtagjaival, katonatársaival és még japán történelemkutatókkal is elbeszélgetett a könyv szavahihetőségének érdekében, de ezeken felül nem maradt el az akták áttekintése és a korabeli dokumentumok beszerzése sem. Ez az alapos munka végig jól érzékelhető a könyvben, sokszor volt olyan érzésem, hogy itt aztán nem hallgatnak el semmit, pedig néha igencsak azt kívántam bárcsak kevesebb lenne az információ. Főleg akkor éreztem így, amikor Louis körülbelül a negyedik hadifogolytáborban járt már és az eddigi megpróbáltatásai nemhogy enyhültek volna, de tovább fokozódtak.

A történetben nem csupán Loius lett hős a szememben, hanem a többi katona is, akik nap mint nap megvívták a maguk háborúját ezekben a táborokban függetlenül attól, hogy sikerült-e a maguk lábán kisétálniuk onnan vagy pedig csak emlékek, levelek, fényképek formájában adatott ez meg nekik. Louis bajtársa Phil még Louisnál is szimpatikusabb volt nekem. A leírások és a fényképek alapján őt valahogy közelebb éreztem magamhoz, nagyon emlékeztetett a nagypapámra, akinek nagyon hasonló volt a természete, mint Philé. Azt az egyet sajnálom, hogy a könyv nem fókuszált egy kicsit jobban az ő életútjára, mert nagyon szívesen olvastam volna még többet róla, mert hiába említi meg többször is az írónő miután elveszítjük őt szem elől, nekem az nem volt elég. :(
Külön tetszett a regényben, hogy a japánokat nem egyértelműen rossznak állítja be az író, hamar kiderül, hogy bizony köztük is voltak háború és kínzás ellenzők és emberiek.

Phil és Louis

A könyv megjelenése és sikere nem csupán a fiatalabb generációval ismertette meg Louis Zamperini életét, de Hollywood gépezete is olajozást kapott vele. Zamperini történetét ugyanis már az ’50-es években meg akarták filmesíteni Tony Curtis főszereplésével, de ez végül nem valósult meg. Azóta még párszor felröppent a hír, hogy előbányászták a kupac aljáról, de az valahogy mindig visszakerült. Egészen mostanáig. A könyv már biztos alapot tud nyújtani a forgatókönyvíróknak hisz most már nem nekik kell a hosszú ideig tartó kutatómunkát elvégezniük. Laura Hillenbrand mondhatni elvégezte helyettük a piszkos munkát. Bravó Hollywood!

Jelenleg Angelina Jolie zárta mélyen a szívébe a sztorit és most már tényleg úgy tűnik, hogy az ő rendezésében végre valóban meg fog valósulni. Állítása szerint már akkor felfigyelt Zamperinire, amikor az 1998-as Naganói Téli Olimpián futott a lánggal nem messze azon táborok egyikének helyszínétől, ahol a megszámlálhatatlan mennyiségű kínzásokban volt része. A forgatókönyv első vázlata már megszületett, miután elkészül a végleges változat Jolie megkezdi a szereplőválogatást, majd ezt követően indulhat a forgatás.

Angelina Jolie rendezi a filmet

Ennek kapcsán jut eszembe: olvasás közben nem tudtam kiverni a fejemből Pi életét. A filmre gondolok most elsősorban. Az óceános jelenetei annyira fantasztikusan sikerültek és olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy ennek a könyvnek az olvasása közben a mentőcsónakos jeleneteknél gyakran eszembe jutott. Meggyőződésem, hogy ennek a filmnek a készítői is gyakran nyúlnak majd Pi-hez inspirációért. :P (Meglátjuk igazam lesz-e).

Én mindenesetre szívből kívánom, hogy a most 96 éves Louis Zamperini megérje a film bemutatóját és tetsszen neki a végeredmény. :)

Star Trek plakát

2012-12-05T12:22:00.003-08:00

Folytatják a 2009-ben kezdett Star Trek előzmény filmek sorát.

Nem vagyok nagy rajongó, de ez a plakát nagyon tetszik. :)

Magyar bemutató: 2013. május 16.

Simone Elkeles dedikálás

2012-11-27T12:17:00.002-08:00

Le ne maradjatok róla!

Ki tudja mikor jön legközelebb Magyarországra!? :)

Részletek: http://www.facebook.com/vorospottyos/posts/410822105653075

World War Z előzetes

2012-11-23T16:21:00.001-08:00

2013-ban négy Könyvmolyképzős könyvből készült film is debütál a moziban. (Eddig legalábbis) :)
Csontváros, Beautiful Creatures, Rubinvörös és World War Z.

A World War Z - Zombiháború nekünk magyaroknak inkább azért szívdobogtató, mert a nagy részét itt forgatták Magyarországon. Nekünk azért emlékezetes mert volt egy igen nagy szabású statiszta válogatás, ahol bárki jelentkezhetett, és emlékeztes azért is mert Pitt és Jolie rendszeres szereplői voltak a hazai híradásoknak (mit ettek, mit láttak, hol jártak, melyik gyerek orra volt taknyos éppen...), de a filmeseknek mégiscsak az lehetett a legemlékezetesebb pillanatuk, amikor magyar SWAT csapat szállta meg őket, mert a kellék fegyverkészletről kiderült, hogy nem csak zombi de statisztairtásra is kiváló alapanyag lenne.

Megvallom töredelmesen, a könyvet még nem olvastam, de sok reakció alapján úgy szűrtem le, hogy az előzetesből már tisztán látható, hogy eltértek a könyv vonalától.

Hogy ez most jót jelent-e vagy sem... arról még nem tudok véleményt mondani.
El kell olvasnom ezt a könyvet. :) Lobonak nagyon tetszett és ha neki nagyon tetszik valami, akkor az általában nekem is bejön. :)

Az előzetes nekem egyébként tetszik, bár túl sokat nem tudunk meg a történetből.

A zene ellenben engem zavaróan emlékeztet a Prometheus előzetes zenéjére. :(

A Burok előzetes

2012-11-14T14:08:00.002-08:00

Végre egy igazi előzetes a Burokhoz, nem csak egy ízelítő :))

Amerikai bemutató 2013. március 29.

Remélem az itthoni sem várat majd sokat magára. :P
Az előzetesből túl sok mindent nem tudtunk meg, de én optimista vagyok és bízom benne, hogy a film méltó lesz a könyvhöz.

Get More: Jake Abel, Saoirse Ronan, William Hurt, Diane Kruger, Movie Trailers, Movies Blog

Marie Lu: Legenda

2012-11-01T13:23:00.000-07:00

Mielőtt a lényegre térnék hadd osszak meg veletek egy kis háttértörténetet. Bizonyára sejtitek, hogy ennek a könyvnek is én voltam az előolvasója. Nem ez a különlegesség benne, hanem az ahogy elolvastam. Tavaly történt a szabadságom alatt, amikor is a Balaton-part nyújtotta örömöket élveztem éppen. Egészen addig tettem ezt, amíg nem jött az e-mail kollégáimtól, hogy tudják, hogy szabin vagyok, de van egy könyv ami nagyon sürgős, mert versenyben vagyunk érte valakivel és nagyon kéne a véleményem. Hát így történt első találkozásom Marie Lu Legenda című könyvével. Mondhatnám úgyis, hogy előjátékra nem volt idő, egyből a belecsaptunk a lecsóba. Még szerencse, hogy a Kindle nálam volt. Tulajdonképpen nem sokáig tartott közös utunk, mert irtó hamar kivégeztem, annyira jó volt.

Második élményem a könyvvel kapcsolatban magához az íróhoz köthető. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy személyesen találkozhattam és válthattam pár szót Marie Luval, aki nagyon kedves, mosolygós egyéniség. Történt mindez a Bolognai Könyvvásáron, ahol elsősorban a könyvkiadásról beszélgettünk, de azért azt még megkérdeztem tőle, hogy a választott neve miért pont Marie lett. (Lu kínai származású, eredeti neve is kínai, így kénytelen volt egy nyugati nevet választani magának, ahogy az a kínaiaknál elég sokszor előfordul). Nevetve felelte, hogy nagyon tetszett neki a Marie Antoinette életéről szóló film és ezért döntött a franciás hangzású Marie mellett.

Egyébként tudjátok mi a közös Marie Luban, Simone Elkelesben és Gail Carrigerben?
Az ügynökük. Kristin Nelson a nagynevű Nelson Irodalmi Ügynökségtől, aki egyébként bűbájos és nagyon vidám természet. Bolognában vele is volt alkalmam találkozni. Kétszer is :)
Kristin egyébként érdekes dolgokról szokott írni a blogján, olykor műhelytitkokat is elárul az ügynöki munkáról. :)

Akkor a hosszabb bevezetés után most jöjjön a lényeg maga, vagyis a könyv. :)

Pár száz évvel később - napjainkhoz képest - a ma ismert Amerikai Egyesült Államok már egy ideje megszűnt létezni. Helyette egy csonka országban uralkodik a Köztársaság. A maradék részen a lázadók élnek, akik megpróbálnak betörni a Köztársaságba mert újra akarják egyesíteni az országot. Folyamatosan háborúzik a két fél egymással, s ha ez nem lenne elég, akkor még a pestis is állandó részvevője a hétköznapoknak, folyamatosan tizedelve ezzel a civileket.

Day elég sok borsot tört a Köztársaság orra alá, és érthető módon ez nem is tetszik nekik. Volt eddig minden: rendszer szabotázs, bankrablás, lopás, csalás… de sosem gyilkosság. Minden lehetséges módszerrel megpróbálták elfogni, sikertelenül, ami azért is figyelemreméltó, mert Day még csak 15 éves. A Köztársaság pedig semmiben sem ismer tréfát és azt tervezik, hogy amint elfogják, kemény kihallgatásnak (értsd: kínzásoknak) vetik alá.

June kiemelkedően intelligens. A kadétiskola legjobbja, ő idáig az egyetlen, aki 1500 pontos, maximális eredményű tesztet írt, amit a tízévesekkel szoktak megíratni. Most 15 éves, de már a végzősök között tanul a katonai egyetemen. Egy nap azonban szörnyű hírt kap: a hírhedt bűnöző Day meggyilkolta a testvérét miután betört egy kórházba és pestis elleni gyógyszert lopott. June azonnali szolgálatba lépési engedélyt kap a katonák vezetőjétől, és megkérik, hogy segítsen nekik elkapni Day-t. June pedig bosszúvágyban égve előáll egy nagyon is sikergyanús tervvel. Hisz egy olyan hétköznapi embernek, mint Day nem lehet esélye egy olyan szuperokos ember ellen, akit harcra képeztek ki.

Day és June hasonlóan gondolkodnak, ezért is terveznek mindent alaposan meg, kerülik az idegeneket és a rázós helyzeteket. De amint találkoznak egymással mindketten elkövetnek egy hibát. Érezni kezdenek valamit a másik iránt…

Azt olvastam valahol, hogy ez a könyv a Kapj el ha tudsz! és az Éhezők viadalának keveréke. És azt kell, hogy mondjam, hogy nagyszerűen eltalálták ezzel a jellemzéssel az egész könyvet.

A Negyedik című könyvhöz hasonlóan ennek a könyvnek a jogait is már jóval megjelenés előtt megkaparintotta egy filmstúdió. A CBS-é lesz az érdem, hogy kasszasiker gyanús filmet forgassanak belőle.

A stílus gördülékeny, a karakterek jól felépítettek (főleg Day és June). June nem volt elsőre szimpatikus nekem, Day viszont annál inkább. Ő egyből elnyerte a szimpátiámat, a kezdetektől szurkoltam neki. June azonban annyira pökhendi az elején, annyira el van telve önmagával, hogy nem lett a szívem csücske. Aztán persze az ő személyisége is alakult rendesen. A Day nevű prés nem kímélte a lelkét.

Marie Lu

A fejezetek váltják egymást, egyszer Day szemén keresztül figyelhetjük az eseményeket, aztán pedig June lesz a vezetőnk.

Az egyetlen kifogásom ellene az a szereplők életkora. Annyira nehéz ennyire komoly és érett 15 éveseket elképzelni, akik ilyen nehéz időkben is megállják a helyüket. Én legalább 17 éveseknek írtam volna meg őket.

A borítóról: én azon kevesek közé tartozom, akiknek tetszik ez az ezüst színű borítás. Youtube videón láttam egy blogger kezében hogy is néz ki valójában. Egy digitális kép nem igazán tudja visszaadni azt a tükröződést ahogy kinéz. :)

Nem csak a tinédzser korosztálynak, hanem felnőtteknek is szívből ajánlom. Éhezők viadala és lightosabb disztópia rajongóknak érzésem szerint nagyon fog tetszeni!

A könyvsorozat trilógia lesz, második része Prodigy címmel fog megjelenni 2013 január végén Amerikában.

A Legenda magyarul idén november végén jelenik meg.

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

2012-10-30T03:33:00.002-07:00

Ezt a könyvet 2 éve olvastam, lektori véleményt kellett írnom róla. Íme az akkori véleményem, több kevesebb átírással ill. kiegészítéssel:

Mivel rengeteg pozitív kritikát olvastam a külföldi blogokon erről a könyvről, ezért nem bírtam a kíváncsiságommal és egyből bele is kezdtem, amint megkaptam.

A történet röviden annyi, hogy Anna otthonát elhagyva Párizsban kényszerül utolsó középiskolai évét tanulással tölteni, mert híres regényíró apukája úgy gondolja, hogy az lesz neki a legjobb. Anna egyáltalán nem vágyik a Fények Városába de a szülői tekintély nem ismer ellentmondást így végül azon kapja magát, hogy már a kollégiumban búcsúzkodik a szüleitől. Fél az idegen környezettől, az idegen emberektől és az idegen nyelvtől is, de rögtön első napján kiderül hogy kár volt aggódnia, hisz hamar barátokat és udvarlót is szerez.

Vagyis hát olyan barátot, aki szeret flörtölni, és mindenkihez extra kedves… vagy talán nem is mindenkihez, lehet hogy csak Annához, de az is lehet hogy csak a lány képzelődik és csak barátok lehetnek… vagy mégis több.... vagy talán egyik sem.

Bár az alaptörténet nem különleges a kivitelezése mindenképpen az. Stephanie Perkins nagyszerűen írja le a bimbózó majd a szenvedélyes, de magába fojtó szerelmet. Helyenként izzottak a lapok, a gyomorszájam pedig időnként összeszűkült, annyira beleéltem magam a történetbe és a két főszereplő érzéseibe. Eszembe jutottak miatta saját ifjúságom izzásai észrevétlen érintései, véletlenszerű „egymásbafutásai”, lopott pillantásai, félő célozgatásai. Igaz, hogy majd 300 oldalon keresztül csak kerülgetik egymást illetve utalgatnak egymásnak érzéseikről, mégsem bírtam abbahagyni az olvasást. Ez az író nagyon tud. És a stílusa is magával ragadó. Nem csak szenvedélyes tud lenni hanem humoros is. Többször előfordult hogy hangosan felnevettem.

Anna karakterek kifejezetten tetszett nekem, St. Clair néha nagyon barom módon viselkedett de megbocsájtható volt neki. A baráti társaság többi tagja szintén aranyos volt, még ha ők kevesebbet is nyomtak a latba. Tetszettek az utcák, üzletek, emberek és az emlékművek leírásai, teljesen magam elé tudtam képzelni az egészet pedig még nem is voltam Párizsban. (Megj: azóta bizony voltam :D)
Több dolgot meg is gugliztam és a kép alapján még jobban bele tudtam élni magam.

Tökéletes példa erre Victor Noir sírjának említése (bizonyos dolgok történnek is ott) akinek sírján élethű szobrának a nemi szervét már fényesre polírozták a turisták és a helyiek az évek folyamán.

Nagyon nagyon tetszett! És bár nincs benne olyan mélyebb mondanivaló, mint a Simone Elkeles könyvekben (Perfect Chemistry és a többi) mégis párhuzamba kell vonnom őket, mert a két írónő azonos módon tudja lángra lobbantani a lapokat és képes izgalomban tartani egy szerelmi szállal az olvasót.

És most a borítóról egy kicsit: ez az egyetlen, ami nem igazán nyeri el a tetszésem. Olyan.... semmilyen. Nem csúnya, nem giccses, igazából nem rossz, de mégsem különleges. Nem tükrözi a fantasztikus beltartalmat. Külföldön kiírtak bloggerek egy "tervezd újra a borítót" jellegű játékot és az Anna volt a célpont. A nyertes tervmunka nekem sokkal jobban tetszett például. Íme.Azóta sok helyen láttam, hogy eredeti borítóként kezelik (Goodreadsre is feltöltötte valaki) de ez kizárólag fanart vagyis egy rajongó által készített remekmű, soa nem volt rajta egyetlen Anna könyvön sem. Sem elektronikusan, sem nyomtatásban.

Az írónő azóta írt egy második könyvet is Lola and The Boy Next Door (Lola és a szomszéd fiú) címmel, mely nem folytatása az Anna...-nak, de a címszereplő bizony ismerős lehet Anna párizsi iskolájából. Ráadásul Anna is feltűnik benne :)

Stephanie Perkins

Lesz egy harmadik könyv is, aminek Isla and The Happily Ever After lesz a címe és 2013 májusában fog Amerikában megjelenni.

Az Anna és a francia csók idén november végén jelenik meg magyarul.

Végezetül, extraként még megmutatom ezt az oldalt.
Rengeteg sok rajongója van az írónőnek szerte a világon, de ez a tumblr oldal igazán klassz.
A belinkelt oldalon összegyűjtötték azokat a főbb helyszíneket, melyek fontosak Anna életében párizsi tartózkodása alatt. Érdemes megnézni. (Személyes megj: a mi "O" kilométerkövünk impozánsabb szerintem, mint a franciáké :P).

Mi más, mint csillagos 10-es!?

Nyomorultak

2012-10-18T08:06:00.001-07:00

Egy másik könyves (na jó, és musicales) feldolgozás, amit várok.

Anne Hathaway, Amanda Seyfried és Helena Bonham Carter a 3 női főszereplő.

És akkor még nem is beszéltem Hugh Jackmanről és Russel Croweról.

Ráadásul az, hogy a rendezője az a Tom Hooper, aki a Király beszédét is rendezte csak hab a tortán.

Mondanom sem kell, ez a film is várós.

November-decemberre akár be is költözhetnék a moziba. :P

Most már csak azt kell eldöntenem, hogy nekiveselkedjek-e a könyvnek is.

Pi élete előzetes

2012-07-25T14:02:00.001-07:00

VÉGRE!

(: Igazi előzetes a Pi életéhez! :)

Eszerint ráadásul magyar bemutató decemberben.

James Dashner: Az útvesztő

2012-07-24T16:07:00.000-07:00

Egy könyv, amibe lépten, nyomon beleütközött anno az ember, ha külföldi blogosok oldalait látogatta. Egy könyv, amit a Legyek ura és Az éhezők viadalának keverékeként emlegetnek. Egy könyv, amit már nagyon el akartam olvasni.

Thomas egy sötét, mozgó helyen tér magához. Nem tudja, hogyan került oda, hogy hova tart vagy hogy ki is ő valójában csak annyit fog fel hogy sötétben van egyedül és fél. A hosszú út után végre megérkezik az úti célhoz, de még mindig nem kapott válaszokat. Több tucat fiú várja az ajtón túl - egy tisztáson - és egyikük sincs meglepődve hogy látogatójuk érkezett. Thomas teljesen összezavarodott és úgy tűnik a fiúk nem hajlandóak válaszolni a kérdéseire, hiába zaklatja őket, azok csak idegesek lesznek tőle. Kirendelnek mellé egy segítőt Chuckot, aki csak egy hónappal őelőtte érkezett ide, így aztán ő sem tud sok mindenben segíteni neki. Egy biztos: a Tisztást hatalmas falak veszik körül, amin négy ajtó vezet ki, az úgynevezett útvesztőbe, és senki sem teheti be oda a lábát csak azok, akik engedélyt kapnak rá. Az első éjszakát nyomorúságosan tölti új társaival, de reménykedik, hogy a másnap már válaszokat hoz neki. Csalódnia kell. Egy új jövevény teljesen felborítja a napirendet. Az új srácról kiderül hogy lány, ráadásul nem is akármilyen. Felbolydul a tisztás „népének” élete és megkezdődik a zűrzavar. Ráadásul úgy tűnik, valaki ismerni véli őt, ami teljesen lehetetlen – vagy mégsem?

Nem hiába dicsérik annyian ezt a könyvet. Minden meg van benne, ami kell: izgalom, talány, rejtvény és erős karakterek.

Megértem azokat, akik a Legyek urához és Az éhezők viadalához hasonlítják, de én inkább kötném máshoz. Olvasás közben végig A kocka című - már kultikussá vált - film járt a fejemben. Emberek, akik együtt lettek bezárva egy hatalmas kocka labirintusba és nem emlékeznek ara, hogy miért hogyan kerültek oda, csak azt tudják, hogy meg kell fejteniük a Kocka titkát ha ki akarnak kerülni onnan. A másik – bár morbid de mégis igaz - hasonlóságot Jules Verne Két évi vakáció című könyvével éreztem. Fiúk, akik felépítik saját mini társadalmukat és saját ellátásukat, ráadásul a legrégebb óta itt élő fiúk is már 2 éve itt rostokolnak.

Letehetetlen könyv, nem nyugszik az ember, amíg végig nem olvasta. A vége pedig: szomorú, vidám és nagyon frusztráló, mert várni kell a folytatást, ha az újabb kérdésekre válaszokat szeretnénk. Meg persze ott a kérdés is: hova vezethet ez még?

A szereplők közül kezdeném Thomasszal. Meg kell valljam, hogy az elején abszolúte antipatikus volt. Hiába ő a főszereplő idegesített a rengeteg kérdezősködése. Megértem, hogy nem ért semmit és tisztázni akarja a helyzetet, de amikor látja, hogy ez nem így megy itt, és ezt már sokan megélték őelőtte is, csak nem tud leállni és várni. Jó, jó persze az olvasó a neki tett válaszokon keresztül kapja meg az infókat, mégis már-már idegesített néhol. És önellentmondásosan de innen fakad a második nem tetszésem is: Miért kell annyit titkolózni a fiúknak? Hiszen ők is voltak újoncok, tudhatnák milyen frusztráló a dolog. Ők mégis a másnapot ígérik. Akiket viszont kedveltem az Chuck – a fiú, akit kijelöltek mellé segítőnek - és Newt volt, a vezető jobb keze, a második ember a Tisztáson, ha úgy tetszik. És tetszett még James Dashner stílusa és a folyamat, ahogy vezette az eseményeket. A karaktereket olyan erősre írta, hogy akár kezet is foghatnánk velük. Bár azt meg kell valljam a végén egy érzelmesnek szánt részen nem tudtam annyira elérzékenyülni, amennyire kellett volna, tehát az írónak ezt még kicsit csiszolnia kell.

Ami pedig a magyar borítót illeti: nem értem mi akar lenni. Ok, az útvesztő világos, de mi az a trutyi?! Az útvesztőben élő lényekre utal esetleg?

Az viszont mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy a borítón „sorszámozzák”, hogy melyik részt is tartja a kezében az olvasó. Az „X” jelöli az adott könyv sorozatban elfoglalt helyét. Bár az még nem tiszta számomra, hogy a második résznél két x lesz egymás alatt, vagy csak egy lesz majd a középső négyzetben. (És hogy fogják majd jelölni az előzmény könyvet?).

Nekem az eredeti – amerikai – sokkal jobban tetszik, de még az angol is jobban elnyeri tetszésem. De a legtetszetősebb mégiscsak a teljes kép, (mely alapján az amerikai kiadás készült) mert az be is mutatja, hogy mekkorák azok a bizonyos falak, amik körbeveszik a fiúkat nap mint nap. Nem is értem miért kellett az amerikaiaknak megvágni a képet. :( Itt pontosan látszik mekkora az ember és mekkora a fal. A méretarányok miatt ez szerintem elég fontos lett volna, hogy így maradjon. Ez a Philip Straub azért tud illusztrálni, na. :)

A könyvhöz egy elég jó előzetes is készült, bár a színészek benne szerintem nagyon amatőrök. Főleg, aki Thomast játssza. :S

És készült egy honlap is, ami nekem nagyon tetszik. Egy játék is van rajta, amiben mi magunk is futhatunk az útvesztőben.

Az ajánlott korosztály: 14-18 évesek, de a felnőtteknek a tetszését is abszolút elnyerheti.

A sorozat részei:

1. The Maze Runner: Amerikai megjelenés - 2009. október

Magyar megjelenés - 2012. július

2. The Scorch Trials: Amerikai megjelenés - 2010. október

3. The Death Cure: Amerikai megjelenés - 2011. október

továbbá egy előzménykönyv (igen, ehhez is készült) legyen ez a nulladik rész

0. The Kill Order: Amerikai megjelenés – 2012. október

A könyvet a Cartaphilus adja ki, aki úgy tűnik komolyan nyitni kezd az ifjúság felé.
A hátsó fülön ígéretet adnak például a Wither kiadására vagy a Night Schoolé is. Én nagyon örülök neki, de azért remélem ezek borítóit megtartják. :P

Pi élete - a film

2012-06-22T04:21:00.000-07:00

A Burok mellett van egy másik adaptáció is, amit nagyon várok már. :)

Yann Martel - Pi élete című könyvét még 2008-ban olvastam, és azóta is töretlen lelkesedéssel gondolok vissza rá, ezért nem csoda, hogy amint a filmkészítés híre felröppent nagy lendülettel ugrottam bele a várakozás időszakába.

Kép forrása: www.lifeofpimovie.com

Amikor ráadásul megtudtam, hogy a fantasztikusan tehetséges Ang Lee fogja rendezni a filmet, csak még türelmetlenebb lettem. Nem könnyítették meg a várakozást mi tagadás. Sokáig még azt sem lehetett tudni, hogy mikor kezdik a forgatást, ebből kifolyólag el is lehetett felejteni, hogy a bemutatónak az időpontját megjósolják.

Aztán egyszer csak tavaly megjelent egy kép a neten, amin Ang Lee látható munka közben és ami alá azt írták, hogy a Pi élete forgatásán készült. Na végre! Legalább végre elindult valami.

Az Imdb-n időnként ránéztem hogyan is állnak vele, így amikor megjelent a rendező adatlapján a film címe melett a post-production kiegészítés, akkor már "csak" az előzetesre kellett várnom. És várnom. És várnom...

Mígnem bemutatásra került a Prometheus című film. Előtte ugyanis az amerikai mozikban bemutattak egy icinyke picinyke jelenetet a filmből. Ami éppen arra volt elég, hogy elhúzzák a mézesmadzagot az ember orra előtt. Egy szóval még mindig várok :)

Legalább honlap már van! :)

De plakát még nincs. :(

Viszont legalább az amerikai bemutató idejét kitűzték (november 21.) :)

De a magyar bemutató idejéről még nincs hír :(

Itt a szösszenet. Ennek alapján és a honlap képeit elnézve színekben gazdag, fantasztikus operatőri munka várható :))

És akkor itt is van még az én 2008-as recenzióm, amely eredetileg a Könyvmolyok blogon jelent meg.

Elég nehéz most szavakat találnom. Több hónapja már hogy olyan kiváltságban volt részem, hogy egy könyv elolvasása után még hosszasan gondolkodjak és merengjek rajta. Éjjel fennmaradtam, hogy végigolvassam, és miután befejeztem - bár testem fáradt volt - agyam lázasan dolgozott és nem jött szememre álom, mert ezen a történeten töprengtem.

A könyv utólagosan elbeszélt történet, melyet maga a főhős mesél el egy írónak, sok évvel élete legizgalmasabb és legszörnyűbb kalandja után.

A tinédzserkorú Pí - becsületes polgári nevén Piscine Molitor Patel – egy indiai állatkertben él, édesanyjával, édesapjával és bátyjával. Pí nagyon szereti az állatokat és az állatkerti játékok, barangolások közben nagyon sok mindent meg is tanul róluk és viselkedésükről. De nem csak az állatokról szeretne minél többet megtudni, hanem Istenről is. Születésénél fogva hindu, de meglátja a szépséget a keresztény és a muszlim vallásban is. Elragadtatásában odáig jut el, hogy egyszerre gyakorolja mind a három vallást, melyet környezete értetlenséggel fogad.

Az idilli élet azonban nem marad sokáig az övék, a politikai és gazdasági körülmények miatt kénytelenek eladni az állatkertet és az állatokat, sőt az országot is készek maguk mögött hagyni a jobb élet reményében. A kiválasztott uticél Kanada, a szállító hajó, amely átviszi őket az óceánon japán, a matrózok kínaiak és tajvaniak, a család pedig indiai. Ennek betetőzése képen pedig egy egész állatsereg helyezkedik el a raktérben, arra várva, hogy új otthonukban, Amerikában végre partra szálljanak. .

Egy éjjel a hajó elsüllyed és Pí az egyetlen ember, aki megmenekül. Ennek ellenére nincs egyedül. Mentőcsónakját megosztja egy sérült zebrával, egy hiénával, egy orángutánnal és egy bengáli tigrissel. A képlet látszólag egyszerű: mindannyian halálra vannak ítélve, hisz ki lenne erősebb egy tigrisnél. Végül csak ketten maradnak a csónakban: Pí és a tigris. Kölcsönösen egymásra vannak utalva, a tigris az élelem és az ivóvíz, Pí pedig a társaság miatt, mert érzi, hogy egyedül megőrülne. De amennyire segít neki a tigris jelenléte, legalább annyira félelemmel is tölti el. Mind a csónakban, mind a tengerben a halál leselkedik rá, egy esélye marad a túlélésre, ha a tigris megérti, hogy ő, Pí Patel a főnök.

227 nap. Ennyi ideig tart a viszontagságuk hőségben, hidegben, szárazságban, viharban, szomjúságban, éhezésben. Végül, ahogy azt tudjuk már az elejétől fogva Pí megmenekül, és Mexikóban partot ér. De a történetnek még nincs vége, és ha eddig azt hittük már mindent tudunk, már mindent értünk, akkor kapjuk a legnagyobb hidegzuhanyt és fordul meg a világ.

Az író Booker díjat kapott ezért a műért. A történet elején csodálkozunk és nem értjük, hogy kaphatott ez a könyv egy ilyen rangos elismerést, hisz a történet szép és kedves, sokszor meg is nevettet, de kevés ahhoz, hogy különleges legyen. Ám a végén mindent megértünk és már nem kételkedünk, sőt helyeslően bólogatunk a zsűri döntésén.

Tanulságos mese a hitről, az ösztönökről, a kitartásról és mindarról, ami emberré tesz bennünket.

Külön elismerésem a roppantul igényes magyar kiadásnak! Keményfedelű, vastagpapírú, színes festményekkel illusztrált könyv kerül a kezünkbe.
Az Európa Könyvkiadó adta ki. Köszönöm nekik.

Eredeti cím: Life of Pi

Bejegyzés: 2008. április 23.

Amanda Hocking - A vér szava

2012-06-16T09:14:00.002-07:00

Wow!

Jó kis olvasmány volt!

Alice és bátyja Milo hármasban élnek egy belvárosi lakásban édesanyjukkal, aki heti 70 órát dolgozik, mindig éjjel. Alig látják anyjukat így jobbára saját magukat nevelik a körülményekhez képest. Mindketten középiskolába járnak. Milo magának való csendes fiú, Alice sem az a kicsapongó fajta, de barátnője Jane hatására rendszeresen eljár szórakozni. Az egyik ilyen buli alkalmával életveszélybe kerülnek egy sötét utcarészen. Alice már-már azt hiszi itt a vég, de akkor a semmiből előtűnik egy autó és annak sofőrje kell védelmükre. Megmenti őket. Jack hihetetlen hatással van minden nőneműre, egytől egyig olvadnak utána,

csak őt figyelik, lesik minden kívánságát. A fiú látványosan nem törődik ezzel, valamiért Alice az akit látszólag egyedül észrevesz. A lány nem érti mi folyik itt, nem látja miért vonzódnak hozzá oly hirtelen és oly sokan a többiek. De hamarosan barátság alakul ki kettejük között, és a fiú hamarosan be is mutatja a családjának. Ekkor találkozik Jack bátyjával Ezre-vel és annak feleségével Mae-jel. És bár azonnal a szívébe zárja mindkettejüket (felfoghatatlanul gyorsan történik mindez) mégis a fiatalbb testvér Peter az, aki nem hagyja nyugodni. Egyszerre fél tőle és kívánja őt. Nem érti a hirtelen jött érzelmeket, nem érti miért vonzódik annyira erősen és olthatatlanul a fiúhoz, aki látványosan flegmán viselkedik vele és ahol csak lehet szavakkal bántja őt. Bár néha Alice meglátja a fiú másik arcát is… azt amelyik ugyanolyan vágyódva néz rá, amelyik perzselő tekintettel méri végig.
Alice teljesen összezavarodik, főleg miután Jack láthatóan egyszerre tartja ezt teljesen normálisnak mégis fájdalmasnak. Azt már eddig is sejtette, hogy Jack családja nem „normális”, de a valóság hirtelen zúdul rá. Mindannyian vámpírok és alig várják, hogy csatlakozzon hozzájuk. Főleg Peter miatt, akivel úgy tűnik az élet úgy akarja, hogy ők együtt legyenek mindörökre a legerősebb kapoccsal összekötve. Egymás DNS-ei minden egyes alkalommal egymáshoz vonzzák őket. És bár ez hihetetlenül mély és csodálatos érzés Alice-nek valami mégis visszatartja. Emberi szívével teljesen és visszavonhatatlanul beleszeretett Jack-be aki ezennel tiltott gyümölcs lett, hogy a vámpírok biológiai kötődését senki és semmi nem akarhatja szétválasztani vagy megzavarni, ellenkező esetben az erős vámpírösztönöknek hála mind Alice-re mind Jack-re halál várna. És a legrosszabb az egészben, hogy Jack is megőrül érte. A tragédia úgy tűnik elkerülhetetlen…

Először is nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy ez mennyire Twilight

A tény, hogy Alice immunis Jack vonzalmára, ez vonja magára elsőnek a fiú figyelmét
Kocsiból kipattanva menti meg egy csapat férfitól..
Ezra pont olyan mind Dr Cullen
Mae pont olyan mintha az alkonyatos Alice, Rosalee és Esmee ötvözete lenne. Alice mint lelkes barát, aki egyből kebelbarátjának tartja a lányt, Rosalee, mert volt családja hajdanán és a mai napig sajnálja, hogy gyermek nélküli az élete és Esmee, mert ő az anyáskodó ebben a kis családban, aki mindenkit babusgat…
Hasonló beszélgetés zajlik le Alice és Mae között, mint Bella és Rosalie között, amikor a lánynak azt kell megfontolnia, hogy legyen-e vámpír vagy sem.
A két szerelem közti őrlődés… mint Bellánál Edward és Jacob között.
Alice ügyetlen állandóan megvágja vagy megüti magát.
A lánynak ki kell találnia mi is Jack családja valójában… pont mint Jacob esetében. A fiú annyira reméli, hogy magától rá fog jönni.
A bemutatás a családnak majdnem olyan lett mint az Alkonyatban
Persze itt is az egész család odavan a drága és gyors kocsikért
Jack-nek nagyon kell vigyáznia Alice emberi mivoltára, óvatosan csókolhatja meg, és csakis tele gyomorral, nehogy leteperje és megölje… ha túl intenzív a csók akkor visszakozik stb.

És így tovább más apróságokon át…

Bár az itteni vámpírok nem csillámlanak, alszanak, nem változik a szemük színe ha éhesek, nincsenek szuperképességeik az emberfeletti gyorsaságon, halláson, szagláson és erőn kívül, nem bírják az állati vért, az nem elég nekik ezért vérbankokból veszik a kellő mennyiséget vagy vámpírklubbokba járnak, illetve nem hideg a bőrük és dobog a szívük.

Mindezen hasonlóságok fényében kár lenne tagadni a nyilvánvalót, sőt még valamennyire fel is szeretném rá hívni a figyelmet, hogy azok akik másra számítanak ne csalódjanak, akik meg pont ilyet keresnek, tudják mihez nyúljanak. Ahogy elnéztem a külföldi, Goodreads-es véleményeket, akiknek rossz szájíz maradt a végére, többnyire azért volt, mert nem szólt nekik senki, hogy ennyire de ennyire hasonlít a két könyv…

Bár többségük beismerte, hogy így is nagyon gyorsan elolvasták.

Ha mindezeken túllép az ember és nem fog állandóan abba belekötni, hogy ez is mennyire hasonlít meg az is a Twilight-hoz, akkor egy roppant izgalmas és érdekfeszítő olvasmányt kap az ember. Tele szerelmi/szexuális feszültséggel (csak annyira, mint az Alkonyatban – semmi konkrét) és itt is párszor aggódni kell Alice életéért, a végén már Jack-éért is.

Meg kell, hogy mondjam, hogy mindamellett, hogy engem nem igen zavart a rengeteg párhuzam a két könyv között, a Cullen család és a Townsand család közötti óriási minőségbeli különbség azért zavart… Ezra a nyomába sem ér Dr Cullennek pedig láthatóan ő inspirálta meg az írónőt…

Szóval, nekem eléggé bejött (két ültő helyemben elolvastam), azoknak is nagyon bejöhet, akik Alkonyat rajongók, és nagyon ki vannak éhezve egy PONT OLYAN KÖNYVRE mint a kedvencük. Kíváncsian olvasnám a többi részt is. Tehetséges az írólány, bár semmi egetverő nincs a stílusában.

Különlegessége azonban a könyvnek, hogy az író saját kiadásban jelentette meg e-könyv formájában az Amazonon. Azóta több sorozatot is írt már, a legutóbbi már egy "rendes" könyvkiadó szárnya alatt született meg.

A rengeteg párhuzam miatt vonódtak le a csillagok. :S

Lisi Harrison: Monster High - Rémparádé

2012-06-14T01:03:00.000-07:00

Az Oregon állambeli Salemben (ez nem AZ a Salem, csupán névrokonságról van szó. Az a bizonyos város Massachusetts államban található.) szinte senki sem az, aminek látszik. Itt aztán a film és regénybeli szörnyek sava borsa megtalálható. Mégsem verik nagy dobra, hogy kik is ők valójában. Békés életük titka az, hogy meghúzzák magukat és takarják magukon a normálistól való eltérés minden apró jelét.

A történet két főhőse Frankie és Melody. Mindketten új lakói a városnak. Bár míg Melodyt egy, a családtagjaival és csomagjaikkal megpakolt autó hozta Salembe, addig Frankiet a saját szülei alkották meg egy családi ház laboratóriumában. Frankie Stein, aki egyik leszármazottja FrankenSteinnek. Bőre zöld, árammal pihen és „táplákozik” és varratok tartják össze a végtagjait. Ő mégis a normálisokkal együtt fog majd iskolába járni. Ugyanúgy keresi majd ő is a potenciális barátjelölteket, akárcsak Melody. Bár a két lány nem fog egymás életében fontos szerepet játszani, azért akad köztük egy kapocs. Ezt a kapcsot pedig Jacksonnak hívják, és a jelek szerint teljességgel kiismerhetetlen: egyik nap kergeti a lányokat, és menő szöveget nyomat, a másik nap szemüveget és pasztellkrétát ragad. Melody szerelmes Jacksonba, Dj szerelmes Frankiebe, Frankie szerelmes Brettbe, Brett szerelmes Bekkába, Bekka utálja Cleot, Cleo szereti Deucet, de Cleo lesmárolja Jacksont, mire Melody lesmárolja Deucet.

Zavaros?

Eleinte kapkodja a fejét az ember, de aztán meg lehet szokni. Itt azonban a sztori nem áll meg a szokásos tini hisztinél, hogy „akkor most szeret vagy nem?”, mert itt kérem az is számít, hogy ki Normi (azaz normális) és ki az aki szörny. Egyik oldal sem keveredhet a másikkal, de legalábbis csak nehéz döntések és csalódások árán. Bár a két lány baráti köre nem tartozik össze, mégis közös leckét fognak kapni az élettől.

A könyv mindkét lány szemszögéből meséli a történetet, egyes szám harmadik személyben.

Ami tetszett a könyvben az az egyéni szemléletmód, és az ötlet hogy egy egész kis "szörnycsapat" él a gyanútlan, normális emberek között. Kedveltem Melody és Jackson karakterét a történetben, komolyan szurkoltam nekik, hogy jöjjenek össze. Tetszik a borító is, az a kis masnis koponya a strasszkövekkel… annyira csajos és tök jópofa. És tetszett az is hogy többször is konkrét zeneszámot nevez meg az író, hogy mit hallgatnak a lányok, vagy mi szól a háttérben. Így jobban bele tudja élni magát az ember. Az a gerendaház, amibe Melodyék költöztek a családjával az egyszerűen fantasztikus. Utánanéztem a neten. Nagyon szépek ezek az épületek!

Ami hidegen hagyott az az író stílusa. Könnyen fogyasztható és különösebb bajom nem is volt vele, de mély nyomokat sem hagyott bennem. Több helyen adódott volna lehetőség egy kis humorra is (amivel egyébként próbálkozott is) de valahogy nem jött ez össze neki.

Ami viszont kifejezetten nem tetszett, az maga Frankie. Utáltam azt a lányt. Ahhoz képest hogy okosnak teremtették kifejezetten nehéz felfogású. Meg ez az egész: régen békében éltek együtt a szörnyek a normálisakkal, de a gonosz Hollywoodi filmek hatására üldözni kezdték őket – dolog nem jött be nekem. Ezt kissé nehezen fogyaszthatónak találtam. Ahogy azt is, hogy Frankie kérdésére hogy miért nem kapott fehér színű bőrt amikor megkreálták az volt a válasz hogy azért mert büszkék arra, amik …. erre pedig alapozóval kenik magukat minden reggel, hogy normálisan nézzenek ki. Ezt nevezem önellentmondásnak! A párok közti „szenvedély” is lehetett volna kicsit mélyebb, többet mondóbb. Nem éreztem köztük olyan erős kapcsot, mint ami indokolt lett volna, ennek az érzékeltetése szerintem nem sikerült olyan jól. A végét pedig kissé sablonosnak éreztem, ami nem lett volna baj, ha mégis akad benne legalább valami kis apróság vagy meglepetés ami megfog. De nem így történt.

Bár hamar elolvastam, mégis kétes érzéseim maradtak a könyvvel kapcsolatban. Most per pillanat nem is gondolom úgy hogy kíváncsi leszek a második részre.

Ajánlott: tiniknek, akik szeretik a Frankensteines, a Drakulás, a Vérfarkasos és a Múmiás filmeket. Ezekből is inkább a klasszikus fekete fehér típusúakat. A szörnyek leírásakor végig a régi filmes képek jártak a fejemben, noha a környezet 100%-osan 21. századi (a rengeteg Rihanna, Lady Gaga, Black Eyed Peas számok és az, hogy mindenkinek iPhoneja van….)

Lehetséges, hogy ezért is nem került hozzám közel ez a könyv, mert én sosem szerettem a Frankenstein történeteket, sem a régi fekete-fehér rémfilmeket.

Maggie Stiefvater: Lament

2012-05-13T08:58:00.002-07:00

Ezen értékelésem még 2009 nyaráról származik, a közeledő magyar megjelenés okán került elő most gépem rejtett zugaiból :) Ha minden jól megy, akkor Könyvhéten jelenik meg. Hajrá!

Az írónő első könyve, amivel rögtön belopta magát az olvasók szívébe.

Először is tündérekről szól. Ami nagy divat lett mostanában Amerikában (ők is a vámpírok versenytársai lettek, csak úgy mint az angyalok).

Deirdre tehetséges hárfaművész aki a zene világában él. Legjobb barátja James is tehetséges, ő skót dudán játszik. A történet egy versennyel kezdődik, ahol főhősnőnk a szokásos forgatókönyvnek megfelelően kidobja a taccsot, mert nála ez már csak így működik fellépések előtt. Élete legkellemetlenebb pillanatában ismerkedik meg Luke-kal, aki úgy tűnik egyenesen a lány előző esti álmából lépett elő. A fiú pedig úgy tűnik, hogy mindent tud a lányról. Felkéri hogy zenéljenek együtt, majd a versenyen is együtt lépnek fel. A lány zenei tehetsége azonban nem csak a nézőtéren ülőket varázsolja el. És van, aki mindent megtenne, hogy varázsa hamuba porladjon vele együtt. Vajon mi köze ehhez Lukenak és miért van ott mindenütt ahova a lány megy?

Deridre egyszerre akarja tudni és visszautasítani a válaszokat. Beleszeretett a fiúba és néha már úgy tűnik a fiú sem tud neki ellenállni. De ki lesz vajon a nyertes a Deirdra életéért dúló csatában? Valaki mindenféleképpen nyerni fog, míg mások akár az életüket is áldozhatják érte.

Komolyan mondom felüdülés volt ezt a könyvet olvasni a Wicked Lovely után, ami kissé hasonlít erre a könyvre, de ez sokkal sokkal jobb és izgalmasabb. Mindig van benne valami meglepetés, valami csavar. Valami új. Jó, nem azt mondom a klisék és a „bevált” fordulatok is megtalálhatóak benne, de a történet folyása és az írói stílus könnyen feledteti mindezt. A végén már azt hittem, hogy valamilyen tömeg klisés megoldás lesz, de nem. Szépen meglepődtem, mert egyáltalán nem ilyenre gondoltam. Anélkül, hogy lelőném a poént: a főhősnő használja a fejét és nem a „szeretet mindent legyőz” és más hasonló nyálas dolgokkal fejeződik be. Bár azt is meg kell mondanom, hogy az abszolút végén kicsit elszomorodtam, mert látszólag nem teljes az öröm. De majd meglátjuk a második részt. Már kíváncsian várom a folytatást, el fogom majd azt is olvasni mindenképpen. A könyv felétől már a fekvési időt folyamatosan nyújtottam, mert annyira vártam mi fog még történni.

Kedvenc főhősöm James a lány legjobb barátja, bár Luke is igen megnyerő és kedvelni való. Deirdre eléggé irracionálisan viselkedik néha és annyira elvakítja a szerelem, hogy képtelen tiszta fejjel gondolkodni. Ez nem mindig tetszett benne, de azért kedves gondolatai vannak és igen erős egyéniségű lány. A történetet nem ő meséli el, de az ő szemszögén keresztül követjük végig az egészet.

Tiniknek és felnőtteknek is ajánlom, azoknak, akik szeretik az izgalmas könyveket és a mindent elsöprő, veszélyekkel járó szerelmes történeteket. Ha pedig valaki tündér rajongó, akkor meg egyenesen kötelező :)

Ja! És kipróbáltam úgy olvasni a könyvet, hogy közben kelta népzenét hallgattam, hárfával, furulyával, hegedűvel és miegymás.

Egy példa. (Celtic Woman rulez!)

Azt pedig már sokan tudjuk, hogy maga Maggie is több hangszeren játszik, többek közt skót dudán is, így nem csoda, hogy olyan érzékletesen tudja leírni a hangszerek hangját és azok hatását.

Az amerikai borítóról a személyes véleményem (fent):

Szépek rajta a lóherék, de ez minden. Semmitmondó, amolyan átlagos. Szerintem egyáltalán nem kelti fel a figyelmet, hogy a vásárló elolvassa a hátoldalát.

A másik amerikai verziótól (balra) meg egész egyszerűen kiver a víz. Olyan a lány arca, mint egy horror képregényből lépett volna elő.

Az angol piros hátteres fehér galambos már sokkal jobb (jobbra) :)

Nekem a Shivernél is jobban tetszett! pedig én ki nem állhatom a tündéreket, de tényleg. :D

Még annyit, ha valaki esetleg unalmasnak találná a hárfát (mint én annak idején), akkor ezt feltétlen hallgassa meg és tutira megváltozik a véleménye! Az eredeti dalt is szeretem, de hárfán egyszerűen fantasztikus! :D

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

2012-05-11T13:11:00.002-07:00

Tavaly augusztusban hallottamelőször erről a könyvről az interneten. Már akkor beindultak a jósgépek és úton útfélen azt hirdették, hogy ez aztán akkora siker lesz, hogy ámul a világ, beleszédül a Föld, de legalábbis úgy süt majd a Nap ránk az égből, mint még soha! A kiadó hat számjegyű összeget fizetett érte, így aztán érthető, hogy mennyire akarták, hogy kapkodjanak érte. Azon bátor kijelentések, miszerint ez a könyv lesz az új Twilight és/vagy a Harry Potter már akkoriban is bűzlöttek számomra (minden könyvnél, nem csak ennél), de hát azért sosem lehet tudni, ezért felkerült az „érdekel” listámra.

Miután megtudtam, hogy a Libri kiadó meg is jelenteti, még kíváncsibb lettem rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy a molyok is nagy csodálói lettek a könyvnek és úgy repkedtek az „ötcsillagok” mint apró szikladarabok üstökösök tömeges vonulása idején. Amikor pedig végre megláttam a könyvesboltok polcán elismerően hümmögtem a borító szépsége miatt.

Mindezek függvényében hogyan is kezd bele az ember az olvasásba. Tele várakozással, reménnyel de mindenekelőtt kiadós elvárásokkal. Ha valaki esetleg még nem olvasta a könyvet, de nagyon szeretné, akkor azt ajánlom, hogy nagyon óvatosan kezdjen bele. Ne legyenek illúziók sem elképzelések a tetszési indexet illetően. Csak a könyv legyen és te. Mondom és tanácsolom mindezt azért, mert én bizony megszívtam, mint a torkos borz…

A történetre nem pazarolnék sok időt vagy helyet, mert meggyőződésem, hogy a többi bloggernél én sem tudnék többet írni róla.

Először nézzük mi az, ami TETSZETT

Először is az időpont. 1886-ban kezdődnek az események és 1902-ig tartanak (többé kevésbé). Izgalmas és színes időszak volt ez Európában és a tengerentúlon, mind a tudományok, a művészet, az irodalom, a divat, a politika és a technika területén. Tehát a cirkuszt ebbe az időbe elhelyezni igazán nagyszerű ötletnek tartom.

A főpapnő - tarot kártya.
Maga az írónő festette.

A karakterábrázolás. Majdnem mindegyik szereplőre azt tudnám mondani, hogy élettel telire sikerült. Azért egyértelműen a női karakterek lettek az erősebbek, a férfiak kissé elhalványulnak mellettük (ha feminista lennék, akkor azt mondanám, hogy akár a való életben… - de hát nem vagyok az. Köhhhömmm). Marco nekem sehogy sem volt szimpatikus, főleg ahogy Isobelle bánt (egy önző kis takony – már bocs) fel nem fogtam mit szeret Celia rajta, de a szerelem két ember között nem mindig érthető egy harmadik ember számára, még ha történetük olvasója is az illető. Celia azonban nagyon szimpatikus volt, ahogy a Murray ikrek lány tagja is. Celia elegáns, nőies, nagyon okos, független és karizmatikus ez tisztán látszik olvasás közben. Bailey szerepét valahogy erőltetettnek éreztem (különösen a végén). Az ő történetéből az jött le nekem, hogy a tipikusan a „szamár is jó” típusú versenyző. Nem volt más kéznél, jó lesz ő is. Az ő különlegessége ill. fontossága nekem nem jött át. Chandresh, akit észrevétlenül tudnak mások irányítani színes foltja lett a kis társaságnak. Különleges vacsorái és változó hangulata segítették hozzá a könyvet ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér díszletek és szereplők között végre egy igazán színes egyéniséget is ünnepelhetünk. Mert hiába életszerűek a karakterek, a legtöbbjük teljesen karót nyelt, nagy meglepetést viselkedésük nem okoz, reakciójuk általában kiszámítható. Két ember okozott nekem meglepetést. Az egyikük a már említett Chandresh, a másik Isobel. Utóbbi azért volt meglepetés, mert vele kapcsolatban hiába éreztem meg előre, hogy mire lesz képes, a féltve őrzött kártyával és a végkifejlettel teljesen meglepett.

A két mester – Hector és Alexander – jelenléte is nagyon erős volt a regény során, pedig ők nem is szerepelnek benne sokat. A háttérben azonban mindig ott vannak, mindent látnak, minden hallanak és elég sokszor megpróbálnak irányítani is.

A cirkusz, mint helyszín.

Bármennyire is hidegen hagy a cirkusz, ez valahogy megfogott. Nem tudtam feltétel nélkül, szőröstül-bőrüstől elfogadni ezt a világot, ahogy a legtöbb olvasó tette, de voltak benne olyan sátrak és mutatványok, amik nekem is kedvemre valók lettek volna. Az bejáratnál lévő órát magam is megtekinteném, szerintem egész este tudnám bámulni. :)

Ami NEM tetszett

Az akasztott ember -
Tarot kártya
Maga az írónő festette

A színek, ill. azok hiánya. Megértem, hogy különleges ez a csakis fekete-fehér téma, de én már a gondolatba is beleőrültem. Arról nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam a könyvet szembevágott a fekete-fehér csíkozás. Minden előjött egyszerre: enyhe hányinger, szédülés és fájdalmas szemjojózás. Nem viccelek, tényleg. Igyekeztem minden egyes könyvkinyitásnál elkerülni, hogy akár csak egy pillanatra is a látómezőmbe kerüljön a csíkos rész. Az oldalak széle is fekete festést kapott, ami nagyon sok helyen megfojt, és nem lett ezáltal túl esztétikus.

A végkifejlet. Egész pontosan a meglepetés hiánya. Az írónő elkövette azt a hibát, hogy többször is utalt rá, hogy mi lesz a megoldás a végén. HOGY ÉN EZT HOGY UTÁLOM! Utálom, mert elveszik az izgulás és a találgatás lehetőségét. A könyv felétől körülbelül arra pazaroltam az olvasási energiám egy részét, hogy azért drukkoljak, hogy ne legyen igazam. De sajnos igazam lett. Miért? Miért nem lehet az olvasóra bízni, hogy a kellő időben (mondjuk a végén) világosodjon meg? Miért nem lehet a meglepetés erejét bombaszerűen alkalmazni? Miért kell ennek előszoba? Persze ezt elegánsan is meg lehet oldani. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy egy félig meddig odavetett információról később kiderüljön, hogy az mennyire fontos is volt valójában. Az sem baj, ha sejthető, hogy erre valamiért oda kell figyelni, na de hogy szájba kelljen rágni? Erin Morgenstern sajnos nem ügyes (legalábbis az én ízlésem szerint), tanulhatna Kate Mortontól vagy Diane Setterfieldtől. Remélhetőleg most készülő következő könyvében (ami semmi cirkuszos dolgot nem foglal magába) már olajozottabban fog menni.

Mindent egybevetve nem rossz könyv, stílusában szép és a kitalált világ könnyen fogyasztható. Ajánlom azok számára, akik szeretik a cirkuszt vagy akik egy időre megpihennének a folytatásos regények göröngyös útján.

A magyar kiadás egyébként nagyon igényes (eltekintve a helyenként megfojt fekete lapoktól és a 253. oldalon elírt dátumtól 1890 márciusát írtak 1900 márciusa helyett és ez kissé összezavart), keveréke az amerikai és a brit verziónak. A papíros borítóképben és a piros kemény kötésben a brit, a belső idegesítő csíkozásban pedig az amerikai ízlés köszön vissza.

Ally Condie: Matched - Egymáshoz rendelve

2012-04-13T05:52:00.001-07:00

Erős 2 hónapos lemaradásban vagyok ennek a könyvnek a recenziójával, amit ráadásul már 3 hete írok folyamatosan.

Kifogott rajtam ez a könyv. Nem pusztán azért mert nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy miért is okozott nekem csalódást, hanem azért is, mert nagyon kevés idő adatik meg nekem mostanában az olvasásra, hát még a recenzió írásra.

Mint oly sokan mások, én is a borítójába szerettem bele. Nem elég, hogy szimbolikus jelentéssel bír, de ráadásul egy zöld gömb van rajta, ami a kedvenc színem :). Aztán jöttek az első értékelések, és bizony jó részük azt sugallta, hogy ez aztán a csupa nagybetűs disztópikus ifjúsági könyv. Valami azért még visszafogott, hogy én ezt elolvassam, nem is tudnám megmondani, hogy mi volt az. Aztán végül felröppent a hír a Molyon, hogy a Ciceró megvette a jogait. Teltek a hónapok, majd érkezett a hír, hogy a kiadás ideje október lesz. Vártunk, vártunk és végül tényleg, meg is érkezett. Szomorúsággal teli irigységgel figyeltem a többiek értékeléseit, mert nekem már akkor is meg kellett válogatnom mivel töltöm azt a kevéske olvasós szabadidőmet, és volt jó pár a könyv a listámon, amik már régóta néztek rám boci szemekkel. Egyszerűen nem szúrhattam ki velük azzal, hogy hátrébb tolom őket. Mint utóbb kiderült, helyesen cselekedtem.

Cassia egy olyan világnak a tagja, ahol mindent előírnak az embernek. Amikor azt mondom mindent, akkor azt szó szerint kell érteni. Megmondják kivel vállalhatsz gyereket, milyen gyorsan mehetsz az utcán, mennyi testedzést végezhetsz, milyen növényeket ültethetsz a kertbe és azok milyen magasak lehetnek, mit ehetsz, mennyit és mikor. Megszabják mit olvass, mely festményeket kedveld, milyen zenét hallgass és milyen filmet nézz. De a legdurvább mégis az, hogy megmondják hány éves korodban kell meghalnod. Mindig mindenütt figyelik az embert, még otthon sincsenek titkok, nincs magánélet. Egy félreérthető megjegyzés, egy kötelességmulasztás vagy egy olyan tárgy birtoklása, amely nem engedélyezett könnyen egy katonai csoport esti látogatását eredményezheti. Azzal együtt, hogy az emberek örökös félelemben élnek, hogy nem vétenek-e a szabályok ellen, mégis úgy gondolják ez a rendjén való, ez kell ahhoz, hogy országuk, társadalmuk megfelelően működjön. Cassia tökéletes mintapolgár (tökéletes agymosott, mondhatnánk) nem vét a szabályok ellen, sosem merne arra gondolni, hogy valami nem működik helyesen a rendszerben. Egy nap mégis hibát észlel. Súlyos hibát. A Párosító Bankett után egy teljesen más fiú arca jelenik meg a képernyőjén, mint akit társául szántak neki. Ismeri a fiút, tudja ki az és azzal is tisztában van, hogy annak a fiúnak sosem lehet párja, hisz ő egy jogok nélküli megtűrt személy. Sosem beszélt még Ky-al, de most kíváncsi lett. És ez a kíváncsiság mindkettőjük jólétébe kerülhet.

Izgalmasnak és érdekesnek ígérkező történet ugye?

Én is így gondoltam. A Molyos és Goodreadses értékelések is ezt sugallták és mégis… mégis csalódást okozott.

A három könyv borítói együtt. Cassia kitörése és felemelkedése
nagyon jól lett szimbolizálva. A legjobb borítók egyike.

Az olvasás befejezése után sokszor gondolkodtam azon mi is az, ami annyira nem jött be nekem. Végül is arra jutottam, hogy nem tudok egyben egy nagy mumust felmutatni, ami miatt nekem ez nem jött be, de több kisebb dolog is van, ami aztán összeadódva már elég komoly hatást gyakorolt rám.

Az írói stílussal nincs problémám, bár meg kell hagyni igen egyszerűnek mondható.

A főszereplőkkel szemben sem tudnék komoly hiányosságokat feltűntetni, de roppant idegesítő volt, hogy Xander vonala mellékszállá fajult, és csak a végén lehetett egy kis érzelmet kicsikarni belőle. Kifejezetten hiányzott az ő története, ha egyszer ez már egy szerelmi háromszögnek lett kikiáltva. Szerintem ez azért elég nagy hiányosság. Cassia nem lett a szívem csücske, de meg kell hagyni a jellemfejlődése tisztán nyomon követhető, bár igen nehéz dolga lehetett vele az írónőnek. Ky volt a kedvencem, annyira két lábbal a földön állt, és annyira tisztán látta a dolgokat, hogy nem lehetett nem kedvelni őt ebben a szürke, unalmas és agymosott világban.

A romantikus és a szeretet szál, elég gyenge. És úgy általában, nem éreztem úgy, hogy Cassia igazán tudna szeretni. A nagypapája volt a kivétel, vele szemben éreztem úgy hogy igen őt nagyon szereti, meg a könyv közepe felé az öccse irányában is mutatott érzelmeket, de ennyi.

Kyba hirtelen szeret bele, szerintem ő maga sem tudja miért, Xander pedig egy haver számára, aki iránt kb ennyit érez hogy:”Jaj de jó, hogy ő lett a párom, mert ismerem!” és ennyi. Xandernél a végén érezni, hogy vannak érzelmei a lány iránt, de ezt már korábban is lehetett volna érzékeltetni, nagyon megkésett ez a dolog. Ez lenne a szerelmi háromszög? Nagy hiányérzet az eredménye.

A világ, amit Ally Condie megálmodott roppant érdekes és tanulságos. De éreztem némi hiányosságot, mintha az elénk tárt kép túl nagy lenne és csak egy kicsiny szobában állították volna ki festmény formájában. Ahol megnézhető ugyan, de a szemlélő csak nagyon közelről tudja megnézni a képet, és igaz, hogy jól látja a részleteket, de soha nem fogja látni az egész nagy képet, nem fogja látni hogy mi mivel függ össze. Látjuk Cassia városát, hallunk más országrészekről is, de ennyi. Igazán csak Cassia környezetéről van tudomásunk, az egész egységről nem kapunk szinte semmi képet.

A tablettákat én részemről iszonyat erőltetettnek találtam és nem is kaptunk teljes magyarázatot rá. Például, megtudjuk, hogy a nyugtató tablettából csak bizonyos időközönként lehet bevenni, de hogyan pótolják? Mikor és hogyan cserélik ki a fel nem használt tablettákat (mert gondolom van szavatossági idejük) és sántít az a dolog is, hogy hol a fenében tartják őket? Ok, hogy egy fémdobozban, de mégis hol? A zsebükben? Onnan persze, hogy könnyen el lehet veszíteni. Miért nem a nyakukban egy kis fém fiolában? Nem egyszerűbb volna?

Az idősek halála. Ez kissé SPOILERES, de nem tudom máshogy leírni. Hogy a fenébe nem jött még rá senki, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy adott napon halnak meg az emberek? Nem magyarázat az, hogy azért mert annyira akarnak hinni a rendszerben. Nem, mégpedig azért nem, mert a harmadik tablettáról is terjednek a hírek, miszerint az halált okoz… na akkor az idősek utolsó vacsorájáról miért nem gondolkodnak el? Ez elég nagy ellentmondás. SPOILER vége.

És mi ez a baromság az álommegfigyeléssel? Ki sem derül, hogy mi ennek a lényege. Minden nap másik családtagnak kell bevállalnia az álomelemzést. Ez most komoly? Erősen Fortress – 33 emelet mélyen a pokolban utánérzésem volt. Csak ott büntették a „tiltott” álmokat itt meg lesöprik az egészet annyival, hogy remélhetőleg nem látták meg Cassia álmait Ky-ról és ENNYI!

Sajnos még a borító sem mentett sokat az értékelésemen. De örülök, hogy a Ciceró hallgatott a közvéleményre és megtartotta az eredetit. A fülszöveg ellenben sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint maga a könyv.

És hogy kíváncsi leszek-e a második részre?

Nem hiszem. Egyszer talán elolvasom egy fórumon, hogy mi lett az egész sztorinak a vége és szerintem én annyival be is fogom érni.

Crossed - Összefonódva magyar megjelenése egyébként mostanában várható.